Nyolcezer vétlen srebrenicai áldozat emlékének megőrzéséről döntött tegnap az ENSZ. Az átpolitizált, jogkövetkezmények nélküli, egyszerű kegyeleti döntést az ENSZ 193 tagországa közül 19 utasította el – köztük Oroszország, Kína, Belarusz, Észak-Korea, Kuba, Nicaragua és Szíria mellett Magyarország.
HIRDETÉSA mindössze hétpontos határozat kimondja, hogy július 11. a srebrenicai népirtás emléknapja, amelyről minden évben megemlékeznek. A dokumentum elítéli a népirtás tényének tagadását és a háborús bűnökért elítéltek dicsőítését, egyben felszólítja az ENSZ tagállamait: tegyenek maradéktalanul eleget a népirtás megelőzésére és büntetésére vonatkozó, a nemzetközi szokásjogban vállalt kötelezettségeiknek.
Jóllehet a határozat nem kötelező érvényű, és jogi következménye nincs azon túl, hogy megemlékezésre szólítja fel az ENSZ-tagországait, Aleksandar Vučić szerb államfő következetesen ellenezte, álságosan arra hivatkozva, hogy elfogadása esetén felszámolják a boszniai Szerb Köztársaságot, a szerbeket népirtóként fogják megbélyegezni, Szerbiától pedig háborús jóvátételt fognak követelni. Ilyen utalást a határozat nem tartalmaz.
A javaslatot rövid vita után 84 ország támogatta – a többi között Hollandia, amely részben a gyilkosok bűnrészese volt a vérengzés idején, 68 tartózkodott, 19 pedig – köztük Oroszország, Kína, Belarusz, Észak-Korea, Kuba, Nicaragua és Szíria mellett Magyarország – nem szavazta meg.
Pedig csak nyolcezer vétlen és kiszolgáltatott áldozat emlékét kellene megőrizni.
A srebrenicai vérfürdő
A srebrenicai vérengzés a második világháború után a legborzalmasabb tömeggyilkosság volt Európa területén. A jobbára bosnyákok lakta, a szerb határ közelében fekvő kisvároskára már a délszláv háború kezdetén, 1992-ben szemet vetettek a szerbek, hisz csak a kis enklávé akadályozta meg a Drina folyó két partján, az anyaországban és a Bosznia-Hercegovinában élők egyesülését.
A végső lökést Radovan Karadžić szerb politikai vezető kegyetlen parancsa adta meg 1995 márciusában: arra utasította a katonákat, hogy „teremtsék meg a teljes bizonytalanság elviselhetetlen helyzetét, amelyben Srebrenica lakói számára nem marad remény az ottmaradásra és túlélésre”.
Májusban már ostromzár alá vették a várost annak ellenére, hogy az ENSZ safe havennek, biztonságos menedéknek minősítette a körzetet. Aki tehette, menekült. Keveseknek sikerült.
A katonai támadás július 6-án kezdődött. Az előrenyomuló szerb katonák minden, útjukba kerülő bosnyák otthont felgyújtottak. A káosz és terror közepette civilek ezrei próbáltak átjutni Srebrenicából a közeli Potočari faluba, ahol nagyjából kétszáz holland békefenntartó állomásozott.
A holland parancsnok még koccintott egyet a szerbbel, aztán katonái egy része megadta magát, a többiek kivonultak.
„A szerb nemzetnek adjuk a várost. Itt az ideje, hogy a török elnyomás után bosszút álljunk ebben a térségben” – jelentette ki Ratko Mladić diadalittasan, miközben végigsétált Srebrenica utcáin. Fenyegetését egy szerb operatőr örökítette meg.
Aznap este, július 11-én egy több mint tízezer bosnyák férfiből álló menetoszlop indult el a biztonságot jelentő Tuzla felé, ám ssak töredékük jutott célba.
Másnap reggeltől a szerb katonák hamis ígéretekkel, gyakran békefenntartónak álcázva csalogatták elő a menekülő lakosságot az erdőből. Sok nőt megerőszakoltak, a többieket – gyermekekkel és az idősekkel együtt – buszokkal szállították a bosnyák ellenőrzés alatt álló területekre.
A férfiakat és fiúkat elkülönítették.
A tömeges kivégzésük azonnal elkezdődött, és egészen július 16-ig tartott. Utóbb derült csak ki, az áldozatok közül sokat megkötöztek. Más holttesteken a csonkítás nyomai látszottak.
Az áldozatok pontos száma sosem fog kiderülni.
A népirtás
Évtizedek elteltével is csak becsülni lehet a tömegsírokban talált maradványok és az eltűntek száma alapján. A szerb erők – köztük a határ túloldaláról érkezett, anyaországi rendőrök – alsó hangon legkevesebb hétezer, a srebrenicai emlékközpont szerint több mint nyolcezer fiút és férfit öltek meg napok alatt.
– állapította meg évekkel később a Nemzetközi Bíróság.
A srebrenicai népirtás váltotta ki végül a Nyugat beavatkozását. A NATO a Megfontolt Erő művelettel, a szerb erők bombázásával vetett véget az esztelen háborúnak.
HIRDETÉSA holland felelősség
Három bosnyák férfi haláláért felelős Hollandia – ezt állapította meg egy holland fellebbviteli bíróság 16 évvel a vérengzés után, 2011 júliusában. Ez volt az első eset, hogy egy országot vontak felelősségre a kéksisakosok, azaz a békefenntartók tevékenységéért, pontosabban inaktivitásáért – miután magukra hagyták a kiszolgáltatott civil lakosságot.
Három évvel később egy másik holland bíróság saját kormányát tette felelőssé 350 meggyilkolt férfi és fiú haláláért, és kimondta, hogy kártérítésre jogosultak. Hosszú jogi procedúra után a holland Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta az ítéletét azzal a módosítással, hogy az országnak csak a kártérítés 10 százalékát kell kifizetnie az eredetileg megítélt 30 százalék helyett.
A szerb felelősség
Erős nemzetközi nyomásra a boszniai Szerb Köztársaság kormánya vonakodva ugyan, de 2004-ben bocsánatot kért a srebrenicai „súlyos bűncselekményekért”, és elismerte, hogy becslések szerint 7800 ember vesztette életét.
A testület egy 2005-ös hivatalos jelentése szerint 19 473 boszniai szerb vesz részt a tömeggyilkosságokban, akik közül több százan maradtak hivatalos kormányzati tisztségben. A Nemzetközi Büntetőbíróság több mint húsz ember ellen emelt vádat a többi között népirtásért és emberiesség elleni bűncselekményekért. A két fővádlott: Radovan Karadžić és Ratko Mladić még él, de soha többé nem szabadul a börtönből.
A népirtás tényét 2007-ben elismerte az akkori szerb elnök. Boris Tadić felszólította a szerb törvényhozást: ítélje el a srebrenicai muszlimok lemészárlását.
HIRDETÉS– idézte a Reuters az államfőt.
Boris Tadić három évvel később – Willy Brandt német kancellárhoz hasonlóan, aki 1970-ben térdre borult a zsidó áldozatok emlékműve előtt Varsóban – 2010-ben egy főhajtással tisztelgett a srebrenicai áldozatok emlékközpontjában.
A vérengzés huszadik évfordulóján Aleksandar Vučić akkori kormányfő is megjelent. A megemlékezés minden felszólalója népirtásként ítélte el a vérengzést, a hivatalos szerb álláspont azonban ekkor már tagadta a genocídium tényét azt állítva, hogy a szörnyű bűncselekményeket konkrét személyek követték el”.
A részvevők, jobbára a meggyilkoltak hozzátartozói nem tanúsítottak tiszteletet a szerb vendég iránt. Bizonyára emlékeztek még Vučić kijelentésére, aki napokkal a srebrenicai vérfürdő után – még a háborús bűnösként elítélt Vojislav Šešelj radikális pártjának tagjaként – azt üzente a bosnyákoknak: „ha meggyilkoltok egy szerbet, mi száz muszlim megölésével válaszolunk”.
Vučićot és kíséretét mindenesetre csúnyán megfutamították Potočariban.
HIRDETÉSA tagadás
„Találjanak nekem valakit, aki Srebrenicában halt meg” – ezzel a cinikus megállapítással tagadja a népirtást csaknem három évtized elteltével Milorad Dodik, a boszniai szerbek mai vezetője.
Dodik jelére – aki „hazugságnak” és „manipulációnak” nevezte a múlt felidézését – a boszniai szerb törvényhozók is határozatba foglalták, hogy Srebrenicában nem történt népirtás, egy nagygyűlésen pedig az ellen tiltakoztak, hogy ENSZ közgyűlése tárgyaljon az atrocitásról.
Ha a határozatot elfogadják, a „boszniai Szerb Köztársaság kilép a bosznia-hercegovinai döntéshozatali folyamatból” – ezzel fenyegetőzött Milorad Dodik már a javaslat beterjesztése után.