Elsősorban Kína fenyegeti az Egyesült Államok katonai dominanciáját.
HIRDETÉSAz Egyesült Államoknak sürgős technológiai fejlesztésekre van szüksége, ha fenn akarja tartani elrettentő katonai erejét. Ez azonban nem lesz egyszerű a 21. században. Az amerikai haderő előtt álló kihívásokról közölt részletes elemzést a The Economist.
A hidegháború vége óta egy egyszerű geopolitikai szabály határozza meg a globális katonai erőviszonyokat: ha jót akarsz, ne kezdj ki Amerikával. Az Egyesült Államok fegyveres erői olyan hatalmas fölényben vannak, hogy öngyilkossággal felérő vállalkozás megtámadni őket. Ez a szabály máig érvényes, de már korántsem olyan egyértelműen, mint húsz évvel ezelőtt. A fölény számos területen eltűnőben van.
– Olyan korszakba lépünk, amikor Amerika dominanciája a tengeren, a levegőben és a világűrben többé nem tekinthető adottnak, nem is beszélve a számítógépes hálózatokról – jelentette ki tavaly a távozó védelmi miniszter, Chuck Hagel. Példa ez arra, hogy már a washingtoni döntéshozók is felismerték, új generációs hadi technológiák kifejlesztése nélkül előbb-utóbb meginog a szuperhatalom kizárólagos státusa.
Hagel olyan átfogó stratégiára gondolt, amilyen a múlt században kétszer is sikeresnek bizonyult. Először az 1950-es években, amikor a Szovjetunió hagyományos hadereje Európában sokkal erősebb volt, mint Amerikáé és szövetségeseié. Ezt a hátrányt az atomfegyverek fejlesztésével dolgozta le a Pentagon, és fordította meg az erőviszonyokat.
Az előny negyedszázadon át tartott. A vietnami háborúban elszenvedett vereség után ismét újításokra volt szükség, mert időközben Moszkva is elrettentő nukleáris arzenált épített ki. A válasz vadonatúj technológiák hadrendbe állítása volt: a precíziós rakéták, a kémműholdak és a radarok számára észlelhetetlen lopakodó bombázók ismét Amerika javára billentették a mérleg nyelvét. Ennek a fejlesztésnek a terméke egyébként az azóta már a polgári életben is hétköznapinak számító globális helymeghatározó rendszer, a GPS.
Hogy milyen elképesztő fölényre tettek szert az amerikaiak a hi-tech hadviselésben, azt az első, 1991-es Öböl-háborúban bámulhatta meg a világ. Ám azóta újabb negyedszázad telt el, és az akkor még egyedülálló technológiák már másoknak is rendelkezésükre állnak.
Miközben az Egyesült Államokat Afganisztánban és Irakban a rendfenntartás napi feladatai kötötték le, elmaradtak a nagy fejlesztések – a riválisok pedig gyors ütemben hozták be lemaradásukat. Mindenekelőtt Kína.
A földkerekség legnépesebb országa eltökélten és módszeresen fektet be hadseregébe, védelmi kiadásai régóta évi 10 százalékkal emelkednek. Peking érvényesíteni akarja érdekeit csendes-óceáni partvidékén, a vitatott hovatartozású szigetek körül, és ehhez rövid- és középtávolságú ballisztikus rakétákkal, tengeralattjárókkal, modern vadászgépekkel, szofisztikált légvédelemmel és műholdellenes fegyverekkel látta el seregét. Ezek már a Japánban és Dél-Koreában állomásozó amerikai erőket fenyegetik. A hatalmas, sokáig legyőzhetetlennek hitt repülőgép-hordozó anyahajóknak egyre veszélyesebb lenne nyílt konfliktusba keveredniük a kínaiakkal.
Oroszország „közelkülföldön”, vagyis a volt Szovjetunió területén igyekszik visszanyerni befolyását, nyilvánvaló példa erre a kelet-ukrajnai háború. A Pentagonnak oda kell figyelnie Iránra és Észak-Koreára is. Sőt hamarosan már nem állami szereplők is komoly gondokat okozhatnak: a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet vagy a libanoni Hezbollah.
Persze belátható időn belül elképzelhetetlen, hogy ezek bármelyike nyílt háborúban legyőzhetné az Egyesült Államokat, de nem is ez a céljuk. Olyan erőt akarnak birtokolni, amellyel roppant súlyos károkat okozhatnak, hogy a washingtoni döntéshozók kétszer is meggondolják, vállalják-e ellenük a fegyveres konfliktust. Ez viszont nagyon is reális stratégia, mert az amerikai hadsereg több ponton is sebezhető.
Az elképzelt forradalmi fejlesztések egyik legvalószínűbb iránya a pilóta nélküli repülőgépek, a drónok egyre szélesebb körű alkalmazása. Kulcsfontosságú lépés lehet a B-3-as bombázó csatarendbe állítása is. Egyes szakemberek az elektromágneses fegyverektől várják az áttörést, mások a lézer újfajta katonai alkalmazástól remélik a hegemónia fenntartását. És ki tudja, mi minden járhat még az amerikai szakemberek fejében. Egy biztos, az innováció elkerülhetetlen.
A hetilap hosszan sorolja a fejlesztés útjában álló akadályokat, a világos kétpárti politikai akarat hiányától a hadsereg presztízs-szempontjain át egészen addig, hogy a katonai költségvetés egyre nagyobb hányadát fordítják bérekre és egyéb szociális kiadásokra.
Egyes fegyverek pedig egyszerűen túl drágák: a haditengerészet Aegis típusú rakétavédelmi rendszerének egyetlen bevetése 20 millió dollárba(!) kerül. A The Economist számítása szerint ha a kínaiak DF-21D ballisztikus rakétákkal támadnának amerikai hadihajókra, akkor a védekezés költsége tízszerese lenne az ellenség kiadásainak. Ez pedig hosszabb távon vállalhatatlan Washingtonnak.
Ám az amerikai katonai stratégiák legnagyobb gondja az, hogy ez már egy új évszázad, nem a hidegháború korszaka. A technológiák sokkal gyorsabban terjednek, amiben kulcsszerepe van az internetnek – ironikus módon a világháló létrehozásában a Pentagon is jócskán benne volt. A fegyverkezési versenyben nem lehet tartós előnyre szert tenni, az újításokat rövid időn belül a vetélytársak is alkalmazhatják.
Végezetül pedig Elbridge Colby, Centre for a New American Security elemzője arra int, hogy ha Amerikának mégiscsak sikerülne elsöprő haditechnikai fölényt kialakítania, akkor a riválisok a kockázatvállalásban kelhetnek versenyre, ahogyan az Vlagyimir Putyin orosz elnök esetében máris érzékelhető. Ez pedig mindenekelőtt az atomfegyverek újabb felértékelődésével járna.