Habár nem dúlnak harcok a régióban, rengeteg férfit elvittek katonának. Van, akinek két fia és két unokája harcol a fronton. Az asszonyok azt mondják: rettentően aggódnak szeretteikért.
HIRDETÉSÚj katonasírok sorakoznak a kárpátaljai Munkácson egy évvel a háború kitörése után is. Azoknak a sírjai mellett állnak, akik még a második világháborúban, Afganisztánban és a Krímben estek el. Stábunk beszélt egy fiatalemberrel, Alekszanderrel, aki katona édesapját gyászolja. 3 hónapja halt meg bevetés közben.
„A háború kitörése után először 9 hónap múlva tudott hazajönni az édesapám" - meséli. "Akkor mondta nekem, hogy olyan erősnek kell lenned, mint amilyen én vagyok, mintha érezte volna… Habár készült, hogy újévre hazatér, de sajnos egy hétre rá, hogy visszament a frontra, elesett. Az autójuk aknára futott. Ez derült égből villámcsapás volt a családnak, el sem akartuk hinni.”
A 20 éves fiúnak az édesanyja, egy öccse és egy húga maradt. Őt magát már nem viszik el katonának, mivel most már ő a családfenntartó…
Habár a helyiek alkalmazkodtak a háborús körülményekhez, sokan azt mondogatják: nem lehet sem elfelejteni, sem megbocsátani, amit velük tesznek. Az egykor tanárként dolgozó Halus Klárának két fia és két unokája harcol a fronton:
„Lelkileg is azt mindent végignézni…
Amikor bekapcsolom a tévét, várom, hogy bemondják, hogy vége. Ha ezt meghallom, biztos megbolondulok, annyira fogok örülni!”
De Klára nem adja át magát a szomorúságnak, talál tennivalót egy jótékonysági szervezetnél.
„Megyek a konyhára, ott szeretek ülni, ott főzünk az asszonyokkal. Én hétfőn megyek, az a napom. Mintha szórakoznánk, öregasszonyok együtt, nem a házban ülünk egyedül. Kicsit segítünk is.”
A menyéhez, akinek a férje és fia is a fronton van, minden nap átmegy. Diana azt mondja: nem büszkeséget érez, amiért ott harcolnak, csak nagyon félti őket:
„Az idősebbik fiam nagyon ügyes, segít mindig, mindent megcsinál.
Van, aki a fronton tartja a lelket a traumatizált és sérült katonákban, valamint a háborús övezetben élő civil családtagokban.
Volodumur Zavadszkij tábori káplán azt mondja, a legnehezebb számára, hogy azok a sorstársak, akiket ismert, már meghaltak. "A családjaiknak, gyerekeiknek, feleségeiknek fel kell dolgozniuk a hiányukat. Az ad nekem erőt, hogy reményt viszek ezeknek az embereknek, tartom bennük a lelket ebben a sötét időszakban, viszek nekik egy kis világosságot” - mondja.
Másnap Klára a Katolikus Karitász konyhájára megy, ahol szokott segíteni Ágnes is. Bár az ő fia egészségügyi okokból nem harcolhat, így is nehezen élik meg a háborús hétköznapokat:
„A háborúban a hétköznapokat mi is úgy érzékeljük, mint Kijevben. Csak ott több úgymond a terror. Mennek a rakéták, hallod, hogy zúg, és az a sziréna az itt is megy, ahogy csak beengednek egy repülőt, az már megszólal egész Ukrajna területén. És akkor az egy kicsit olyan stresszt okoz. Olyan ideges vagy tőle. Először félelmetes volt. De aztán lassan beleszokunk. Mikor először volt a sziréna, akkor minden szomszéddal együtt lementünk a pincébe, én vittem a kis csivavámat. A fekete kutyából ősz lett, megőszült az ijedtségtől és a stressztől. Akkor azt mondtam: én többet már nem megyek le.”
Habár a Karitászban az önkéntesek egy része maga is nehezen, kis nyugdíjból él, mégis segítenek a náluk még nehezebb helyzetben lévőkön.
Munkácson a helyiek munka után bevásárolnak, templomba mennek, sétálnak a jó időben. Katonakorú férfit csak egyenruhában látni. Van, aki a családjával fotózkodik, mielőtt a frontra indul…
"Habár Kárpátalján nem dúlnak harcok, a lelkekben még sincs béke" - összegez tudósítónk, Shenouda Nóra. "Sokszor a kamaszoknak egyik pillanatról a másikra kell felnőniük, az asszonyok pedig megtanulnak egyedül boldogulni. A helyiek alkalmazkodtak a háborús körülményekhez, mégis mindenki, akivel beszéltünk, ugyanarra vágyik: hogy legyen béke mihamarabb."