Az ellenség tízszeres túlerőben van - interjú két ukrán frontkatonával

HIRDETÉS

Az orosz katonák nap mint nap támadják őket, a felszerelésük nem mindig elégséges, jelentős túlerőben van az ellenség, de ők egyelőre kitartanak, és fogadkoznak, hogy ez a végsőkig így marad. Két ukrán katona mesélt az Euronewsnak arról, hogy milyen az élet a fronton, és mi lesz Ukrajnával azután, ha egyszer véget ér a háború.

Dmitrij fő feladata a légi felderítés, de egysége támadásokat is támogat és tűzigazítást végez a tüzérség számára. A férfi kérdésünkre elismeri, hogy az ukránok lassan teret veszítenek a mostanában a hírekben sokat szereplő Avdijivka térségében, mert - mint mondja - az ellenségnek több erőforrása van. Azt is hangsúlyozza, hogy az oroszok előrenyomulása lassú, de az ukrán katonák óriási nyomás alatt állnak.

- Az ellenség tízszeres túlerőben van - mondta Dmitrij az Euronewsnak. - Tíz katonánk ül egy lövészárokban, és a nap folyamán ők (az oroszok) 100 vagy 200 katonát küldenek csoportokban. És ha ezzel nem járnak sikerrel, utána folytatják a tüzérséggel. Tényleg a kimerítésre törekednek, mert kevés erőforrásunk van.

Hasonló a helyzet Olekszandr frontvonalán is. A férfi és bajtársai nap mint nap szembenéznek az orosz katonákkal.

- Felkelünk reggel, aztán ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e a csapatban és a felszerelésünkkel. Ezután pedig kimegyünk járőrözni arra a területre, amit kijelöltek nekünk. Jelenleg csak védekezünk, visszaverjük a támadó oroszokat. Ellentámadásokat nem indítunk. Minden egyes nap rohamoznak ezen a fronton. Változik a támadások formája, van, amikor csak lőnek, van, amikor ágyúznak is. Ott van velünk szemben a Wagner-csoport is, az ő harcosaik kemény ellenfelek. De mi is kiképeztük a saját egységeinket, úgyhogy szembe tudunk szállni velük.

Ami a rendelkezésre álló erőforrásokat illeti, Dmitrijhez hasonlóan Olekszandr sem maradéktalanul elégedett:

- Kaptunk egy nagyon jó amerikai géppuskát, egy M240-est, és kiváló tankelhárító fegyverek is érkeztek. De arra számítunk, hogy még több fegyver fog jönni. Sok szó van arról a médiában, hogy ilyen meg olyan fegyver érkezett Ukrajnába, de ezeknek egy jó része még nem jutott el a fronton harcolókhoz.

A veszteségekről nem szívesen beszélnek

Amikor Dmitrijt az ukrán oldal veszteségeiről kérdeztük, azt mondta, hogy ez régiónként nagyon változó, és Avdijivkánál a helyzet eddig nem volt olyan rossz, mint például Bahmutnál. De általános szabályként elmondható, hogy ahol az oroszok offenzívát indítanak, ott az ukrán oldalon is nőnek a veszteségek. A katona azt is kiemelte, hogy a veszteségek ellenére mindig vannak újoncaik, és a hadianyag-utánpótlás is folyamatos.

- Szeretném hangsúlyozni, hogy azért érezzük súlyosnak a veszteségeinket, mert mi minden életet értékelünk. Nem úgy, mint az oroszok, akik ágyútölteléknek használják a katonáikat. Mi vigyázunk minden életre és a lőszerre is, nem használjuk azt meggondolatlanul.

Olekszandr nem szívesen beszélt a saját egységének veszteségeiről: végül csak annyit mondott, hogy már egy katona halála is túl sok számára. Nem is csoda, hogy az ukrán hadsereg tagjai nem szívesen nyilatkoznak a sajtónak arról, hogy hány bajtársukat veszítik el. Nemrég lefokoztak egy zászlóaljparancsnokot, aki a Washington Postnak azt mondta, hogy az ukránok súlyos veszteségeket szenvedtek el az elmúlt egy évben, ezért kénytelenek újoncokat is bevetni az első vonalakban.

A morál egyelőre nem romlik a fronton

Amikor az ukrán csapatok moráljáról kérdeztük őt, Dmitrij azt mondta, hogy csak a saját egységéről tud beszélni, de úgy érzi, hogy az a tény, hogy minden nehézség ellenére nap mint nap tartják a frontot az orosz hadsereggel szemben, egyre keményebbé és erősebbé teszi őket.

- A bevetések után eligazítást tartunk, megbeszéljük, mit csináltunk jól és mit rontottunk el, levonjuk a tanulságokat. Tudjuk, hogy mi áll mögöttünk, az értékek, a családok, amelyeket védünk. Mindannyiunknak vannak olyan napjai, amikor levertnek vagy fáradtnak érezzük magunkat, mert régóta nem láttuk a családunkat, de mégis, most már rendszeresen kapunk eltávozási lehetőséget, és a katonáink visszatérnek az egységeikhez.

Olekszandr ugyanerre a kérdésünkre azzal felelt, hogy ő és társai megingathatatlanok. Ez viszont nem jelenti azt, hogy hősként kell rájuk tekinteni. Vagy legalábbis csak annyira, mint a többi ukránra.

- Az utolsó pillanatig ki fogok tartani, ameddig csak kell. Itt mindannyian kitartunk a végsőkig. De nem gondolom emiatt, hogy hős lennék. Az én szememben minden ukrán hős, mert segítünk egymásnak. Miközben mi harcolunk, a nők nevelik a gyerekeket. És mások is segítenek, szerszámokat küldenek, vagy felszerelést, védőruházatot készítenek nekünk. Úgyhogy nem a katonák a hősök, hanem mindenki az. Összetartunk, és így együtt fogunk győzni.

És hogy mi tartja Olekszandrben a lelket?

- Egy dolognak köszönhetem, hogy bírom a gyűrődést, ez pedig a családom. Tudom, hogy a feleségem és a gyerekeim otthon vannak, és meg akarom védeni őket. Most már nagy családom van, és így nem is volt más választásom, egy percig sem gondolkodtam a bevonuláson. Tudtam, hogy harcolnom kell – mondta, majd azt is elmesélte, hogy naponta legalább kétszer beszél a feleségével és a gyerekekkel. Persze sokszor van olyan is, hogy nem működnek a telefonok. A feleségének már bevett taktikája van a gyerekek megnyugtatására az ilyen időszakokban.

Béke előbb-utóbb lesz, de a megbékélésre még biztosan sokáig kell várni

Olekszandrhez hasonlóan Dmitrij is beszélt az ukrán társadalom többi tagjáról. Ő úgy gondolja, hogy a háború után Ukrajna alapvetően megváltozik, és ez alatt elsősorban az emberek mentalitását érti. Jól mutatja ezt a változást az a támogatás, amit az ukrán társadalom minden rétegétől kap a katonaság, Szerinte a katonai felszereléseken és járműveken kívül mindenük, amijük van, 80%-ban önkéntesektől származik. Segítik őket a magánemberek, de a vállalatok, például korábbi munkahelye, a Metinvest is.

- Ez az önkéntes munka sokkal kifinomultabb, mint ami korábban volt. Pénzt kell gyűjteni, találni valakit, aki megszerzi a szükséges felszerelést Lengyelországból, találni kell valakit, aki a saját autójával elhozza Ukrajnába, hozzánk, kockáztatva az életét, kockáztatva a vagyonát.

HIRDETÉS

Az ukrán társadalom Olekszandr szerint is megváltozik, vagy már meg is változott. A katona azon a kérdésünkön gondolkodott el a leghosszabb ideig, hogy ha vége a háborúnak, mit fognak gondolni az ukránok a hétköznapi oroszok emberekről. Elképzelhető vajon, hogy neki lesznek még orosz barátai? Olekszandr így felelt:

- Szerintem legalább két generáción keresztül még nem leszünk barátok az oroszokkal. Valamiféle kapcsolatunk lesz azért, de nagyon formális. Én nem gyűlölöm őket, nem tartom őket sem barátnak, sem ellenségnek. Csak vissza akarom szorítani őket a határainkon kívülre, nem akarok Oroszországban harcolni – mondta, majd fontosnak tartotta még egyszer hangsúlyozni:

- Nem gyűlölöm a hétköznapi orosz embereket. Csak butának tartom őket, amiért nem látják, hogy mi történik. De nem is akarok érintkezni velük. Csak annyit akarok, hogy hagyjanak bennünket békén, és tűnjenek el az országunkból.