Sorsdöntő pillanatokat él át Németország a héten: eldőlhet az adósságfék-reform kérdése, amely Európa egészére hatással lehet. Az AfD térnyeréséről és Orbán Viktor EU-n belüli helyzetéről is beszélgettünk Hegedűs Dániellel, a Német Marshall Alapítvány közép-európai igazgatójával.
HIRDETÉS
Shenouda Nóra, Euronews:
A kormányalakítási tárgyalások jelenlegi állapota alapján mit tart a legvalószínűbbnek, milyen összetételű lesz a koalíció?
Hegedűs Dániel, a Német Marshall Alapítvány közép-európai regionális igazgatója:
Semmilyen meglepetésre nem kell számítani, CDU/CSU- SPD nagykoalíciót fogunk látni Németországban. Az elmúlt két hétben a hangsúly nem is feltétlenül magukon a koalíciós tárgyalásokon volt, hanem azon, hogy a jövőbeli nagykoalíció pártjai az utoljára ezen a héten ülésező Bundestagban átvigyenek egy kétharmados alkotmánymódosítást, amely lehetővé tenné az adósságfék reformját. Azét az adósságfékét, amely részben felelős volt a közlekedési lámpa-koalíció összeomlásáért is, és ami nem tenné lehetővé, hogy Németország a szükséges mértékben emelje a védelmi kiadásait, illetve képes legyen arra, hogy ellensúlyozza az infrastrukturális befektetésekkel azt a fajta gazdasági pangást, ami az utóbbi egy-két évben köszöntött a német gazdaságra. Igazából ezen a héten még mindenki a régi Bundestag utolsó ülésére figyel, főleg azért, mert a CDU/CSU és az SPD önmagában nem rendelkezik a szükséges kétharmados többséggel – kell a Zöldek támogatása is, akikkel szemben főleg Marcus Söder bajor miniszterelnök és a CSU nem túl taktikusan viselkedtek az elmúlt hónapokban, különösen annak fényében, hogy most rá vannak szorulva a Zöldekre, akik igenis megkérhetik az árát még ezen a héten is annak, hogy viszonylag szabad kezet adjanak az elkövetkezendő négy évben a nagykoalíciós kormánynak pénzügyi költségvetési vonalon.
Úgy gondolja, hogy elsősorban ők „tehetnek be” ezen a héten? Lát-e esélyt arra, hogy sikerül átvinniük az adósságfék-feloldást?
Mindenképpen muszáj átvinniük, mert jövő héten már az új Bundestag alakuló ülésére fognak koncentrálni. Nem használnám azt a szót, hogy a Zöldek „tehetnek be”. Nem lehet elvárni egy ellenzéki párttól mindenfajta tárgyalás és ellentételezés nélkül, hogy egy nagykoalíciónak a munkáját vagy programját támogassa. A Zöldek tárgyalnak, és szerintem – hacsak nem jön valamiféle előre nem látott politikai összeomlás – végül támogatni fogják ezt a javaslatot, a kérdés az, hogy milyen ellentételezésre számíthatnak. A múlt héten a védelmi kiadások adósságfék alól történő kivétele és a több száz milliárdos infrastruktúra-fejlesztési csomag mellett még egy külön zöld infrastruktúra fejlesztési csomagról is beszéltek, ami ezen a héten már arra olvadt, hogy az része lenne az 500 milliárdos csomagnak. Hiába van Németországnak kiváló adósságbesorolása, a német nagykoalíció sem dobálózhat százmilliárdos ajándékokkal.
Kérdés, hogyan tudnak egymáshoz közeledni az álláspontok. Homokszem lehet a gépezetben, hogy még ha a Zöldek politikai vezetés szintjén úgy is döntenek, hogy támogatják az alkotmánymódosítást, kérdéses, jelen körülmények között mennyire tudnak frakciófegyelmet tartani. Úgy gondolom, tragikus forgatókönyv lenne mind Európa, mind Németország számára, ha nem sikerülne az adósságféket megreformálni. Hatalmas visszaesést jelentene az elmúlt két hétben látott ígéretes és intenzív európai politikai dinamika számára – amely a védelmi kiadások drasztikus emelése, a tagállamok közti koordináció, az európai integráció újraeszmélése által mutatkozott meg –, ha a legnagyobb európai gazdaság nem tudna megfelelő részt vállalni ebben. És nem csak Németország pénzügyi ereje, hanem a német védelmi ipar súlya és szerepe miatt is.
Friedrich Merz cselekvőképes kormányt ígért, és azt is hangsúlyozta, hogy igyekszik visszanyerni Németország megtépázott európai, illetve nemzetközi tekintélyét. Hozzátette, hogy prioritásként fogja kezelni a német gazdaság újraélesztését, szigorítani fogja az illegális menekültek befogadását és kitoloncolását, valamint Németország biztonságának erősítését. Ha ezt a csomagot sikerül keresztülvinni, akkor Ön szerint lesz mozgástere ahhoz, hogy valóban megvalósítsa ezeket az elképzeléseket?
Úgy gondolom, hogy a sokk, amely az elmúlt egy hónapban érte az Európai Unió tagállamait, valóban erősebb európai integrációt fog eredményezni. Németország egyik legnagyobb problémája az volt, hogy az erősen iparfókuszú termelés a korábbi nemzetközi környezetben már nem igazán tette versenyképessé a gazdaságát. Egy olyan környezetben, ahol külső hitelfelvételen keresztül finanszírozott nagyarányú haderőfejlesztés zajlik, ahol adott esetben védővámok fogják óvni az európai piacot, akár a kínai export konkurenciájától is, a német ipari alapú gazdaság és igazából az európai gazdasági modell egy újabb esélyt kap, még akkor is, ha eközben maguk az európai exportőrök is jelentős piacokat veszítenek. Nyilván ez egy hitelfinanszírozott esély lesz, ami egy teljesen nyílt nemzetközi kereskedelmi rendszerben nem biztos, hogy versenyképes lenne a kínai konkurenciával szemben, de azt gondolom, hogy most Európának lehetősége van arra, hogy a saját erőforrásaira építve egy sokkal autonómabb szereplővé nője ki magát, úgy a saját geopolitikai környezetében, mint a globális politika színpadán. Erre Európának megvan a gazdasági és pénzügyi ereje. Ne felejtsük el, hogy jelenleg az EU-nak nagyobb az ipari kibocsátása, mint az Egyesült Államoknak! Szerintem nem vagyunk kudarcra ítélve.
Nyilván ahhoz, hogy ez valóban sikertörténetté váljon, szükség van az európai centrumpártok és az EU tagállamainak az összefogására. Lesznek olyan szereplők, úgy Oroszország részéről, mint a transzatlanti összefüggésben, akik abban lesznek érdekeltek, hogy Európa megosztott és vesztes legyen. Úgy gondolom, hogy európai állampolgárként nem nekik kell szorítanunk, hanem annak, hogy Európa erősebben jöhessen ki ebből a történetből.
Mondhatjuk azt, hogy Friedrich Merz jelenleg a megfelelő ember a megfelelő pillanatban? Hiszen előrehozott választások révén kerül hatalomra, és ha ez nincs, akkor talán tovább zajlik Olaf Scholz sokak szerint gyengekezű politikája, ami nem biztos, hogy fel tudta volna venni a kesztyűt Donald Trump politikájával szemben.
Lehet, hogy kicsit kiábrándító lesz, amit mondok, de én nem szeretem ennyire személyközpontúnak tekinteni a politikát. Az, hogy Európa sikerrel adhasson választ a kihívásokra, nem egy európai vezetőn és nem egy európai tagállamon fog múlni. Hanem azon, hogy újra összeálljon a német-francia tengely, hogy ne legyenek olyan konfliktusok a német-francia viszonyrendszerben, mint amilyenek előfordultak az elmúlt több mint négy év folyamán, hogy Lengyelországot és Olaszországot is integrálják ebbe az együttműködésbe, hogy konfliktusmentes legyen a koordináció az Európai Unió legfontosabb biztonságpolitikai partnerével, ami jelenleg az Egyesült Királyság. Úgy gondolom, hogy ez sokkal inkább egy koncert, mint egy „one man show”.
Szerintem fontos hangsúlyozni, hogy Olaf Scholz jelentős külpolitikai fordulatot vitt végbe Németországban 2022 elején, ami alapvető szakítást jelentett Németország külpolitikai hagyományaival, az SPD saját külpolitikai hagyományaival, és mindazzal, amit Angela Merkel gyakorlatilag bebetonozott a német kül-, biztonság - és gazdaságpolitikában. Nem gondolom, hogy Olaf Scholz gyengekezű vezető lett volna. A koalíciós felállás nem volt működőképes, két okból is: egyrészt azért, mert Friedrich Merz és a CDU gyakorlatilag az alkotmánybíróság segítségével megsemmisítette azokat a költségvetésen kívüli pénzügyi eszközökre vonatkozó elképzeléseket, amelyeket most bevezetni terveznek. Mindez ugyanúgy az asztalon volt 2021-től kezdve, és éppen a CDU/CSU volt az a párt, amelyik gyakorlatilag lehetetlenné tette, utána pedig a liberális koalíciós partner FDP zárkózott el az adósságfék reformjától. Úgy gondolom, ez sokkal bonyolultabb történet, mint egy Merz versus Scholz-felállás. Friedrich Merz esetében vannak aggasztó jelek, például vannak finoman Trumpiánus belpolitikai lépései, ilyennek tekinthető például a civil szervezetekkel szemben a CDU/CSU részéről megindult nyomásgyakorlás. Ugyanakkor Merz realista a nemzetközi kül-és biztonságpolitika színpadán.
Nagyon bátran és ambiciózusan áll hozzá ahhoz a kérdéskörhöz, hogy Németország jelentős hozzájárulásával Európának a saját lábára kell állnia. Még ha a belpolitikai dimenzióban Friedrich Merz neve mellett lehetnek is fekete pontok, abban teljesen egyetértek, hogy egy olyan kül-és biztonságpolitikai agendát képvisel, amire most abszolút szüksége van Németországnak és az európai partnereinek.
Hogyan látja mindebben Magyarország helyzetét? A magyar kormány erősen akadályozza az EU közös fellépését Ukrajna érdekében és Oroszország ellen – vajon lesz-e abban szerepe az úgymond keményebb kezű Németországnak, hogy esetleg képes lesz-e Magyarországot visszaterelni a nyájhoz?
Nem gondolom, hogy bárkinek ambíciója lenne jelenleg az Európai Unióban Magyarországot visszaterelgetni a nyájba. Azt gondolom, hogy Orbán Viktor nem feltétlenül érti és látja a különbséget, hogy mit jelent a különutasság normális politikai viszonyok idején, és mit jelent akkor, amikor a partnerek egzisztenciális veszélyhelyzetként élik meg azt, ami az elmúlt egy hónapban az európai biztonsági rendszerhez nyújtott amerikai garanciák, az Ukrajnával kapcsolatos amerikai álláspont, és Oroszország agresszív magatartása tekintetében történik.
Az általános európai álláspont jelenleg zárt ajtók mögött nem az, hogy Magyarország különutas, hanem az, hogy Orbán Viktor áruló, és ennek megfelelően úgy gondolom, hogy mindenki leginkább azon fog dolgozni, hogyan lehet megkerülni a magyar kormány lehetséges vétóit, illetve azt is, hogy egyáltalán beleszólással bírjon az elkövetkezendő időszak védelem- és biztonságpolitikai döntéseibe.
Erre kiváló lehetőséget nyújt az, hogy a következő években sokkal inkább kormányközi lesz szerintem az EU-ban a politikai koordináció és döntéshozatal, nyilván azért is, mert önmagában a védelempolitika sokkal inkább tagállami hatáskör, melyben az EU csak limitált hatáskörökkel rendelkezik. Nem hiszem, hogy nagy nyitottság lenne európai döntéshozók részéről arra, hogy a visszatérő vétók és blokádok fényében Orbán Viktor kezébe tegyék le Ukrajna, az Európai Unió és saját országaik biztonságát.
Eléggé egyértelművé vált múlt csütörtökön, hogy Orbán Viktor nem az európai csapatban játszik, és ezzel összefüggésben nagyon komoly veszély, hogy újra ráég Magyarországra az, ami már többször is ráégett a 20. század folyamán, hogy igazából a történelem rossz oldalára áll az ország.
Azt hiszem, fogunk látni olyan szituációkat, amikor finoman elrugaszkodnak majd a tagállamok a többségi döntéshozatal irányába, és egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják azt, hogy mit gondol a budapesti kormány.
Miképpen vélekedik arról az AfD választási eredményeinek a tükrében, hogy vajon meghatározó szereplővé tud-e válni ez a párt a német politikában a következő években?
Szerintem érdemes hangsúlyozni, hogy az Afd ereje és befolyása alapvetően percepció kérdése. Az Európai Unióban számos olyan tagállam van, ahol 30-40-50 százalék az aránya a radikális szélsőjobb pártoknak. Legyünk őszinték: a Fidesz egy radikális jobboldali populista párt, és messze Magyarországon a legmagasabb az EU-n belül a szélsőjobboldalnak a politikára gyakorolt hatása. Németországban ez az érték az egyik legalacsonyabb Spanyolország és Portugália után. Az AfD mindössze 20-21%-os támogatottsággal bír, nem jut a közelébe sem a kormányzati pozícióknak, jelenleg nem csak szövetségi, de tartományi szinten is politikai cordon sanitaire, vagy ahogy a németek mondják, „tűzfal” létezik a párttal szemben, akármennyire is próbálják a nemzetközi radikális jobboldal képviselői az Egyesült Államoktól Magyarországig ezt a tűzfalat minden rendelkezésükre álló eszközzel bontogatni. Az AfD jelentette igazi veszély nem feltétlenül a 20%-os támogatottság szövetségi szinten, hanem ezeknek a szavazatoknak a regionális megoszlása. Az, hogy Berlin kivételével az AfD a legnagyobb politikai párt minden volt kelet-német tartományban, ad egy olyan politikai súlyt a pártnak, amely valóban komoly veszélyt jelent Németország politikai stabilitására, egyrészt mert felveti a politikai rendszer egységének a kérdését, és azért is, mert az AfD kellően nagy több kelet-német tartományban is.
Ezt láttuk Türingiában, és hajszállal sikerült ezt a forgatókönyvet elkerülni Brandenburgban. Ez nem fenntartható állapot, egyrészt mert alapvetően erősíti azt a szélsőjobboldali AfD-s narratívát, hogy itt mindenki velük szemben áll, és hogy egyedül ők képviselnek alternatívát ebben a politikai rendszerben, másrészt pedig azért, mert valóban nehéz egy tartományt úgy kormányozni, hogy a populista szélsőbaltól kezdve a konzervatív centrumjobboldalig mindenkinek ugyanannak a koalíciós kormány tagjának kell lennie ahhoz, hogy elkerüljék a szélsőjobb hatalomra kerülését. Úgy érzem, ez az igazi feszítőerő az AfD előretörésében, de ha az adatokat nézzük, Németországban a radikális jobboldal az egyik leggyengébb támogatottsággal bír az egész európai politikában.