A lisszaboni Alkantara Fesztiválon fellépő előadóművészek többsége azt a kérdést feszegeti, hogy a miként fejlődhetne az emberi társadalom.
A lisszaboni Alkantara Fesztiválon fellépő előadóművészek többsége azt a kérdést feszegeti, hogy a miként fejlődhetne az emberi társadalom.
Míg a televízió, az internet és a közösségi platformok miatt egyre virtuálisabbá válik a bennünket körülölelő valóság, a 2500 éves színházművészet a közösségi élmény, a valódi megosztás ünnepe.
2009 óta a belga Thomas Walgrave a fesztivál művészeti igazgatója.
- Azokat a művészeket részesítjük előnyben, akik az élő előadásból megpróbálják kihozni a maximumot. Persze ott van az ismeretlen tényező, a közönség, amely minden este más. Minden alkalommal másként hatnak a szavak, a gesztusok. Ez egyfajta párbeszéd, ezért mindegyik előadás másmilyen, ez benne a különlegesség – magyarázta Thomas Walgrave.
Christopher Brett Bailey darabjának címe: This Is How We Die (Így halunk meg). A kanadai születésű, Londonban élő író, előadóművész rövid történetei a szerelemről, a szexről és a halálról szólnak.
- Írtam ezt-azt, amivel meg voltam elégedve, de totál ismeretlen szerzőként nem tudtam volna megjelentetni, így aztán költői meg színházi esteken adtam elő ezeket a műveket, amelyekre elég jól reagált a közönség. Úgy döntöttünk, hogy készítünk belőle egy önálló produkciót, és mivel az amerikai avantgárd és a korai punk irodalom hatására keletkezett, természetesnek tűnt, hogy tegyünk bele egy bandát – mesélte Christopher Brett Bailey.
Cláudia Dias az Alkantara Fesztiválon mutatta be új darabját. A portugál táncművész két 1974-es eseményt kötött össze: azt a bokszmeccset, amikor Muhammad Ali kiütötte George Foremant, és a portugál szegfűs forradalmat, amely elsöpörte a diktatúrát. Az előadás kedvéért Cláudia Dias bokszleckéket vett.
- Úgy gondolom, hogy ez a társadalom küzdelmének gyönyörű metaforája. Erre a fajta harcra lenne szükségünk most Európában, és az egész világon. Ez a „mi” a demokratákat, a humanistákat jelenti. Hiszek abban, hogy ez a fajta nyelvezet képes arra, hogy kifejezze a küzdelem eszméjét – magyarázta Cláudia Dias.
Ez pedig már a Cseresznyéskert. Csehov darabját ezúttal a belga Tg STAN vitte színre. Az 1989-ben alakult társulatnak nincs rendezője, az előadások kollektív módon születnek meg. Az 1904-ben bemutatott darab mit sem veszített frissességéből.
- Ezek klasszikus szövegek, tehát univerzálisak. Így aztán mindegy, mikor állítjuk színpadra, mindig a jelenről fognak beszélni. Ezt a pillanatot, a jelent keressük Csehov szövegében, tehát nem valamiféle 19. századit, hanem valami nagyon is mait akarunk bemutatni egy 19. századi szövegen keresztül – mondta Frank Vercruyssen, a Tg STAN társulat egyik tagja.
Az előadás hatalmas sikert aratott a lisszaboni nemzeti színházban (Teatro Nacional D. Maria II).
A nézők ezúttal nem lájkkal, hanem tapssal fejezték ki tetszésüket. Az Alkantara Fesztiválon ismét megtapasztalhattuk, hogy a színház az ókori görögök óta mit sem veszített varázserejéből.