A 20. század hadseregei tankokkal, tüzérséggel és repülőgépekkel döntötték el a csatákat. A 21. század közepére azonban egy új szereplő lépett a színpadra: az olcsó, tömegesen gyártható, sokszor félig civil technológiából épített drón.
Hajnal van valahol Kelet-Ukrajnában. A köd még a mezők fölött ül, a lövészárkok csendesek. Az egyik fedezékben egy „tech-katona” nem a frontot figyeli, hanem a tablet képernyőjét. A kijelzőn egy apró, vibráló pont: egy ember közeledik egy ház felé. Néhány másodperc múlva a kép hirtelen megszakad. A katona leveszi a fejhallgatót, és csak ennyit mond: „Találat.” Nem hallott lövést, nem látott robbanást. Több kilométerre volt az egésztől, és a harcot egy gép vívta meg helyette.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ez a katona lehet ukrán vagy orosz, és a modern háború egyre inkább így néz ki
Ukrajnában ma már nem a klasszikus fegyverrendszerek (páncélosok, tüzérség, légierő) jelentik a fő veszélyt. Egy kis FPV kamikaze drón ára gyakran kevesebb, mint egy éjjellátó készüléké, mégis képes megsemmisíteni egy páncélozott járművet vagy egy bunkert. A drónok új harcmodort, sőt új fegyvernemet hoztak létre, ami már sem nem vadászbombázó, sem nem tüzérségi lövedék, sem nem felderítő repülőgép, hanem ezek együtt mind, viszont ember nem ül rajtuk.
Korábban a felderítés és a csapásmérés külön világ volt. Előbb azonosítani kellett a célpontot, majd tüzérséget vagy légicsapást hívni rá. Ma ugyanezt egyetlen eszköz elvégzi. A drón operátora látja a célpontot, követi, majd közvetlenül belevezeti a robbanófejet. A döntési lánc, amely régen parancsnokok, rádiók és térképek hálózata volt, most egyetlen ember és egy eszköz körül csomósodik. És még ez is csak az átmenet egy fejlettebb szakaszba, ahol a mesterséges intelligencia hatja végre a taktikai műveleteket.
A következő lépés az lesz, amikor már kezelőre sincs feltétlenül szükség
A legmodernebb rendszerek képesek önállóan navigálni és felismerni a járműveket vagy katonákat, sőt folytatni a küldetést még zavarás esetén is. Ha megszakad a kapcsolat, nem zuhannak le, mert „emlékeznek” arra, hogy hová indították őket. A mesterséges intelligencia nemcsak repülni tanítja meg őket, hanem vadászni is, különösen az álló célpontokra, így házakra, bunkerekre, logisztikai támaszpontokra, üzemanyagdepókra.
A modern támadó drónok egyik legfontosabb képessége, hogy kapcsolatvesztés esetén sem „vakon” repülnek tovább. A küldetés előtt a fedélzeti számítógép részletesen feltöltött útvonalat, terepmodellt és célprofilt kap, főleg műholdképek, digitális térképek és korábbi felderítési adatok alapján.
A rendszer nem csak GPS-koordinátákat tárol, hanem vizuális jellegzetességeket is, így útvonalakat, folyók ívét, az épületek elrendezését, sőt a célpont alakját is. Repülés közben a drón kamerája folyamatosan összeveti a látott képet az előre betanított mintákkal, így akkor is képes navigálni, ha a műholdas jelet zavarják vagy hamisítják.
Ezt a módszert „scene matching” vagy vizuális terepkövetés néven említik, és eredetileg a nagy pontosságú cirkálórakéták technológiájából származik. Az újabb rendszerek már mesterséges intelligenciát is használnak, amely képes felismerni a célpontot változó fényviszonyok vagy részleges takarás esetén is.
Így a drón nem egyszerűen előre programozott pályán repül, hanem aktívan „keresi” a célt, még teljes rádiócsendben is. Ezek autonóm módon működnek, mintha „előre programozott ragadozók” lennének.
Ez az új képesség különösen fontos lett, mert a frontokon egyre intenzívebb az elektronikai hadviselés. A rádiójeleket zavarják, a GPS-t hamisítják, a kommunikációt blokkolják. A válasz erre nem feltétlenül a jobb antennákban rejlik, hanem abban, hogy a drónnak már nincs is szüksége folyamatos kapcsolatra. Egyes új rendszereket például vékony optikai kábel köt össze az operátorral, mint egy láthatatlan póráz. A fejlettebb változatok így akár 15-20 kilométerre is eljutnak, ügyet se vetve a zavarásokra.
A tömegesség legalább ilyen fontos
Egyetlen drón még lelőhető, de tíz már problémát jelent. Száz pedig túlterheli a legtöbb légvédelmet. A rajban működő rendszerek nemcsak sokan vannak, hanem összehangolva dolgoznak, felderítik a védelmet, megosztják egymással az adatokat, majd egyszerre támadnak. A védekező félnek minden egyes célpontot külön kell megsemmisítenie - gyakran méregdrága rakétákkal egy filléres eszköz ellen.
Ez a gazdasági paradoxon a drónháború egyik legfontosabb következménye. A modern hadseregek évtizedekig arra épültek, hogy kevés, de rendkívül fejlett platformot tartanak fenn. Egy harckocsi, egy vadászgép vagy egy hadihajó elvesztése súlyos csapás. A drónok világában viszont az eszközök eleve „fogyóeszköznek” készülnek. Nem baj, ha elpusztulnak, sőt legtöbbjüknek eleve ez a rendeltetése, és a lényeg, hogy sok legyen belőlük, és gyorsan lehessen pótolni őket.
A harctér így lassan ipari versennyé alakul
Nem az nyer feltétlenül, akinek jobb a fegyvere, hanem akinek több van belőle, és gyorsabban tud újakat gyártani. Ez a logika kísértetiesen emlékeztet az első világháború tömegtermelésére, csak most a tüzérségi lövedékek helyett intelligens, navigáló robotok jönnek le a futószalagról.
A robotizáció a hátországban is terjed. Pilóta nélküli járművek szállítanak lőszert a frontvonalra, viszik ki a sebesülteket, szállítják a gyógyszert és az ivóvizet, vagy akár fegyverplatformként működnek. Ezek az eszközök nem fáradnak, nem pánikolnak, és elvesztésük nem jelent politikai kockázatot. Egy elpusztult robot nem kerül be sem a koporsóba, sem a hírekbe.
Mindez alapjaiban változtatja meg a háború politikai költségét is. Ha a saját emberveszteségek alacsonyak, a konfliktus könnyebben elhúzódhat, mert a társadalmi nyomás kisebb. A döntéshozók számára a háború egyre inkább távoli, technológiai műveletté válik, nem pedig a humán szempontok mérlegelésévé.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a háború „embertelenné” válna. Épp ellenkezőleg. A pusztítás ugyanúgy embereket ér, csak a támadó fél egyre kevésbé kockáztatja a saját katonáit. A drónok hideg és személytelen hatékonysága újfajta aszimmetriát hoz létre: az egyik oldalon operátorok ülnek biztonságban, a másikon katonák próbálnak túlélni egy szinte láthatatlan ellenséggel szemben.
A drónháború új korszaka ezért nem arról szól, hogy a gépek „átveszik az uralmat”. Inkább arról, hogy a harc fokozatosan kiszerveződik a gépeknek. Az ember továbbra is jelen van: programoz, felügyel, döntési alternatívákat ad meg a gépnek, de egyre ritkábban áll a tűzvonalban.
Ha ez a tendencia folytatódik, a jövő csatái egyre inkább robotok közötti összecsapások lesznek, amelyeket emberek irányítanak távolról, vagy utólag elemzik a tanulságokat és javítanak az algoritmusokon. A katonák nem tűnnek el a hadszíntérről, hanem átalakul a szerepük, és egyre több harcosból lesz operátor, vagy lövészből rendszermérnök.
A háború nem szűnik meg emberi tevékenység lenni. De az, hogy ki harcol benne közvetlenül és ki az, aki csak figyel? Nos, ez egyre gyorsabban változik.