A délszláv háború poklát gyerekfejjel megjárni, sok mindenre megtanítja az embert - mondják a most huszonévesek Bosznia-Hercegovinában.
HIRDETÉSSzarajevó gyermekei saját kezükbe vették sorsukat. Ők maguk gondoskodnak arról, amit az államtól nem kapnak meg Bosznia-Hercegovinában. A délszláv-háború után született, ma huszonéves fiatalok civil szervezeteket alapítanak, hogy különböző felsőoktatási csereprogramokkal bekapcsolódhassanak a nemzetközi egyetemi életbe. Lelkesek, optimisták, nem bízzák sorsukat a véletlenre.
Az egyik inkubátor program vezetője, Jan Zlatan Kulenovic arról beszél, hogy meg akarják mutatni, hogyan lehet inspirálni a fiatalokat, rávezetni őket arra, mit kezdhetnek pillanatnyi helyzetükkel, illetve hogyan ismerjék fel a lehetőségeiket.
Nincs könnyű dolguk.
A Munia program egyik munkatársa, egy fiatal lány úgy látja, hogy az emberi jogokat nagyon sokfelé, így vagy úgy, lábbal tiporják. Szerinte rengetegen vannak – nemcsak Boszniában, hanem másutt is -, akiknek fogalmuk sincs arról, mi mindenhez lenne joguk. És neki nagyon úgy tűnik, hogy túlnyomó többségüket ez nem is zavarja.
Azok között a gyerekek között, akik átélték Szarajevó évekig húzódó ostromát 1992 és 1996 között, akadtak szerencsésebbek, akiknek sikerült a szörnyűségeket rémálomként kezelni, amely reggelre kelve végül szertefoszlik. De nem mind voltak ezzel így. Az ő szenvedéseiknek állított emléket a szarajevói gyermekmúzeum alapítója, aki maga is kisgyerek volt Szarajevóban a háború idején.
Jasminko Halilovic arról mesél, hogy 35 országból majdnem ezer ember küldte el neki visszaemlékezéseit, amelyekből ő kötetet szerkesztett. Olyan lett ez a könyv – mondja -, mint egy nagy mozaik. Az tárul fel benne nagyon sok nézőpontból, hogy milyen háborúban felnőni.
Nem egy gyereknapló került így hozzá azokból az évekből. Az egyikben egy kisfiú azt írja:
“Hideg van. Kint süvítenek a gránátok. Már senki sem megy le az óvóhelyre. Lesz, ami lesz. Én se vágyom másra, csak egy almára.”