Az ünnepelt német rendező, Wim Wenders arról beszélt az Euronews kultúra rovatának, hogy mindig rossz ötlet megvonni a pénzt a kulturális intézményektől, és Európa gyönyörű eszméjét meg kell védeni a nacionalizmussal szemben.
HIRDETÉS
Mindig kicsit ijesztő egy igaz filmes óriással szemben ülni. Kivéve, ha az a bizonyos óriás az örökké barátságos Wim Wenders, az Európai Filmakadémia életműdíjának idei kitüntetettje, a német filmrendező, aki olyan klasszikusok mögött áll, mint a Párizs, Texas, a Berlin felett az ég, a Buena Vista Social Club és a Tökéletes napok.
Az Euronews kultúra rovata az idei Európai Filmdíjak átadóünnepségén beszélgetett Wim Wendersszel legújabb díjáról, a jövő évvel kapcsolatos reményeiről és a kultúra finanszírozásáról.
Lyonban volt szerencsém beszélgetni önnel tavaly, amikor megkapta a Lumiere-díjat. Idén pedig az Európai Filmakadémia életműdíját kapja meg. Mit jelent ez önnek?
A tavalyi nagyon különleges volt, és az idei díj is különleges, mert a gyakorlatilag a családomtól kaptam. Az Európai Filmakadémiával a kezdetek óta, 36 éve kapcsolatban állok, 24 évig én voltam az elnök. Normális esetben az ember nem kap díjat a családjától. Csak megveregetik a válladat, és azt mondják: „szép munka, fiam", aztán továbbmennek. Úgyhogy ez a díj nagyon különleges számomra.
Az Európai Filmakadémia elnökeként 1996 és 2020 között ideális helyzetben volt ahhoz, hogy hozzájáruljon az európai filmművészet fejlődéséhez. Jó irányt vett ez a fejlődés?
Szépen fejlődtünk, de aztán jött a világjárvány, és ez botot tett a küllők közé. Rengeteg embert terelt el a moziktól és a filmektől a streaming felé. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy a közönség lassan átvándoroljon a streaming-felületekre. De ez végül nagyon hirtelen zajlott le, és így komoly ütést mért a független filmiparra és a kisebb mozikra. A nagy blockbusterek egy kicsit jobb helyzetben vannak.
A független mozikat a streaming mellett más veszélyek is fenyegetik. A német kormány például nemrég belengette, hogy bizonyos intézményektől megvonja a kulturális támogatást. Egyre kevésbé fontos a mozi, a kultúra a társadalomnak?
Mindig ugyanaz történik. Az embereknek vagy a kormányoknak csökkenteniük kell a kiadásaikat, és mindig a legkézenfekvőbbet és egyben a legrosszabbat teszik egy ilyen helyzetben. Elkezdik csökkenteni a kulturális kiadásaikat, és hosszú távon ezzel a lehető legmagasabb árat fizetik meg. Mert úgy gondolom, hogy hosszú távon profitálnának abból, ha a kultúra élénk és eleven maradna.
Ha először a kultúrát teszik tönkre, akkor kiveszik a lendületet, az örömöt abból, ami ezután történni fog. Párszor már láttam, hogy nehéz időkben emberek vagy kormányok befektettek a kultúrába, és ez mindig kifizetődött. Mindig átsegítette őket a válságon - bármi is volt az. De a kultúra forrásainak megnyirbálása azt jelenti, hogy nem készítjük fel az embereket a válságokra, hanem arra predesztináljuk őket, hogy morcosan menjenek majd bele ezekbe a nehéz helyzetekbe. Szerintem ez rossz döntés. Szerintem nem csökkenteni, hanem növelni kellene a kultúra állami támogatását.
Evezzünk egy kicsit vidámabb vizekre: az egyik dolog, ami a pályafutásából igazán megérintett, az a zene használata a filmjeiben. Tavaly a Lumière Fesztiválon kiadtak egy lenyűgöző bakelitlemezt, amely számos olyan dalt gyűjtött össze, amelyek a filmjeiben szerepeltek - Nick Cave-től kezdve az Eelsen át a Radioheadig.
Igyekszem sok kortárs zenét hallgatni, mert van néhány nagyszerű előadó. Rengeteg nő készít csodálatos zenét. Szerintem most a nők vannak előnyben. De hallgatom a régi hőseimet is, akik közül néhányan segítettek átvészelni a saját válságaimat. Azt hiszem, Lou Reedet szeretném itt megemlíteni, mert ő már jó pár éve eltávozott közülünk, és nagyon hiányzik. De a zenéje még mindig nagyon is él, és még most is aktuális, még akkor is, ha ő már nincs többé.
Lou Reed a Tökéletes napokat juttatja eszembe, a filmben ugyanis felhasználta az ő dalait. De a hihetetlenül megható a befejezés is, amikor Nina Simone "Feeling Good" című száma megy. Egyetlen szó sem hangzik el, de így is minden benne van.
Igen, mert Nina mondja ki a szükséges szavakat. A színészem, Kōji Yakusho, minden szót tudott a dalból, és látszik az arcán, hogy érti, miről énekel. Arról, ami az élete igazi hitvallása. A pillanat számít, és az apró dolgok számítanak.
A film az élet látszólag apró dolgainak megbecsüléséről szól, valamint a komorebi japán fogalmáról - amit ha nem tévedek, úgy fordítanak le, hogy "a lombokon át beszűrődő napfény". Ez egy olyan dolog, amiből a világnak most sokkal többre van szüksége...
Ez igaz. Azok az emberek, akik odafigyeltek a filmre, rájöhettek, hogy az apró dolgok azok, amik igazán boldoggá teszik ezt az embert. Kipróbálták ezt ők is, és a saját életük is sokkal boldogabb lett. Rengeteg olyan embert ismerek, akik most már úgy lépnek ki reggelente a házukból, hogy először mosolyogva felnéznek az égre - és azt mondják, hogy ennek óriási hatása van. Látni lehet a komorebi finom játékát a falon vagy a földön: a nap, a levelek és a szél hozza létre, és teljesen ingyen van. Nem sokan veszik észre, de aki megtanul figyelni rá, annak sokkal gazdagabbá válik az élete.
Milyen ambíciói és reményei vannak 2025-re?
Nos, nincsenek reményeim. Ez a bolygó iszonyatosan szenved, és mi szenvedünk attól, hogy minden rossz irányba halad. A politikában régi ötletek jönnek elő, amelyek már akkor sem működtek, amikor korábban alkalmazták őket. Azt hittem, hogy a nacionalizmus már kifelé megy a történelemből, de most visszatér. Ha minden nemzet azt fogja mondani, hogy „én vagyok az első", abból semmi jó nem fog származni. Az európai gondolat sokkal szebb gondolat. Szerintem meg tudjuk tartani Európa eszméjét, és meg tudjuk védeni a nacionalista támadásokkal szemben.