Az Európai Parlament Kanada-ügyi felelőse, Tobias Cremer az Euronewsnak elmondta, hogy a tervezett „társult tagságnak” tartalmaznia kellene egy intézményi keretet, amely hivatalossá tenné az EU és Kanada szorosabb kapcsolatát.
Az EU-nak a Kanadának felajánlott „társult tagságot” olyan tartalmas partnerséggé kell alakítania, amely messze túlmutat a puszta kereskedelmen – mondta az Európai Parlament Kanada-ügyi állandó jelentéstevője, Tobias Cremer az Euronewsnak.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke felkérte Kanadát szeptemberben, hogy váljon az EU első „társult tagjává”, ám alig adott támpontot arra, mit is jelentene ez a példátlan státusz a gyakorlatban.
Az ajánlat egy olyan időszakban született, amikor a geopolitikai felfordulás egyre közelebb hozza egymáshoz Brüsszelt és Ottawát. Kanada jelenleg kereskedelmi háborúba bonyolódott hagyományos amerikai szövetségesével, miközben az EU azért küzd, hogy Ukrajna ügyében maga mellett tudja tartani Washingtont.
A felek a jövő hét végén Montrealban tartandó csúcstalálkozón ülnek tárgyalóasztalhoz, ahol várhatóan több területen is megállapodások születnek, többek között a kritikus nyersanyagok és a digitális együttműködés kérdésében.
„Az elmúlt hónapokban Kanada és Európa remekül teljesített abban, hogy szerelmesleveleket írtunk egymásnak, és hangoztattuk, mennyire szeretnénk együtt dolgozni” – fogalmazott Cremer, a német szocialista EP-képviselő. „De úgy gondolom, eljött az ideje, hogy komolyra fordítsuk a dolgot, és ezt a szerelmi történetet kézzelfogható kötelezettségvállalásokká formáljuk.”
Hozzátette: szerinte a „társult tagságnak” a »lehető legszorosabb partnerséget« kell jelentenie, amelyet az EU egy nem európai országnak kínálhat. Mivel Kanada feltehetően a leginkább európai a nem európai országok között, ennek a kapcsolatnak különösen közelinek kell lennie.
Túl a kereskedelmi megállapodásokon
Cremer hangsúlyozta, hogy a kapcsolatnak többet kell jelentenie, mint egy egyszerű „kereskedelmi megállapodás »plusz«”.
„A kapcsolatnak új minőséget kell kapnia.”
Úgy vélte, „pragmatikus megközelítésre” van szükség, ágazati megállapodásokkal a kereskedelem, a védelem, a digitális együttműködés, az Északi-sarkvidék és a hallgatói csere terén – de ennél tovább kell menni.
„Egy lépéssel tovább kellene mennünk, és ezeket a remek kezdeményezéseket valami tartósabb keretbe kellene ágyazni: egy közös intézményi struktúrába az egyeztetés és az együttműködés számára.”
Cremer felvetette, hogy Kanada „megfigyelőként” részt vehetne az Európai Unió Tanácsának ülésein, ahol a tagállamok miniszterei találkoznak, és egy formális parlamenti partnerségi közgyűlés létrehozását is szorgalmazta.
Egy ilyen testület követhetné a már működő EU–Egyesült Királyság Parlamenti Partnerségi Közgyűlés mintáját, amely évente kétszer ülésezik, és mindkét oldalról 35 képviselőt hoz össze, egyes szakpolitikai területekre összpontosító ülésszakokra.
Az Egyesült Királyságról ugyanakkor úgy nyilatkozott, hogy az egy olyan európai ország, amelynek – »ha így kívánja« – az ambíciója „nem a társult, hanem a teljes jogú tagság” kellene, hogy legyen.
Szavai azt követően hangzottak el, hogy Andy Burnham brit miniszterelnök nemrég bedobta az EU-hoz való újbóli csatlakozás ötletét, miközben a felmérések szerint a britek többsége visszatérne a blokkba.
Cremer azonban nemcsak az Egyesült Királysággal és Kanadával, hanem olyan országokkal is szorosabb együttműködést sürgetett, mint Ausztrália és Dél-Korea.
„Úgy gondolom, érdekünkben áll, hogy ezeket a szereplőket egy asztalhoz ültessük, és kimondjuk: »álljunk meg egy pillanatra, a világ többsége valójában a 21. század politikáját akarja érvényesíteni, amely a kollektív biztonságra, a közös érdekekre és a kölcsönös tiszteletre épül, nem pedig arra az elvre, hogy az erősebbnek van igaza.«”