A Cannes-i Filmfesztivál Nagydíjas Manevi Değer december 26-tól a MUBI-n látható. Az Euronews Türkçe interjút készített Joachim Trierrel eddigi legszemélyesebbnek tartott filmjéről.
Néha egy ház túlnő a saját falain; nemcsak a megélt emlékeket, hanem a kimondatlan mondatokat, az elhalasztott szembenézéseket és a csendben továbbörökített gyászokat is őrzi. Joachim Trier „Manevi Değer” (Sentimental Value) című filmjének kúriája is épp ilyen hely: egyszerre menedék és egy kísértet visszhangja.
A Cannes-i Filmfesztiválon Grand Prix díjat nyert film, a MUBI bemutatásában, a rendező eddigi legszemélyesebb elbeszéléseként ma (december 26-án) találkozik a mozirajongókkal.
A norvég rendező a „Reprise”, az „Oslo, 31 August” és a „The Worst Person in the World” című filmjeivel az emberi kapcsolatok törékenységét írta be a filmtörténetbe. A „Manevi Değer” azonban mindezen témák érett újraformálása, egy film, amely a családra és az emlékezetre összpontosít. Trier ezúttal két nővér történetén keresztül beszél arról, mit tesz velünk az idő: az emlékezésről és a felejtésről.
A film Trier életművében személyes és érzelmi értelemben is különleges helyet foglal el. A rendező a történet középpontjába egy házat állít: ez a ház egyszerre szolgál fizikai térként és metaforaként, ahol a két nővér újragondolja az apjukkal való bonyolult viszonyát.
Az Euronews Türkçe csatornának nyilatkozva a rendező elmondta, hogy a történet megalkotásakor az idő korlátozottságának gondolatából indult ki. Hozzátette, hogy meg akarta mutatni: a nővéreknek az apjukkal már nincs végtelen idejük. A rendező így fogalmazott: „A ház ennek a felismerésnek a tanúja. Ugyanakkor filmes szempontból is rendkívül gazdag, mintha egy olyan szereplő lenne, amely végigélte a 20. századot. Izgalmas volt számomra a falakon megmutatni a történelem szövetét és az idő nyomait.”
A film a 2026-os Arany Glóbusz-díjakon 8 kategóriában kapott jelölést, és már most az idei díjszezon egyik legesélyesebb alkotásának számít. A jelölések között szerepelt a legjobb film (dráma), a legjobb rendező (Joachim Trier), a legjobb női főszereplő (Renate Reinsve), a legjobb férfi mellékszereplő (Stellan Skarsgård) és a legjobb női mellékszereplő (Elle Fanning, Inga Ibsdotter Lilleaas) is.
Ezen felül „Manevi Değer” az Európai Filmdíjak és a BAFTA listáira is felkerült, így nemzetközi szinten is széles visszhangot keltett. A kritikusok a film finom elbeszélését „a giccset kerülve is mély érzéseket közvetítő filmes lecke”-ként jellemzik.
Trier szerint a „Manevi Değer” számára nem csupán családtörténet, hanem számvetés az idővel, az emlékezettel és a csendben továbbadott érzelmi örökséggel is: „Ebben a filmben nem az érdekelt, hogy lehetséges-e a megbékélés, hanem az, mit tanít az embernek a megbékélésre való törekvés.”
Szembenézés a gyökerekkel
A „Manevi Değer” cím Trier számára is külön jelentést hordoz. Szerinte ez a kifejezés egyszerre foglalja magában a szubjektív érzelmi kötődést és a nosztalgikus felhangot.
A rendező nevetve azt mondta: „Ez a szó egy régi jazz-számot juttat eszembe.” Hozzátette: „Akárcsak a film; visszatekintő, érzelmes, ugyanakkor ironikus tónusú.”
Trier szerint a film középpontjában álló ház nem csupán helyszín, hanem olyan létező, amely rétegeiben őrzi az időt: „Meg akartam mutatni, hogy ez a két nővér már nem rendelkezik végtelen idővel az apjával. Egy házat ennek a felismerésnek a tanújává tenni érzelmileg és filmesen is erős ötlet volt.”
A ház a múlt és a jelen összefonódásának színtere. A visszaemlékezésekkel elmesélt történetben a falak a megélt múlt, a bútorok a csend, a fényképek a megbánás jelképeivé válnak. Trier ezt az architektúrát vizuális és érzelmi metaforaként is használja; az idő mulandósága a családi kötelékek törékenységével találkozik.
A szereplők tengelyében egy apafigura áll: Gustav Borg. A valaha ismert rendezőként jegyzett Gustav évekkel később újra megjelenik családja ajtajában. Visszatérése azonban nem igazi szembesülés, inkább befejezetlen monológ.
Trier kerüli, hogy a történetet könnyű kibékülés narratívájává egyszerűsítse. Ezt mondta: „Nem hiszem, hogy az életben mindent puszta beszéddel meg tudnánk oldani. A film tétje nem maga a megbékélés, hanem annak lehetetlensége. Arra voltam kíváncsi, hogyan tudunk megbékélni a különbözőségeinkkel.”
Norvégia háború utáni nemzedékei között csendben továbbadott traumák visszhangzanak Gustav alakjában. Trier apakaraktere, Gustav önző, sikertelen és érzelmileg zárkózott művész. A rendező mégis igyekezett elkerülni a kliséket, ahogy fogalmazott: „Gustav kezdetben magába forduló, követelőző apának tűnik, de idővel meglátjuk a törékenységét és a múltból hozott sebeit.”
„Én a háború utáni harmadik nemzedék tagja vagyok; a nagyapám ellenállt a náci megszállásnak. Ezek a traumák nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Gustav és gyermekei közötti távolság mögött is ez a néma örökség húzódik.”
Joachim Trier számára ez a film egyben saját múltjára is rálátást ad. Ebben az értelemben a rendező családtörténete szinte a film DNS-évé vált. „A nagyapám rendező volt, a szüleim a filmiparban dolgoztak. A családban sok minden kimondás nélkül adódik tovább” mondta, majd így folytatta: „A mozi szépsége, hogy láthatóvá tudja tenni ezeket a néma tereket.”
Ez a megközelítés a filmet túlmutat a klasszikus családi drámákon. Trier kamerája a csendben maradást választja; nem szétszedi, inkább megérti a szereplőit. Gustav érzelmi elégtelensége találkozik apaságának törékenységével, két lánya újbóli kapcsolódási kísérlete pedig a nézőt a generációk közötti kommunikációhiány egyetemességével szembesíti.
Trier szerint a mozi egyedülálló művészeti forma az időhöz fűződő viszonya miatt. „A film az emlékezet egyik formája. Rögzítesz egy pillanatot, aztán évek telnek el, te megváltozol, de a film ugyanaz marad. Ez olyan, mint párbeszéd a múlt és a jelen között. Az idő rugalmassága a történetmesélés egyik legelbűvölőbb vonása: néha meghosszabbítasz egy pillanatot, néha elvágsz. A megmutatott és a meg nem mutatott közötti űr maga az elbeszélés.”
A „Manevi Değer” épp ennek a dialógusnak a filmje: egy olyan szerkezet, amelyben egyik pillanat kitágul, a másik megrövidül, és az emlékek versenyre kelnek egymással. Trier meghajlítja az időt; a hiányzó jelenetek, az üres helyek a néző fejében válnak teljessé. Így a film nem csupán családtörténet, hanem az időérzékelésről szóló filozófiai szöveg is.
A sötétségben is a remény mellett
Miközben a 2025-ös cannes-i válogatásban sok film a betegség, a pusztulás és a reménytelenség témáira összpontosított, Trier alkotása ezzel szemben a helyreállításról, a megbocsátásról és a reményről szól. A rendező így fogalmazott: „Két kisgyermekem van. Az ő jövőjük miatt hinnem kell abban, hogy a megbékélés lehetséges. A művészetben is ezt a reményt keresem.”
Elmondása szerint az írás közben Beatles-t hallgatott, különösen gyakran tért vissza John Lennon „Imagine”-jéhez: „Régen túl érzelgősnek tartottam azt a dalt. Ma már nem így gondolom. Ennyire sötét időszakban a remény szerintem az egyik legőszintébb érzés.”
A filmet a közelség, a csend és az identitás témái miatt gyakran hasonlították Ingmar Bergman „Persona” című alkotásához. Trier fenntartással fogadja ezt az összevetést, de a tudatalatti hatást nem tagadja: „Nagyon szeretem a „Persona”-t, de a hivatkozás nem volt tudatos.”
Hozzátette: „Bergman megmutatta nekünk, hogyan lehet a filmben elmesélni két ember találkozásképtelenségét. Én is oda, arra a néma területre akartam tekinteni.”
A „Manevi Değer” „film a filmben” szerkezete egyúttal utalás Trier filmfelfogására is. A rendező így nyilatkozott: „Mindig személyes filmeket készítettem. Nem valamiféle kereskedelmi műfaji cél vezérelt, hanem az, hogy megőrizzem az alkotói kontrollt. Kis országból jövök; a norvég mozinak nem volt könnyű nemzetközi elismertséget szereznie. Számomra nagyon értékes, hogy ma a világ különböző pontjain élő emberekkel beszélhetek a filmemről.”
Ha érződnek is Bergman nyomai, a „Manevi Değer” megőrzi Trier egyedi filmes nyelvét: a letisztultság egyensúlyban tartja az érzelmi intenzitást, a belső konfliktust vizuális költészettel elbeszélő ritmus jellemzi.
Cannes-ból Grand Prix-vel tért haza
A „Manevi Değer” 2025. május 21-én a Cannes-i Filmfesztivál fő versenyprogramjában tartotta premierjét, és elnyerte a fesztivál második legnagyobb díját, a Grand Prix-t. A vetítés után a közönség percekig állva tapsolta Trier csapatát.
Trier a cannes-i díjátadón a mikrofonhoz lépve Luis Buñuel egy mondatát idézte: „A filmjeimet a barátaimnak készítem.” Majd hozzátette: „Ha ez a film képes új barátságokat teremteni a világban, elérte a célját.”