Meg velünk is, csak fordítva. A sokkhatás feldolgozás alatt áll. De mi erősítette fel? És hogy jön a magyar-írhez az amerikai kosárlabda válogatott?
Bár már több mint egy hét eltelt az egyesek által a magyar futball legújabb Waterloojának nevezett magyar-ír „sorsdráma” óta, még mindig elgondolkodtató, hogy tulajdonképpen mi is váltott ki a szurkolókból és a futball iránt kevésbé érdeklődőkből is mérhetetlen csalódottságot.
Hisz, tulajdonképpen „csak” annyi történt, hogy a vártnál is korábban realizálódott a papírforma – amit az Euronews magyar szerkesztősége is néhány héttel korábban valószínűsített –, azaz: a magyar válogatott nem lesz ott a jövő évi világbajnokságon.
Nem nehéz belátni: attól, hogy a nemzeti csapat már-már szürreális módon, az utolsó pillanatokban gólt kapva kikapott Írországtól, és ezzel elveszítette a világbajnoki pótselejtezőkön való szereplés lehetőségét, a magyar futball még nem lett rosszabb. A végeredményt, a világbajnoki selejtező csoportban elért harmadik helyezést tekintve tény, hogy jobb sem.
Viszont az is igaz, hogy az elmúlt 28 év vb-selejtezősorozataiban a magyar válogatott most teljesített a legjobban, mert míg az említett időszakban mindig korábban úsztak el a vb-álmok, Magyarország most mindössze néhány másodpercre volt attól, hogy megszerezze csoportja második helyét, és tovább játszhasson a vb-ért.
Miért hát az össznépi elkeseredés?
Nem megkérdőjelezve a sportszakmai elemzések és a politikai kontextusban való elmerülés létjogosultságát, a magunk részéről az egy sima, utolsó perces vereségnél sokkal nagyobbat „ütő” sokkhatásra hívnánk fel a figyelmet.
Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a sportban és a futballban már minden megesett és már mindent láttunk, az azért nagyon ritka, ami most történt, vagyis, hogy
az addig „vesztesnek” tűnő ellenfeléből pedig éppen fordítva, győztes lett. (A „győztes” és „vesztes” kifejezések ebben az esetben nem a végjátékban történetesen döntetlenre álló magyar-ír világbajnoki selejtező eredménye szempontjából, hanem a nagyobb egész, azaz a magyar csapat világbajnoki selejtező csoportjának végeredménye szempontjából értendők.)
Mennyből a pokolba, itt már nincs mit tenni
A harmadik bekapott ír gól pillanatában azonnal tudatosult, kész, vége, ezen már nem lehet javítani. Bár a futballban a kifejezést a kétszer 15 perces hosszabbításban arany- vagy ezüstgóllal véget ért mérkőzések utolsó momentumára használták,
így a mennyből a pokolba jutás, illetve a béna tehetetlenség érzése válthatta ki az ilyenkor visszatérően megjelenő „nemzeti sorstragédia” felemlegetését. Mármint hogy: ez miért mindig velünk történik meg?
Holott ez egyáltalán nem igaz! Ha nem is pont így, de megesett már másokkal is hasonló, ráadásul volt, hogy a másik oldalon éppen mi álltunk.
Pont a már említett 28 évvel ezelőtti selejtezősorozatban Magyarországnak jutott a győztes szerepe, akkor a finnek érezhették azt, hogy a szakadékba zuhantak.
Hogy is volt az Helsinkiben?
Az 1998-as franciaországi világbajnokság európai selejtezőinek 3. csoportjában 1997. október 11-én a magyar válogatottnak legalább döntetlenre volt szüksége Helsinkiben ahhoz, hogy ellenfele előtt maradjon, és megszerezze a második helyet a csoportban. A finnek azonban még a rendes játékidő lejártakor is 1-0-ra vezettek, amivel ők lettek volna csoportmásodikok. Egy elképesztően szerencsés öngóllal aztán a magyar válogatott egyenlített (a labda a kapusról, Moilanenről pattant a finn kapuba azután, hogy az utolsó három labdaérintés finn játékosé volt), így visszaelőzte ellenfelét.
Akkor Magyarország mehetett a pótselejtezőre, mint most az írek (bár a jugoszlávok elleni „kettős K.O.” miatt ebben nem volt sok köszönet), míg a finnek búslakodhattak úgy, mint most a magyarok. (Ez a fajta „győztes-vesztes” felállás csak csoportmérkőzések, vagy bajnokságok utolsó fordulójában képzelhető el, ahol egy döntetlen is érhet „győzelmet” vagy „vereséget”.)
Vannak még további példák is, bár azokban a „győztesből vesztes”, „vesztesből győztes”, az „azonnal és visszafordíthatatlanul” vagy az „egyetlen gól miatt” elemek nem mindegyike érvényesült. A legközelebb talán megint csak mi magyarok álltunk egy ilyen „bukás-csoda” eredményhez.
Buktak már a skótok is, és ahhoz is volt közünk
Az írek mostani csodáját majdnem véghez vitte a magyar csapat a tavalyi Európa-bajnokságon is, pech, hogy a történetbe mások is „belekavartak”.
Magyarország Skócia ellen játszotta utolsó csoportmérkőzését, amely előtt úgy álltak a dolgok, hogy egy esetleges vereség vagy döntetlen biztos búcsút jelent, a győzelem viszont nagy valószínűség szerint továbbjutást ér.
Sokáig nem úgy tűnt, hogy ez meglesz. A mérkőzés még a rendes játékidő rendkívül hosszúra nyúló hosszabbításának 10. percében is 0–0-s döntetlenre állt, ekkor viszont egy skót szöglet utáni magyar kontratámadást Csoboth Kevin góllal fejezett be. Skócia ezzel – ott és akkor azonnal! – elbukott.
Magyarország viszont még nem jutott tovább, de ünnepelt és reménykedett, amire minden ok megvolt. Szinte biztosnak tűnt, hogy a győzelemmel megszerzett 3 pont elég lesz a legjobb 16 közé kerüléshez, azonban a többi csoport eredményei később úgy alakultak, hogy végül a magyar csapat sem jutott tovább, a „mélybe taszított” skótokkal együtt búcsúzott az Európa-bajnokságtól.
Eb-t érő öngól Bulgáriában
Egy az utolsó pillanatban nekünk kedvező, az Eb-re való kijutást eredményező gólért szintén nem kell túl messzire visszatekinteni. Az írek elleni mérkőzés előtt pontosan két évvel, 2023 nov. 16-án Magyarország 2-2-s döntetlent játszott Bulgáriában úgy, hogy egy öngóllal a 97. percben egyenlített.
Azzal az eredménnyel a magyar válogatott kijutott a 2024-es Eb-re, ami kétségkívül örömre adott okot, de tán kevésbé volt katartikus élmény, mint a feljebb említettek. Számunkra azért, mert messze nem voltunk még „fél lábbal a sírban”, hiszen az Eb-részvételt még egy bulgáriai vereség esetén is kiharcolhattuk volna a csoportmérkőzések utolsó fordulójában (Magyarország – Montenegró 3-1), a bolgárok számára azért, mert győzelemmel sem lett volna esélyük kijutni az Eb-re.
A németek sem mindig nyernek
Ahogy nem igaz az, hogy mindig Magyarország jön ki rosszul az utolsó perces (vagy akörüli) fordításokból, úgy nem mindig jön be az egykori angol válogatott labdarúgónak, Gary Linekernek tulajdonított mondás sem, azaz, hogy „a végén mindig a németek nyernek”.
Bár a német klubfutball büszkesége, a Bayern München sokszor jön ki jól az ilyen szituációkból, azért volt ez fordítva is.
A pozitív végkifejlet eklatáns példája az 1974-es BEK-döntő, amikor az Atlético Madrid ellen egygólos hátrányban lévő németek védője, Hans-Georg Schwarzenbeck a hosszabbítás utolsó pillanataiban egyenlített (1-1), amivel megmentette csapatát, majd az akkori szabályok szerint újrajátszott mérkőzést a Bayern már 4-0-ra nyerte.
A bajorok viszont a kárvallottjai voltak annak, hogy a Chelsea csatára Didier Drogba elütötte őket a Bajnokok Ligája megnyerésétől, amikor a 2012-es döntőben a 88. perben egyenlített, majd a kétszer 15 perces hosszabbítást követő büntetőpárbajban értékesítette az utolsó 11-est.
Németország egyik fele (a Bayern-szurkolók) szomorkodott akkor is, amikor a Manchester United produkált hihetetlen feltámadást az 1999-es BL-döntőben. A Bayern-játékosok akkor is szinte már fogták a BL-serleg fülét, de a 90 perces játékidő hosszabbításában Sheringham előbb egyenlített, majd Solksjaer a győztes gólt is megszerezte az angol klubnak (2-1).
E rövid német klubkitérő után jöjjenek további példák arra, amikor nemzeti válogatottak adták és kapták a „gyilkos ütést”, vagy másképpen: jött a „hirtelen halál”.
Francia diadal, olasz bánat
A 2000-es labdarúgó Európa-bajnokság döntőjében Olaszország és Franciaország mérkőzött. Az olaszok még a rendes játékidő hosszabbításában is vezettek, a 94. percben azonban a franciák egyik cserejátékosa, Sylvain Wiltord egyenlített (1-1). Ez kétségtelenül nagy pofon volt az olaszoknak, de még nem a „hirtelen halál” (hisz a hosszabbításban még nyerhettek volna), ami akkor jött el, amikor a 103. percben David Trezeguet bombázott az olasz kapuba.
Ezzel az úgynevezett „aranygóllal” vége is lett az EB-döntőnek , mert az akkori szabályok szerint, ha egy csapat a hosszabbításban gólt szerzett, azzal megnyerte a mérkőzést, a maradék játékidőt már nem játszották le.
(1996-ban a német-cseh Eb-döntőn is aranygól döntött a németek javára, de az kevésbé volt drámai összecsapás, mint a 2000-es olasz-francia döntő.)
Görög öröm a köbön, a csehek búslakodtak
Valahol érthető, hogy a nagy bukásokra senki nem emlékszik szívesen, így az is, hogy az Euronews görög szerkesztőségének munkatársa inkább a győztesek szemszögéből nézve a dolgokat vont párhuzamot a magyar-ír mérkőzéssel.
Mint Jannisz Karajorgasz mondja, túl azon, hogy az előzőleg az esélytelenek közé sorolt Görögország a futballvilág általános elképedésére megnyerte az Európa-bajnokságot, számára a leghihetetlenebb a görög válogatott Csehország elleni, az elődöntőben aratott győzelme volt.
„Az, hogy a görög válogatott kijutott a 2004-es Eb-re, már hatalmas örömöt okozott, mert a kontinensviadalon előzőleg csak 1980-ban szerepelt. A cél az volt, hogy a csapat legalább egy gólt szerezzen Portugáliában, mert az 1994-es amerikai világbajnokságról három vereséggel és 0-10-es gólkülönbséggel távozott. Ezek után jött az a felejthetetlen menetelés, és
Az elődöntőbeli ellenfél csehek szinte fojtogató nyomás alá helyeztek minket, egymás után alakították ki a helyzeteket, de nem tudtak gólt szerezni. Görögország foggal-körömmel tartotta a 0-0-s állás, így jött el a hosszabbítás, majd annak első félidejének utolsó perce. A görög csapat szöglethez jutott, a beívelt labdát pedig a középhátvéd, Trajanosz Dellasz a cseh kapuba fejelte! Bár ez az „ezüstgól” (az erre vonatkozó szabályt ezen a tornán alkalmazták utoljára) nem jelentette automatikusan a mérkőzés végét, gyakorlatilag mégis, mert azonnal vége lett a hosszabbítás első félidejének, az olasz Collina játékvezető pedig így már lefújhatta a meccset. Az „ezüst-gól” szabály ugyanis azt jelentette, hogy ha a hosszabbítás első félidejében gól esett, akkor mindenképpen lejátszották az első félidőt, viszont ha a játékrész végén az egyik csapat vezetésre állt, akkor a másodikat már nem. Görögország tehát
, hogy legyőzheti Csehországot. Ezután már minden görög biztos volt abban, hogy csapatuk a döntőben a házigazda Portugália ellen is nyerni fog ” – zárja emlékezését Jannisz Karajorgasz.
Hihetetlen szovjet-amerikai végjáték
Amint az iménti példákból is kiderül, más nációk is átéltek már hasonló sporttraumát a miénkéhez (vagy ír szempontból nézve, hihetetlen sikert), de a magyar-írnek legalább az egyik „faktora” hiányzik ezekből a történetekből.
A többi labdajátékot ugyan nehéz a futballal összehasonlítani, mert az utolsó pillanatokban eső gólok, pontok sokkal inkább „benne vannak a pakliban", mégis:
a több mint fél évszázaddal ezelőtti müncheni olimpia férfi kosárlabda-döntőjében.
A fináléban a Szovjetunió és az Egyesült Államok csapott össze 1972. szeptember 9-én. Másodpercekkel a vége előtt az amerikaiak 50-49-re vezettek, sőt azt hitték, hogy nyertek, csakhogy az időmérők hibáztak, ezért az ünneplő amerikaiaknak szóltak, jöjjenek vissza a pályára, mert maradt még 3 másodperc, amit le kell játszani. Hosszas huzavona után az utolsó szovjet támadásból Alekszander Bjelov közeli kétpontost szerzett, így 51-50-re a Szovjetunió győzött, és kapta az aranyérmet.
Az amerikaiak soha nem fogadták el a végeredményt (a még a röviden vázoltnál is kacifántosabb történet további részletei itt), mi ezt nem tehetjük. Mint az azóta megjelent számos nyilatkozatból kiderül, a sokk még feldolgozás alatt áll.
Első lépésként épp a Magyar Labdarúgás Napján derülhet ki, hogy marad-e posztján a szövetségi kapitány, Marco Rossi.