Búcsú Tinto Brass-tól, az olasz erotikus filmművészet mesterétől. „Caligola”-tól „A kulcs”-ig, pályája provokációról, művészetről és ledöntött tabukról szólt.
Felszabadította a vágyat, széttörte a tabukat, és művészetté tette. Tinto Brass, a rendező, aki az olasz erotikus filmeket eljuttatta a széles közönséghez, ezt hagyja a nézőire: a gátlásoktól való megszabadulást és az Erósz ünneplését.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Kísérletezés, botrányok és kultikus filmek között telt pályája, most pedig Brass búcsút vesz közönségétől: a rendező 93 éves korában Rómában meghalt. 1933. március 26-án született Milánóban, és több mint fél évszázadot járta végig a filmművészetben. Az utóbbi években Isola Farnesében élt, Róma határában. Mellette volt felesége, Caterina Varzi, akit 2017-ben vett feleségül, és aki gondozta archívumát. Első felesége, a Tinta becenéven ismert Carla Cipriani 2006-ban halt meg.
„Nehéz pillanat ez, mély szomorúsággal és fájdalommal”, mondta Varzi az Adnkronosnak a rendező halála utáni órákban.
Rossellinitől az erotikus filmekig
Brass művészi pályája jóval az erotika előtt kezdődik. Jogi diplomája megszerzése után Párizsba költözött, ahol a Cinémathèque vágójaként került közel a filmhez. Amikor visszatért Olaszországba, Roberto Rossellinivel dolgozott, vágóként a „L'India vista da Rossellini” című filmen, majd segédrendezőként az „Il Generale della Rovere” forgatásán.
Rendezőként 1963-ban mutatkozott be, az „In capo al mondo” című filmmel, amely a fiatalok nyugtalanságáról szól, és cenzúrába ütközött. Brass később „Chi lavora è perduto” névre keresztelte át, és továbbra is kényes témákat és új nyelvi formákat kutatott olyan alkotásokban, mint a „Col cuore in gola”, az „L'urlo”, a „Nerosubianco” és „La vacanza”.
Az erotikus fordulat az 1970-es években formálódott. 1975-ben rendezte a „Salon Kitty” című filmet, amely a szex, a hatalom és a pénz kapcsolatáról szól. Négy évvel később érkezett a „Caligola”, egy viharos gyártású, bírósági ügyek középpontjába került produkció, amelyet obszcenitás miatt lefoglaltak.
Kultikussá vált filmjei
Az 1980-as években Brass elindította legnépszerűbb filmjeinek sorát. A „La chiave”, Stefania Sandrellivel megnyitotta az utat a „Miranda”, Serena Grandival, és a „Capriccio”, Francesca Dellerával készült filmek előtt.
Egy „Snack Bar Budapest” című kitérő után visszatért az erotikus filmekhez a „Paprika” címmel, Debora Caprioglio főszereplésével, majd a „Così fan tutte” következett Claudia Kollal. Ezt követte „L'uomo che guarda”, Alberto Moravia regénye alapján, a „Fermo posta Tinto Brass”, a „Monella”, a „Senso '45”, a „Fallo!” és a „Monamour”.
A rendezés mellett Brass színészként is dolgozott, együttműködött a Penthouse magazinnal, és megjelentette az „Elogio del culo” című kis kötetet.
Utolsó búcsú Velencében
Brass tavaly szeptemberben szeretett volna Velencében lenni a „Col cuore in gola” 4K-ban restaurált vetítésén, amelyet a Mostra del Cinema elővetítésén mutattak be. Egy láz és egészségi állapota azonban rákényszerítette, hogy lemondja az Isola Farneséből tervezett utazást.
A feleségére bízott üzenetet a Lido esti rendezvényén Varzi olvasta fel. A rendező azt írta: „Nem létezik kiindulópont és végpont, csak az a pont létezik, ahol vagyok”, és köszönetet mondott a Biennálénak, a Centro Sperimentale di Cinematografia-Cineteca Nazionale intézménynek és mindazoknak, akik részt vettek a restaurálásban.
Az alkalommal Brass megkapta a Premio Pietro Bianchi díjat, amelyet az olasz Nemzeti Filmszakírók Szakszervezete ítél oda. Azt mondta: „Én, aki a hivatalos elismeréseknek mindig kevés jelentőséget tulajdonítottam, ezt szorosan magamhoz ölelem, nem lesz még egy alkalom.”
Brass a 90. születésnapja alkalmával egy utolsó kívánságot fogalmazott meg: „Amikor meghalok, azt szeretném, ha hamvamat Velence lagúnájában szórnák szét.” Ez a kívánság kísérheti mostani, utolsó útját.