A kérdés az, hogy az orosz hadiipar összeomlik-e közepes távon, és meddig tartható fenn az a szerkezet, amelyet a gyors győzelem elmaradása már komolyan veszélyeztet.
A hadigazdaságra való áttérés akkor vált elkerülhetetlenné, amikor Moszkva kénytelen volt tudomásul venni, hogy a háború kezdetén kitűzött célok gyors elérése illúziónak bizonyult. Ennek a felismerésnek a legárulkodóbb jele 2024 tavaszán következett be, amikor - története során először - a Kreml nem katonát állított a védelmi minisztérium élére, hanem a közgazdász-menedzser Andrej Belouszovot.
Az ő kinevezése világos jelzés volt arra, hogy a háború már nem a hadműveleti gyorsaságon, hanem termelési kapacitáson, a költségvetési fegyelmen és az ipari menedzsmenten múlik.
2025 végére az orosz védelmi ipar olyan pontra ért, amely értelmezhető egyfelől csúcsként, de figyelmeztető jelként is. Az Ukrajna elleni háború harmadik évére Moszkva példátlan mértékben állította haditermelésre a gazdaságot, a fegyvergyárak bővültek, hatalmas tömegű munkaerőt szívtak fel jó fizetésekkel, és sosem látott állami források áramlottak a hadiiparba.
Ugyanakkor a friss ipari és költségvetési adatok már nem a korábbi robbanásszerű növekedést, hanem egy lassuló, és egyre feszítettebb rendszert mutatnak be.
A kiindulópont egyértelmű. Az invázió óta a Kreml a védelmi ipart tette meg a gazdaság egyik központi pillérévé, az energiaszektor pedig megmaradt kulcsszereplőnek, de dinamikájában megtört. Ide vág, hogy az európai export összeomlása után az orosz olaj- és gázbevételek egyre inkább árengedményekkel, hosszabb útvonalakon és politikailag kiszolgáltatott piacokon képződnek. Az energiaszektor már nem növekedési motor, hanem finanszírozási alap lett, azaz nem húzóágazat, hanem inkább forrás a háborúhoz,
A civil feldolgozóipar és gépgyártás szintén vesztese lett az átrendeződésnek, mert a munkaerő, a hitel, az állami megrendelések és a politikai védelem jórésze a hadiiparba áramlott át. A nyugati szankciók miatt a civil ipar technológiai hozzáférése amúgy is romlott, és nem élvezte azt a védettséget, mint a fegyvergyártók. A városi alsó- és középosztályra korábban ráépülő növekedési modell helyét a hadiipar vette át.
Mire költötték a pénzt?
A hadiipari prioritások egy brutálisan pragmatikus logikát követtek. Nem feltétlenül az a fegyvernem kapott kiemelt támogatást, amely a katonai doktrínák szerint ideális lett volna, hanem az, amelyik a szankciós környezetben, a korlátozott munkaerővel és az időnyomás alatt is képes volt kielégíteni a front igényeit.
A legnagyobb és legkövetkezetesebb támogatást a tüzérségi és a lőszeripar kapta. Ide vág, hogy a háború első két évében klasszikus tűzpárbaj zajlott, ahol a frontvonal mozgását még nem manőverek, hanem a tüzérségi fölény döntötte el.
Oroszország ebben a fegyvernemben rendelkezett a legnagyobb örökölt ipari bázissal, amely viszonylag gyorsan felfuttatható és fejleszthető volt. A harctéri igények, vagyis napi több ezer lövedék felhasználása nem feltétlenül precizitást, hanem mennyiségi ellátottságot követelt. Így a lőszergyártás vált a hadigazdaság egyik „gerincágazatává”, még akkor is, ha ez más fegyvernemek rovására ment.
Nem volt véletlen, hogy az akkori védelmi miniszter, Szergej Sojgu gyakori látogatásai legtöbbször a tüzérségi lövedékek gyártóit célozták meg, akiktől három műszakos non-stop termelést követelt meg.
Ennek köszönhetően érte el Oroszország, hogy a háború első évében 9/1 fölénnyel lőtt ki tüzérségi lövedékeket az ukrán állásokra. Előnye azóta 3/1-re csökkent, mivel időközben Ukrajna hatalmas mennyiségű tüzérségi lövedéket kapott Nyugatról.
Ezzel szorosan összefüggött a drón- és pilóta nélküli eszközök gyártásának felértékelődése. A világtörténelem eddigi „legkorszerűbb háborújában” 2004 közepétől a harctér bebizonyította, hogy a felderítés, a célmegjelölés és az olcsó csapásmérés elképzelhetetlen drónok nélkül. Ezek tömeges alkalmazása nem is igényelt olyan fejlett technológiát, mint a korszerű repülőgépek vagy precíziós rakéták, és jobban is illeszkedtek a szankcióktól sújtott ipari környezethez.
A páncélozott járművek és harckocsik terén már jóval árnyaltabb a kép. A páncélos fegyvernem szerepének átalakulása különösen élesen mutatja meg, hogy mennyire eltávolodott az ukrajnai háború a korábbi hadászati elképzelésektől. A szovjet-orosz katonai doktrínában a harckocsi a szárazföldi hadviselés központi eszköze volt, amely áttörésre, mélységi manőverre és döntő csapásokra szolgált. A katonai akadémiákon még évtizedekig emlegették és tanították a második világháború hatalmas páncélos ütközeteit, ahol ezrekben mérhető számú harckocsi csapott össze, így például 1943-ban a közeli Kurszknál.
Rá egy évvel a keleti frontot végleg eldöntő Bagratyion-hadműveletben is a páncélos ékek elsöprő rohama alapozta meg a szovjet áttörést. Az orosz hadvezetés 2022-ben még mindig ebből az örökségből indult ki, és a háború első szakaszában hasonló logika mentén vetette be páncélos erőit. Hamar kiderült azonban, hogy a drónokkal és a precíziós páncéltörő fegyverekkel szemben a harckocsi tehetetlen. A hatalmas anyagi és személyi veszteségek fel is számolták a nagy tömegű páncélos manőverek lehetőségét.
Itt megjegyzendő, hogy Ukrajna nyugati páncélosai hasonló kálváriát jártak végig, és az ő szerepük is erőteljesen csökkent az elmúlt időszakban (Abrams, Leopard, Challenger).
A háború első szakaszában elszenvedett veszteségek hatalmasak voltak, és a harctéri tapasztalatok – különösen a drónfenyegetések – megkérdőjelezték a klasszikus harckocsi-dominancia szerepét.
A légierő és a haditengerészet szintén háttérbe szorult a forráselosztásban. Ennek fő oka, hogy a modern repülőgépek és hadihajók gyártása hosszú ciklusú, és egyben rendkívül tőke- és technológiaigényes folyamat. Az ukrajnai harctér nem is követelte meg ezek tömeges bevetését olyan formában, mint a tüzérséget vagy a drónokat. A Kreml számára ezek az ágak inkább presztízs- és elrettentési eszközök maradtak, de nem a háború kimenetelét közvetlenül meghatározó tényezők.
Ennek további magyarázata, hogy Ukrajnában gyakorlatilag csak a háború első napjaiban folytak klasszikus légicsaták (dogfight), mert a korszerű nyugati légvédelmi eszközök megérkezésével a légteret már ezek uralják.
Az oroszok számára a drága légierő tömeges bevetése extrém kockázatúvá vált, akár vadászgépekről, akár bombázókról van szó. Példa erre a Szu-57 (PAK FA - Gazfickó) és a PAK DA lopakodó vadászgépek távol tartása az ukrajnai fronttól.
A költségvetési modell eddig bevált, de kérdés, hogy meddig tartható
A katonai költségvetés GDP-arányosan történelmi magasságba emelkedett, az állami megrendelések biztos piacot jelentettek a fegyver- és lőszergyártóknak, a hadiipari vállalatok pedig relatív védettséget élveztek a civil szektor visszaesésével szemben. 2025-ben azonban megjelentek a töréspont jelei. A The Moscow Times év végi elemzése szerint a hadiipar továbbra is magas fordulatszámon működik, de a növekedés üteme már elmarad az előző évekétől.
A fémmegmunkálás, a gépgyártás és az elektronikai ágazatok termelési adatai azt mutatják, hogy a kapacitásbővítés kifulladóban van. Egyre jobban láthatók az input-oldali problémák, a munkaerő-hiány, az alkatrész- és alapanyagok szűkülő keresztmetszete, és a szankciók miatt nehezen beszerezhető elektronika és ipari berendezések.
Összességében a védelmi ipar még mindig húzóágazat, ám már nem képes a korábbi intenzitással pótolni a gazdaság más szektorainak gyengeségeit.
Fogytán a munkaerő, és lazul a beszállítói lánc
A hadiipar 2022 óta százezres nagyságrendben szívta fel a dolgozókat, magasabb bérekkel és állami garanciákkal csábítva őket. Mára ez a tartalék nagyrészt kimerült. A sorozások-toborzások is elvontak humán erőforrásokat a gazdaságból, és a képzett mérnökök és technikusok pótlása nem oldható meg gyorsan.
Hasonlóan meghatározó a beszállítói lánc állapota is. Oroszország a háború előtt jelentős mértékben támaszkodott importált gépekre, elektronikai komponensekre és speciális anyagokra. Azonban a szankciók hatására ezek jókora része sokkal drágábban, kockázatos kerülőutakon vagy egyáltalán nem érkezik meg.
A hiányt részben hazai gyártással próbálják pótolni, ami azonban lassú és költséges folyamat, és számolni kell azzal, hogy a minőség és a megbízhatóság nem minden esetben éri el a korábbi szintet. Ide vág, hogy a kínai és más „baráti” források sem kínálnak korlátlan megoldást, mivel ezek az országok saját a érdekeik mentén óvatosan lavíroznak a veszélyes szankciós vizeken.
A finanszírozási oldal szintén egyre nagyobb terhet jelent. A védelmi kiadások növekedése 2025-ben már nem csupán politikai döntés, hanem fiskális kockázat is lett. A költségvetés egyre nagyobb hányadát köti le a hadsereg és a hadiipar, miközben a civil infrastruktúra és a szociális kiadások mozgástere szűkül. A hitelszűkösség nagy veszélyt jelent a nem katonai eszközöket gyártó orosz kis- és középvállalatokra.
Oroszország monetáris politikája 2025 végére még mindig rendkívül szigorú. A jegybanki alapkamat 16 %-on áll, ami több mint kétszeres a háború előtti éveknek. A kimagaslóan drága hitelezés egyszerre próbálja fékezni az inflációt és valamelyest enyhíteni a lassuló gazdaság terheit. Ugyanakkor a gazdaság elveszítette egyik fontos erőforrását, a fegyverexportot, a belső katonai igények kielégítése miatt. Ez tovább csökkenti a rendszer pénzügyi rugalmasságát.
Mindez nem jelenti azt, hogy az orosz védelmi ipar összeomlás előtt állna. A termelés volumene továbbra is magas, az állam politikai prioritásként kezeli a hadsereg ellátását, és a háborús gazdaság logikája még működőképes. A trendek mégis arra utalnak, hogy a 2022–2024 közötti rendkívüli felfutás nem ismételhető meg korlátlan ideig, és Moszkva eléri a hadigazdasági modell természetes határát.
A felelet nem gazdasági lesz, hanem katonai, és abban a kérdésben rejlik, hogy ki nyeri meg az ukrajnai háborút, és főként mikor?