A burgosi Atapuerca-lelőhelyen egy spanyol kutatócsoport több mint 200 csontvázmaradványt fedezett fel az El Mirador-barlangban, ami azt bizonyítja, hogy a neolitikumban jóval elterjedtebb volt a kannibalizmus, mint ahogyan a szakemberek idáig gondolták.
HIRDETÉS
Az Atapuercában talált maradványok, amelyek körülbelül 5700 évvel ezelőttről származnak, a kannibalizmus vagy tudományos nevén antropofágia egyértelmű bizonyítékait mutatják: pontos vágásnyomokat, ellenőrzött tűznek való kitettséget, főzésre utaló jeleket és emberi harapásokat.
Antonio Rodríguez-Hidalgo, a Méridai Régészeti Intézet (IAM-CSIC) kutatója és a Scientific Reports című folyóiratban megjelent tanulmány társszerzője szerint, bár a kőkorszak utolsó részéből, a neolitikumból "viszonylag kevés" a kannibalizmusra utaló dokumentum maradt fenn, az Ibériai-félszigeten ez a gyakorlat "gyakoribb volt, mint amilyennek eddig hitték", és teljesen "beépült a korabeli társadalmak kultúrájába".
Az új lelet 11 áldozat maradványait tartalmazza, köztük gyermekek és serdülők maradványait, akiknek a holttesteit - szakértők szerint - "extrém módon kizsákmányolták".
Az egyik gyermek combcsontján talált jelek például arra utalnak, hogy kifejezetten a csontvelő kivonása érdekében ütötték a csontot, ami az emberi test feldolgozásának speciális szakértelméről tanúskodik.
Háborús kannibalizmus: az ellenség fizikai és metafizikai megsemmisítése
A kutatók megállapították, hogy az El Miradorban talált maradványok nagy valószínűséggel a háborús kannibalizmus jeleit mutatják, mely gyakorlat túlmutat az ellenfél puszta fizikai megsemmisítésén. Az emberevésnek ez a fajtája mély metafizikai dimenzióval rendelkezett: az ellenség testének lenyelésével őseink úgy vélték, hogy teljesen eltüntethetik a lelkét, és ezzel nemcsak a fizikai, hanem a szellemi világból is kitörölhetik őt.
Az a tény, hogy mind a 11 ember egyszerre halt meg, kizárja annak lehetőségét, hogy ez egy folyamatos temetkezési rituálé volt, ellentétben azzal, ahogyan azt más régészeti lelőhelyeken dokumentálták. Ezen túlmenően a szélsőséges éghajlati viszonyokra vagy súlyos éhínségre utaló bizonyítékok hiánya is kizárja a túlélési kannibalizmus hipotézisét.
Rodríguez-Hidalgo szerint az El Miradorban talált holttestek felhasználása arra utal, hogy az áldozatok nem tartoztak ugyanabba a társadalmi csoportba, mint támadóik, hanem ellenségek voltak, akiket mind fizikailag, mind lelkileg meg kellett semmisíteni.
Ez a felfedezés segít újragondolni a paleolitikus és neolitikus társadalmakról alkotott hagyományos nézetet, miszerint azok eredendően békés társadalmak, mivel bizonyítja, hogy "erőszakkal is megoldottak konfliktusokat". A kutató úgy véli, hogy ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember genetikailag hajlamos lenne a háborúra: "Nem arról van szó, hogy a háború a génjeinkben van, hanem arról, hogy amit általában teszünk, és sikerrel teszünk, az az, hogy elkerüljük azt olyan eszközökkel, mint a diplomácia vagy a politika".
Az őskori kannibalizmus tanulmányozásának "fővárosa"
Az atapuercai lelőhely az elmúlt három évtizedben az őskori kannibalizmus tanulmányozásának világközpontjává vált. Ahogy Rodríguez-Hidalgo viccelődik: "Atapuerca tudományos szinten olyan, mintha a kannibalizmus fővárosa lenne".
A kannibalizmussal kapcsolatos leletek ezen a lelőhelyen rendkívüli időintervallumot ölelnek fel. A legkorábbi felfedezés csaknem egymillió évre nyúlik vissza,** alig több mint egy hete pedig ugyanez a kutatócsoport jelentette be, hogy több mint 850 000 évvel ezelőttről származó bizonyítékot találtak a csecsemőkori antropofágiára. A bronzkorból, mintegy 4000 évvel ezelőttről is dokumentáltak eseteket.
Atapuerca kivételes termelékenysége ezen a kutatási területen nem véletlen. Rodríguez-Hidalgo szerint a kulcs abban rejlik, hogy a katalán Emberi Paleoökológiai és Társadalmi Evolúciós Intézet (IPHES) Palmira Saladié által vezetett, az antropofágiára szakosodott csoportja évek óta ott dolgozik. Ezek a szakemberek "nagyobb valószínűséggel" képesek olyan rendkívül finom nyomokat is felfedezni, amelyek a jelenségre kevésbé szakosodott kutatók számára észrevétlenek maradnának.
Fél évszázad forradalmi felfedezései
Atapuerca modern története jóval azelőtt kezdődött, hogy a paleoantropológia világreferenciájává vált volna. 1863-ban Felipe de Ariño és Ramón Inclán közzétette a Cueva Ciegában talált őskori emberi maradványok felfedezését, ami a terület régészeti gazdagságának első jele. A lelőhely azonban csak több mint egy évszázaddal később érte el igazi tudományos jelentőségét.
A fordulópont 1976-ban következett be , amikor Emiliano Aguirre elkezdett dolgozni a Sierra de Atapuercában, ahol a projektet hosszú távú küldetéssel rendelkező kutatók multidiszciplináris kőfejtőjeként fogta fel. Ugyanebben az évben a Trinidad Torres vezette barlangkutató csoport medvefosszíliák után kutatva ásatásokra vállalkozott, majd egy teljes emberi állkapocscsontot talált a Sima de los Huesosban.
Az első emberi fosszíliát 1976-ban Trinidad Torres fedezte fel, aki akkoriban az őskori medvékről írta doktori disszertációját, és ekkor Emiliano Aguirre vállalta a kihívást, hogy kutatócsoportot alakítson.
Az 1990-es évek meghatározó mérföldkövet jelentettek Atapuerca történetében. A lelőhelyek különleges tudományos és társadalmi jelentőséggel bírnak, miután 1992-ben felfedezték a Sima de los Huesosból származó maradványokat, majd két évvel később a több mint 900 000 éves emberi maradványokat, amelyek egy új, "Homo antecessor" néven ismert fajt határoztak meg. Ez a felfedezés forradalmasította az emberi evolúcióval kapcsolatos ismereteket Európában, mivel ez az új faj a hominidák egy olyan csoportját képviseli, amely megelőzte a neandervölgyiek és az anatómiailag modern emberek vonalát.
A nemzetközi elismerés nem váratott magára sokáig. Az UNESCO 2000-ben az atapuercai lelőhelyeket a világörökség részévé nyilvánította, megerősítve ezzel a világ egyik legfontosabb régészeti lelőhelyének státuszát. Emiliano Aguirre több évtizedes úttörő munkája elismeréseként 1998-ban megkapta Asztúria Hercegének a műszaki és tudományos kutatásért járó díját.
A felfedezések a 21. században is folytatódtak, egyre rendkívülibb leletekkel. A 2022-es kampányban egy arctöredéket és állkapocscsontjának egy részét fedezték fel, amelyet a "Homo affinis erectus" fajhoz soroltak. A mintegy 1 200 000 éves fosszília a legrégebbi emberi maradvány, amelyet a helyszínen találtak.