Hivatalos iratok, nyomok nincsenek, de emlékek, vallomások, jegyzetek és mendemondák bőségesen. Ezek szerint az iraki diktátor felajánlotta a perzsa uralkodónak, hogy megöli Khomeini ajatollahot, amíg még nem késő és nem jelent túl nagy veszélyt.
Mi lett volna, ha...?
HIRDETÉS
Szaddám Huszein szinte mindent megváltoztathatott volna akkor, amikor Irán későbbi vezetője még hitszónokként agitált a sah rendszere ellen Najaf poros szegletéből, Ali próféta szent helyéről. A kései értékelések szerint az egész Közép-Közel-Kelet története megváltozott volna, ha eltávolítják a színről vagy nem engedi oda Ruhollah Homeini ajatollahot, akinek akkor még kicsiny és szétszórt hívőtábora volt.
Egy ilyen akcióval potenciálisan megmenthették volna a régiót az Iszlám Köztársaság 46 évétől, az iráni túszdrámától, az iráni-iraki háborútól, és a legutóbbi izraeli csapásoktól is.
A The Jerusalem Post szemléje szerint a lehetséges pillanat az 1970-es évek közepén jött el, amikor Szaddám Huszein, Irak akkori alelnöke, de már a rezsim de facto vezetője állítólag rendkívüli ajánlatot tett Irán sahjának, hogy meggyilkolja a száműzetésben élő hitszónokot, a teheráni uralkodó legveszélyesebb politikai ellenfelét.
Khomeini fizikai közelsége és jelenléte a világi államot képviselő Szaddámnak is kellemetlen volt, tekintettel népe síita többségére. Ráadásul eközben szerte a világban Khomeini alakja lett az állami elnyomás elleni küzdelem jelképe, és főpap nemzetközi népszerűsége és ismertsége is egyre nőtt. Erre utalt a korabeli eseményeket felidéző egyik kortárs.
A képet nagyban bonyolította Reza Pahlavi iráni uralkodó diktatórikus rendszere, amely bár türelmet mutatott többféle nyugati érték felé, hírhedt titkosszolgálata, a SAVAK az állami terror szimbóluma lett, és rendkívül negatív fényt vetett a teheráni rendszerre a nyugati közvéleményben.
Ez egy olyan pillanat volt, amire még emlékeznek azok, akik átélték a bukott iráni monarchia haldokló napjait. A lap elemzője szerint elegendő bizonyíték van arra, hogy az alapvető pontok megfelelnek a valóban meg történteknek.
A sah elutasította az ajánlatot
Iráni száműzöttek, hírszerző veteránok és a korszak életrajzírói szerint a javaslatot diszkréten tették, valószínűleg még egy ENSZ-csatornát is felhasználva. Az üzenet egyértelmű volt: Szaddám, aki eleve gyanakodott Khomeini befolyására Irak síita lakosságának körében, hajlandó lett volna végleg „megoldani” a sah problémáját, melyet a feltörekvő vallási ikon az ő számára is jelentett.
A sah azonban nem volt hajlandó politikai merényletbe bocsátkozni, állítólag azt mondva: „nem a mi dolgunk a klerikusok megölése.”
Khomeini 1964 óta száműzetésben élt, miután élesen elítélte a sah „fehér forradalmát”, amelyet az iszlám elárulásával és a nyugati imperialisták szolgálatával vádolt. Rövid törökországi rejtőzés után Irakban kapott menedékjogot, ahol a síiták szent városában, Najafban telepedett le, amely a klerikális hitoktatás központja.
Míg a sah abban reménykedett, hogy Khomeini lassan "elsüllyed" a kieső iraki városkában, ennek épp az ellenkezője történt. Egy szerény otthonból az ajatollah legalább hetente kazettákra rögzítette prédikációit, melyeket tömegével csempésztek át Iránba. Ezek a kazetták, amelyeket gyakran bazárokban és mecsetekben is bemutattak és terjesztettek, politikai dinamittá váltak, és fokozatosan rombolták a sah amúgy sikeres politikai rendszerét.
Ahogy Szaddám Huszein befolyása nőtt Irakban, egyre sűrűsödtek aggályai is. Az iraki Baasz-rezsim világi és arab nacionalista rendszerére Khomeini pán-síita retorikája ekkor már közvetlen fenyegetést jelentett. Csak idő kérdése volt, hogy Szaddám arra a következtetésre jusson, hogy Khomeini megtűrése fokozott kockázatot jelent egyeduralmi rendszere számára.
Mi történhetett?
Az egyik változat szerint az ajánlatot egy iraki diplomata adta át egy iráni küldöttnek az ENSZ-ben, miután sikerült az algíri megállapodásban enyhíteni a két rezsim közti területi vitát. A sah utolsó amerikai nagykövete, Ardesir Zahedi így emlékezik vissza, hogy „Irak külügyminisztere üzenetet hozott nekünk Szaddámtól. Az iraki vezető választási lehetőséget kínált nekünk: vgy kiutasítja Homeinit, vagy likvidálja.”
A Taheri-változata a titkos teheráni üzenet
Amir Taheri, a Kayhan napilap korábbi szerkesztője Allah szelleme című 1985-ös könyvében egy drámai pillanatot ír le 1978 szeptemberéből. Eszerint egy nem menetrend szerinti Iraqi Airways Boeing gép landolt Teheránban egyetlen utassal, Barzan al-Tikritivel, Szaddám Huszein féltestvérével, aki az iraki hírszerzés vezetője volt. Egyenesen a sah Niavaran-palotájába vitték, ahol üzenetet adott át Szaddámtól. „Őfelségének szilárdnak kell maradnia. Irak mindenben kész segíteni.” Határozottan utalt arra, hogy Irak megszervezheti a bajkeverő mollah „fizikai likvidálását”.
„A sah, kifejezve háláját Huszein elnök aggodalmáért és segítségnyújtási ajánlatáért, kizárta azt a felvetést, ami Khomeini balesetnek álcázott megölését célozta meg” – írta Taheri. „Ehelyett arra kérte az irakiakat, hogy kényszerítsék az ajatollahot országuk elhagyására. Barzan azonnal beleegyezett” - és ez később meg is történt.
A sah döntése máig vita tárgya, mert a történet egyes részletei vitatottak, és a hivatalos iráni és iraki források soha nem erősítették meg. Egyesek szerint erkölcsi visszafogottságról volt szó, arról a meggyőződésről, hogy a politikai gyilkosság, különösen egy tisztelt klerikus gyilkossága, elképzelhetetlen. Mások szerint az elutasítás a látszat és a politikai örökség kérdése volt, mert a sah modernizáló uralkodónak, nem pedig maffiózónak akart látszani.
A sah özvegye, Farah királynő, aki 46 évet töltött száműzetésben, a BBC-nek adott interjújában elmondta: „Akkoriban azt gondoltuk, ha valaki megszabadul Khomeinitől, akkor mártír vagy valaki még nagyobb lesz belőle”. Taheri egyetért azzal, hogy Khomeini meggyilkolása minden lehetséges kontrollon túl felkorbácsolta volna az indulatokat Iránban.
Bármi is volt a motiváció, a döntés végzetesnek bizonyult. Az elszigetelt főpapból világsztárt csináltak a világsajtó számára
A forradalom utáni káoszban számos dokumentum eltűnt vagy szándékosan elégették, így a legtöbb elemzés oral history interjúkon vagy nyugati diplomáciai forrásokon alapul. A volt tisztek megerősítették, hogy Khomeini minden lépését figyelemmel kísérték. Parviz Sabeti, a SAVAK egyik magas rangú tisztviselője interjúkban elismerte, hogy az ügynökség tisztában volt Irak Khomeinivel szembeni frusztrációjával, és hogy Szaddám „talán hajlandó lett volna ennél tovább menni”. De – mondta – a sah határozott nézetet vallott; Irán nem vesz részt merényletekben külföldön.
A sah minden bizonnyal más módokon is nyomást gyakorolt Irakra. Diplomáciai táviratok arra utalnak, hogy Teherán nyomást gyakorolt Bagdadra, hogy korlátozza Khomeini hozzáférését a sajtóhoz és tanítványaihoz. Az iraki rezsim egy ideig ennek megfelelően cselekedett, de 1978 októberében Szadám végül Khomeini kiutasítása mellett döntött, meghozva a legrosszabbnak bizonyult döntést.
Khomeini a Párizs közeli Neauphle-le-Château-ba került, ahol korlátlan hozzáférést szerzett a nemzetközi sajtóhoz, a telefonhoz, telefaxhoz és telexhez. Faxon küldörr nyilatkozatait rendszeresen sugározták Iránban, lehozták a világlapok, és naponta olykor öt-hat interjút is adott a nemzetközi médiának.
A diaszpórában szétszóródott fiatal irániak özönlöttek Neauphle-le-Château-ba, hogy csatlakozzanak Khomeinihez, hűséget fogadhassanak neki és beírják magukat a történelembe. Ami Najafban inkább még suttogás volt, most már üvöltéssé vált, és hamarosan a hazatéréshez és az iszlám forradalom kirobbantásához vezetett.
Amikor Khomeini eldöntötte, hogy visszatér Iránba, a nemzetközi újságírók olyan ostrom alá vették az Air France gépét, hogy sokak poggyászát és a forgatócsoportok felszereléseit meg kellett tizedelni, hogy a gép felszállhasson. A világsajtó egy puritán forradalmat várt, és csak akkor vett vissza a reménykedésből, amikor az első kivégzések megkezdődtek.
Négy hónapon belül a sah lett a száműzött és a halott
Miért jelentett ekkora fenyegetést Khomeini, az idős klerikus a maga spártai életmódjával? Papíron csak egy száműzetésben élő vallástudós volt, hadsereg, párt és terület nélkül. A valóságban azonban valami sokkal erősebb dologgal rendelkezett, a tisztaság ideológiájával, ami Irán minden társadalmi rétegében és régiójában visszhangra talált.
A síita mártíromság teológiáját ötvözte a Nyugattal szembeni birodalomellenes forradalommal, olyan világnézetet kínálva, amely a sahot egyszerre ábrázolta eretneknek és bábnak. Nem is kellett karizmatikusnak lennie vagy fizikai erőt sugároznia, mivel szigorúsága és kompromisszummentessége vált a legfőbb erősségeivé.
Szaddám és a SAVAK felismerte ezt a fenyegetést, de Reza Pahlavi - akár büszkeségből, akár elvekből - nem cselekedett pragmatikusan, hogy ezt a szalonképes kifejezést használjuk.
Amikor Szaddám 1980-ban megtámadta Iránt, úgy gondolta, hogy az új Iszlám Köztársaság gyenge és megosztott, és heteken belül elbukik. Tévedett. A háború nyolc brutális évig elhúzódott, több mint egymillió ember halálát okozva, gyermekkatonákat és vegyi fegyvereket bevetve. Több százezer fiatalf, köztük gyermekkorú Baszidzs-önkénteseket is bevetettek, és Irak bizonyíthatóan alkalmazott vegyi fegyvereket, például mustár- és ideggázt.
Mégis, Szaddám hiába végzett ki több tucat síita hitszónokot Irakban, megpróbálva elfojtani az ideológiai tüzet, amelyet Homeini fellobbantott, nem sikerült az Iszlám Köztársaságot megdöntenie.
Ami pedig a sahot illeti, 1980-ban száműzetésben halt meg rákban, és soha nem tért vissza abba az országba, amelyet közel négy évtizeden át uralt.
Ha elfogadja Szaddám ajánlatát, vajon másképp alakultak volna a dolgok? Vajon Irán más utat választott volna? Talán a demokrácia, az alkotmányos monarchia vagy legalább egy kevésbé teokratikus állam felé vezető utat? Ezt lehetetlen tudni. Az azonban biztos, hogy egyetlen, csendben és óvatosan meghozott döntés átalakította egy nemzet és az egész régió sorsát.