A Belle Époque plakátjaitól a radikális performanszművészetig: 2025-ben kiállításokat hozott, amelyek feszegették a határokat és párbeszédet indítottak.
Ha 2025 bármit is bizonyított, az az, hogy a művészeti világ súlypontja elmozdul. Igen, Párizs hozott kasszasikereket: David Hockney a Fondation Louis Vuittonban majdnem könnyekig hatotta egyes kritikusokat, miközben a Musée d'Orsay emlékeztetett rá, miért fontosak még mindig a Belle Époque plakátjai.
De az év néhány legizgalmasabb pillanata a hagyományos művészeti fővárosokon kívül történt: Közép-Ázsia sorsfordító intézményekkel és eseményekkel lépett színre, Ciprus pedig elindította első nemzetközi kortárs művészeti vásárát. Leigh Bowery félelmet nem ismerő teatralitásától a Tate Modern-ben egészen Tracey Emin nyers vallomásaiig Firenzében, ezek a kiállítások figyelmet követeltek – nemcsak azért, amit megmutattak, hanem azért is, ahogyan új keretbe helyezték a művészet helyéről szóló beszélgetést a világban.
A művészet az utcán a Musée d'Orsay-ben
A Musée d'Orsay Belle Époque plakátkultúrába való alapos merülése meglepően időszerűnek hatott egy 19. századi reklámról szóló tárlat esetében. Közel 230 művet – Toulouse-Lautrec, Mucha, Chéret és a Nabis alkotásait – egybegyűjtve a kiállítás bemutatta, miként alakították át az illusztrált plakátok Párizst vizuális játszótérré. Ami igazán rezonált, az az utca kettős szerepére fordított figyelem: egyszerre galéria és ütközőzóna. A Morris-oszlopok és a szendvicsemberek nem pusztán bájos történelmi lábjegyzetek voltak, hanem a koruk közösségi médiája. A tárlat okosan a plakátművészetet radikális demokratizálásként mutatta be: „művészet mindenkinek”, jóval azelőtt, hogy bárki a hozzáférhetőséget hashtagelte volna. A Francia Nemzeti Könyvtárral közösen szervezett bemutató az első ilyen léptékű kiállítás volt, amely a „plakát mestereinek” szentelődött, és meggyőzően érvelt amellett, hogy a kereskedelmi művészetet komolyan kell venni.
Bukhara Biennial
Közép-Ázsia kortárs művészeti szcénája komoly szándékkal mutatkozott be, amikor az első Bukhara Biennial az üzbég város medreszéit és karavánszerájait kiállítóhellyé alakította. Diana Campbell kurátori munkájával, „Receptek megtört szívekhez” címmel a tízhetes esemény több mint 70 nemzetközi művészt párosított helyi üzbég kézművesekkel, és ragaszkodott ahhoz, hogy egyenrangúként szerepeljenek. A koncepció – Ibn Színá mítoszára támaszkodva, miszerint plovot talált ki, hogy meggyógyítson egy szerelmi bánattól szenvedő herceget – okosan vizsgálta, ki kapja az elismerést az együttműködésen alapuló gyakorlatokban. Ahelyett, hogy Buhara UNESCO által elismert építészetét puszta háttérnek tekintette volna, a biennále a lakókat és a látogatókat a hagyományról és a kortárs identitásról szóló párbeszédbe vonta be. Antony Gormley és a Slavs and Tatars a helyi alkotók mellett, a látszatmegoldások helyét valódi párbeszéd vette át, így a rendezvényfáradtság korában friss modellt kínált a nemzetközi biennálék számára.
Leigh Bowery! a Tate Modernben
A Tate Modern Leigh Bowery-ünneplése régóta esedékes elismerés volt egy művésznek, aki nem tűrte a besorolást. A kiállítás a performansz, a klubkultúra, a divat és a body art területére is kiterjedt, mert Bowery nem érzékelt határokat közöttük. Az ikonikus „Lookok” (a „jelmez” szó túl szűk) Lucian Freudtól Michael Clarkig tartó együttműködések mellett szerepelt, megmutatva, miként gondolta újra Bowery a ruhát szoborként, a testét pedig alakját változtató eszközként. Egyszerre rajzolt portrét az 1980-as és 90-es évek londoni éjszakai életéről, és vett komolyan azt, miként visszhangzik ma is Bowery félelmet nem ismerő viszonya a nemhez, a szexualitáshoz és az esztétikához. A kiállítás nem finomította provokációit vagy túlzásait; inkább azt ünnepelte, hogyan kérdőjelezte meg az illem normáit, miközben valóban úttörő vizuális kultúrát hozott létre.
VIMA Art Fair
Ciprus a VIMA-val kapta meg a pillanatát a globális művészeti színtéren, az ország első nemzetközi kortárs művészeti vásárával. A tengerre néző, átalakított limassoli borászatban megrendezett esemény üdítően intimnek hatott az embert próbáló Bázel-Miami-Párizs körhöz képest. Huszonhét galéria Ciprusból, Görögországból, Libanonból, az Egyesült Arab Emírségekből, Nigériából, az Egyesült Királyságból és más országokból érvelt amellett, hogy Ciprus kulcsfontosságú találkozópont Európa, a Közel-Kelet és Afrika között. A névsor lenyűgöző volt – az athéni The Breeder, a Tiwani Contemporary, a dubaji The Third Line –, de igazán az számított, hogy a VIMA valódi párbeszédet teremtett a regionális ökoszisztémák között. Ludovic Delalande kurátor nagyprojektje, a „The Posterity of the Sun” koncepcionális keretet adott, miközben a beszélgetések és a performanszok magas szinten tartották az energiát. Első nekifutásnak messze túlteljesítette a súlycsoportját.
David Hockney, 25 a Fondation Louis Vuittonban
Bár a kiállítás azt ígérte, hogy az elmúlt 25 évre fókuszál, huncut módon egészen 1955-ig nyúlt vissza: egy 18 éves Hockney portréjával nyitott, amelyen könyvelő édesapját ábrázolta. Több mint 400 mű töltötte meg Frank Gehry Fondation Louis Vuitton épületét (az építész maga is külön portrét kapott a tárlatban), a festményektől az iPhone- és iPad-munkákon át a magával ragadó videóinstallációkig. Ami könnyen öncélúnak tűnhetett volna, valójában azt mutatta, hogy a művész még mindig kísérletezik, még mindig kíváncsi. A nemzetközi kölcsönzések lehengerlőek voltak – intézmények Oslótól Melbourne-ig adtak kölcsön –, és látszott Hockney személyes részvétele minden részletben. Ez volt a művész eddigi legnagyobb kiállítása, és rendkívüli – egy kritikus még arról is beszámolt, hogy könnyekig meghatódott.
Az Almaty Museum of Arts megnyitása
A Bukhara Biennial mellett szeptember újabb jelentős pillanatot hozott a közép-ázsiai kortárs művészet számára, amikor az Almaty Museum of Arts megnyitotta kapuit. Nurlan Smagulov vállalkozó finanszírozásával és a Chapman Taylor tervei alapján, a Tien-san hegységre rímelő építészeti motívumokkal megalkotott ALMA a térség első privát modern és kortárs művészeti múzeuma lett. A nyitókiállítás a 700 darabos kazah és közép-ázsiai gyűjteményt párosította Almagul Menlibayeva önálló retrospektívjével, akinek mítoszt, emlékezetet és földrajzot kutató munkái adták meg az alaphangot. A kültéri megbízások – Yinka Shonibare és Jaume Plensa művei –, valamint az Artist Rooms, amelyekben Richard Serra és Yayoi Kusama szerepeltek, a regionális fókuszon túlmutató ambíciót jeleztek. Meruyert Kaliyeva művészeti igazgató célja az volt, hogy nemzedékeket hozzon össze: azokat, akik a szovjet rendszer alatt az üldöztetés kockázatát vállalták, és a mai alkotókat.
Találkozások: Giacometti, Barbican
A Barbican egész éves sorozata, amely Alberto Giacomettit kortárs szobrászokkal párosította, valóban termékenynek hatott, nem pedig pusztán ügyeskedésnek. A Fondation Giacometti együttműködésével szervezett program Huma Bhabhával indult, majd Mona Hatoum következett (Lynda Benglis 2026-ban érkezik), és nemzedékeken átívelő párbeszédeket teremtett halálról, töredezettségről, emlékezetről és traumáról. Giacometti elnyújtott, háború utáni figurái – a második világháború pusztítására adott válasza és a humán forma mibenlétén való meditációja – erős rezonanciát találtak olyan kortárs művészeknél, akik a saját válságpillanataikon dolgoznak át. Az intim új tér a monstre kiállítások nyomasztó túlkínálata helyett a közelről való szemlélődést tette lehetővé.
Tracey Emin: Sex and Solitude a Palazzo Strozziban
Tracey Emin első jelentős olaszországi intézményi kiállítása vallomásos intenzitását hozta el Firenze Palazzo Strozzijába. Arturo Galansino kurátori munkájával a „Sex and Solitude” több mint 60 művet mutatott be festményektől és rajzoktól a hímzésen, neonon és szobrokon át. A helyszín számított: Emin nyers test- és vágyvizsgálatai provokatív feszültséget keltettek Firenze reneszánsz örökségével szemben, miközben a város gazdag művészettörténetében is elhelyezték őt. A szerelemről, veszteségről, betegségről és felépülésről szóló művek sürgetőnek hatottak, egyszerre voltak explicitek és rendkívül sebezhetőek. Bár az időbeli spektrum széles volt, Emin a megnyitó előtti interjúban hangsúlyozta, hogy ez „nem egy áttekintő tárlat”. „Nem szeretek áttekintő vagy retrospektív kiállításokat csinálni. Szeretek most élni” – mondta.
Kiefer / Van Gogh a Royal Academyben
A Royal Academy intimebb, háromtermes kiállítása azt követte végig, miként kísérti Vincent van Gogh közel hatvan éve Anselm Kiefert. Azzal indult, hogy a 18 éves Kiefer utazási támogatást kapott: végigjárta Van Gogh útját Hollandiától Belgiumon át Arles-ig. Az amszterdami Van Gogh Múzeummal közösen fejlesztett tárlat a két művész munkáit párosította, feltárva a mitológia, a filozófia és a történelem súlya iránti közös érdeklődésüket, miközben tiszteletben tartotta eltérő megközelítéseiket. Kiefer monumentális festményei és szobrai – amelyeket Van Gogh úttörő posztimpresszionizmusa is formált – friss kontextust kaptak, Van Gogh 1890-es, utolsó művei pedig újjáéledtek. Kiefer új darabjai, amelyeket most állítottak ki először, bizonyították, hogy még mindig azt az első találkozást aknázza. A fókuszált bemutatás lehetővé tette, hogy a nézők a hatás útját kövessék anélkül, hogy túlhangsúlyoznák a kapcsolatot.
A szívtől a kézig: Dolce & Gabbana a Grand Palais-ban
A divat a múzeumba költözött, amikor Domenico Dolce és Stefano Gabbana elfoglalta Párizs Grand Palais-ját, hogy 40 év maximalista vízióját ünnepelje. A milánói debütálás után a „Du Coeur à La Main” Párizsban 1200 négyzetméteren és három emeleten bontakozott ki: 200 Alta Moda és Alta Sartoria darabbal, 300 kézzel készült kiegészítővel és 130 műtárggyal, 12 lélegzetelállító tablóra rendezve. Florence Müller kurátori munkája pontosan az olasz művészeti örökség tágabb összefüggésébe helyezte a D&G kézművességét. Az időnként elérhetetlen első sorból nyíló közeli nézet azt is megmutatta, hogy a teátrális túlzás alatt tiszta mesterségbeli tudás rejlik.