rendkívüli hír
Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Égbőlpottyant angyalok

Égbőlpottyant angyalok
Betűméret Aa Aa

Egyszer csak találkozunk valakivel és beleszeretünk. És másodlagos, hogy férfi vagy nő az illető. Mert két ember egymásra csodálkozásának nincsen neme. A társadalmilag kevésbé elfogadott kapcsolatok felvállalása sosem volt egyszerű, az ötvenes évek mccarthysta Amerikájában sem. Erről szól a Carol című film, egy gyönyörű történet két csodálatos színésznővel és unikális képi megvalósítással. Olykor szemcsés, fotográfiaszerű látvánnyal, mintha csak egy előhívó-laborban peregne előttünk kettőjük sztorija. KRITIKA

Az egyszerre édes és kínzó dilemmát Patricia Highsmith vetette papírra 1952-ben, természetesen álnéven: “Claire Morgan” The Price of Salt című könyve ahogy az várható volt, azonnal kivívta a rögtönítélő közvélemény felháborodását. Több mint hat évtizeddel később ekkora vihart ugyan nem kavart, a filmszakma cseppet sem állóvizét azonban jócskán megbolygatta Todd Haynes rendező, aki filmet forgatott a regényből. Így született a Carol.

Therese örök álmodozó, hobbiból fotózó eladólány, akit a mindent elsöprő érzés akkor és olyan formában talál meg, amikor és amire a legkevésbé sem számít. Egy szempár, egy fátyolos-mély hang, egy finom érintés, és az akarat végleg elveszett. Már csak az érzés az, ami számít, és annak okozója: Carol. Mondhatnánk persze, hogy a fiatal lány könnyen befolyásolható, hogy “áldozat”, akit egy annyira domináns és karizmatikus, bizonyos értelemben maszkulin nő, mint a Blanchett által megformált Carol pillanatok alatt bűvkörébe von. Azonban ez így túlontúl leegyszerűsített felfogás lenne, mármár “rögtönítélő” látásmód. Ártatlanságával, gyermeki odaadásával Therese is lenyűgözi a másikat. Carol – bár a kesztyűk pulton felejtése tulajdonképpen szándékos lehet – nem rajongót keres magának, hanem társat, szövetségest, és – lehet, ő sem így tervezte, bár… tervezhetünk bármit is…? – az idő múlásával tovább mélyül a közös “én.”

A főcímzene a 2002-es Az órák c. film zenéjét juttatja eszembe, Philip Glass percek, órák könyörtelen előrehaladását érzékeltető melódiáit. A Carolban nem is az idő, inkább maga a világ könyörtelen: a veszíteni képtelen, még mindig szerelmes férj (Kyle Chandler) áll elsősorban a boldogság útjába, aki felhasználva neje korábbi és legfrissebb leszbikus kalandját, erkölcsileg alkalmatlannak ítéltetné őt kislányuk nevelésére – remek érzékkel, hiszen ez az egyetlen dolog, amivel sakkban tarthatja Carolt.

Az ötvenes évek perfekt módon elevenedik meg Edward Lachman kamerája előtt: kép, ahogy mások látnak bennüknet, és kép, amit mi látunk a világról. Tükröződő felület minden egyes beállításban – a látszat és ami mögötte van. Keretes szerkezet a rendezői koncepció: ugyanaz a jelenet kétféle kameraállásból felvéve, és a lélegzetelállító zárójelenet, ahol tényleg megszűnünk levegőt venni addig a pár pillanatig, amíg el nem dől, hogy merre haladt tovább a történet…

A Carol világpremierje a világ legrangosabb filmfesztiválján, a cannes-i seregszemle versenyprogramjában volt, ahol Rooney Mara a legjobb színésznő díját nyerte el. A Carol többek között a New York-i, és torontói kritikusok szerint is az év filmje, a New York-i, bostoni, torontói kritikusok az év rendezőjének választották meg Todd Haynes-t, számos helyen díjazták a film két színésznőjét, Cate Blanchettet és Rooney Marát, továbbá a forgatókönyvet, és a film ötvenes éveket hitelesen megidéző jelmezeit (Sandy Powell) és látványát (Heather Loeffler). Az alkotást öt Golden Globe-díjra jelölték (legjobb dráma, rendezés, drámai színésznő – Rooney Mara, drámai színésznő – Cate Blanchett, zene). A film az egyik nagy esélyese a 2016-os Oscar-díjnak, a szakma több kategóriájában.

Magyarországon február 11-től vetítik a mozik.