Jean-Pierre és Luc Dardenne megkapják az Európai Filmakadémia Európai Életműdíját életművük elismeréseként. Az Euronews Culture leült a filmes duóval, hogy megvitassa a díjat, a mesterséges intelligencia veszélyeit és az európai mozi fejlődését.
Az elismert belga filmrendezők, Jean-Pierre és Luc Dardenne a jövő évi Európai Filmdíjak életműdíjának kitüntetettjei lesznek.
A rendezőpáros, amely humanista és együttérző drámáiról ismert, immár közel 40 éve az európai független film egyik meghatározó alakja. Pompás pályafutásuk során hat díjat nyertek Cannes-ban, köztük két Arany Pálmát a Rosetta és a L'Enfant (The Child) című filmjükért.
Legutóbbi elismerésüket tavaly kapták a Jeunes Mères (Young Mothers) című alkotásukért, amely a Croisette-en a legjobb forgatókönyv díját nyerte el.
Az Európai Filmdíjak keretében eddig is több elismerésben részesültek: 1997-ben a Gigi, Monica… Et Bianca című munkájuk kapta a legjobb dokumentumfilm díját, 2011-ben pedig a Le gamin au vélo (The Kid With A Bike) forgatókönyvéért vehették át az európai forgatókönyvírói díjat.
Az Euronews Culture leült beszélgetni a Dardenne fivérekkel, hogy szó essen közelgő EFA-díjukról, a mesterséges intelligencia veszélyeiről a filmművészetben, valamint az európai mozi jelenlegi átalakulásáról.
Euronews Culture: Jövő januárban veszik át az Európai Filmakadémia életműdíját. Mit jelent Önöknek ez az elismerés?
Luc Dardenne: Számunkra nagy megtiszteltetés, hogy megkapjuk ezt a díjat. Azt gondolom, azt tükrözi, hogy olyan filmeket készítettünk, amelyekben megvan egy bizonyos folytonosság. Úgy értem, az alkotói kutatásban való folytonosság. Kicsit nagyképű ezt saját magunkról mondani, de mindenesetre létezik egy életmű, amely próbál formát ölteni, és azt hiszem, egy idő után valóban lehet azt mondani: „Nos, van valami egészen sajátos abban a két testvérben, akik körülbelül negyven éve készítenek filmeket.” Ráadásul európaiak vagyunk, így az Akadémia valószínűleg úgy gondolta: „Rendben, meg kell őket tisztelnünk!” (Nevet)
Volt szerencsém beszélni az Akadémia elnökével, Juliette Binoche-sal, aki azt mondta, egyik célja, hogy a társadalmat a mozi segítségével „rehumanizálja”. Mit gondolnak erről a kijelentésről?
Jean-Pierre Dardenne: A kijelentésekkel mindig óvatosnak kell lenni, még akkor is, ha fontosak. A történelemben számos példa van rá, hogy a mozi egyáltalán nem tett emberibbé semmit... De hozzájárulhat ahhoz, hogy emberek legyünk. Segíthet abban, hogy emberibbé váljunk. Bizonyos filmek képesek erre. Charlie Chaplin filmjei például biztosan segíthetnek abban, hogy emberibbé váljunk. Igaz, hogy a mozi, akárcsak más művészeti formák, képes emberibbé tenni minket, noha a kultúra soha nem vetett gátat a barbárságnak.
Az ő megjegyzése eszembe juttatta a mozi egy definícióját, amelyet mindig is kedveltem: hogy a mozi az empátia előállításának gépezete. Ez a meghatározás jól illik az Önök filmjeire, és kíváncsi voltam, emlékeznek-e arra az első filmre, amely ilyen értelemben hatással volt Önökre, amely empátiát váltott ki Önökben?
Luc Dardenne: A filmek közül, amelyek, ahogy Ön is mondja, mély benyomást tettek rám, és amelyekben testvériség, barátság és kölcsönös segítség iránti vágy született meg bennem, megemlíteném Kenji Mizoguchi Sancho The Bailiff című filmjét. Amikor először láttam, elég régen már, valóban mély emberi együttérzést, barátságot és közelséget éreztem az áldozatokhoz, az elnyomottakhoz, azokhoz az emberekhez, akik egy jobb életet próbálnak felépíteni maguknak.
Vannak ilyen filmek, például Bresson alkotásai. És néha vannak szerelmi történetek is. Ha Truffaut The Woman Next Door című filmjére gondolok, az egy tragédia, de egyben megragadja az emberi komplexitást is... Egy ilyen filmben, mint a The Woman Next Door, az ember mély barátságot, mély közelséget érez az emberekhez. Közel érezzük magunkat ehhez a két szerelmeshez, közel a történetükhöz, ahhoz, hogy képtelenek szeretni egymást, és mégis szeretik egymást. E lehetetlenségen túl valami nagyon mélyet és nagyon emberit élünk át.
Ez a mozi lényege. Nem militáns nyelv, azt mondanám, hanem komplex nyelv. Ezek összetett érzelmek. Mert amikor Mizoguchi elkészítette a filmjét, az politikai volt, hiszen olyan film, amelyben valaki megszabadul a rabszolgaságtól... De egyben összetett történet az emberi kapcsolatokról is.
Megemlítette Charlie Chaplint is – van olyan konkrét példa, ami eszébe jut?
Jean-Pierre Dardenne: Chaplin összes filmje. Mert annyi nagylelkűség van bennük, állandó polgári engedetlenség szelleme A csavargó figurájában, és óriási hit az életben. Ez is fontos. Az ilyen mozi számít. Az, amely hisz az életben, és tele van élettel. Chaplin filmjei tele vannak élettel, nem olyanok, mint a gyászénekek, és ez gyönyörű. Persze nem ő az egyetlen, de azért említem őt, mert kicsit mindenkinek viszonyítási pont. Mindenki ismeri, és mindenki látott legalább egy Chaplin-filmet az életében. Még ha már nem is jár moziba, akkor is látott legalább egy Chaplint. Jó dolog, hogy a mozi tovább él A csavargó éber tekintete alatt.
Luc Dardenne: A filmekben ott van Paulette Goddard is Chaplin mellett (a Modern Times és The Great Dictator című alkotásokban). Ő is briliáns. Rengeteg életet visz a Modern Times filmbe. Fenséges.
Pályafutásuk során számos fesztiválon mutatták be filmjeiket, köztük természetesen Cannes-ban is. Ideális helyzetben voltak ahhoz, hogy tanúi legyenek az európai mozi fejlődésének. Úgy látják, jó irányba halad?
Luc Dardenne: Úgy mondanám, hogy nagy átalakulás korát éljük. A jelenlegi helyzet összetett az európai mozi, a világmozi, de az afrikai mozi számára is - rájuk hajlamosak vagyunk nem gondolni. Náluk azonban a helyzet inkább pénzügyi és gyakorlati természetű. De mi fog történni? Nem tudom. Hogy pontosan mi is a jelenlegi helyzet, abban sem vagyok teljesen biztos.
Többféleképpen lehet ránézni. Azt gondolom, az írók és a filmesek, férfiak és nők nézőpontja fenn fog maradni. A kérdés az: megmaradnak-e a technikai, gyakorlati és pénzügyi eszközeik ahhoz, hogy kifejezzék magukat, hogy kritizáljanak, hogy szeressenek, és hogy szerethetővé tegyék a világot? Lehet-e ez még? Tekintettel a mozik számának csökkenésére és a streamingplatformok térnyerésére, amelyekről bármit is mondanak, meglehetősen nagy fokú szabványosítást követelnek, azt mondanám, hogy ilyen összetett helyzetben egyetlen dologban vagyok biztos: harcolnunk kell.
Mi, az írók, filmrendezők és filmtechnikusok, a moziüzemeltetők, de a televíziós csatornák és a streamingplatformok vezetői is olyan emberek, akik szeretik a mozit, és nem akarják, hogy mesterséges intelligencia készítsen helyettünk filmeket. Nem akarjuk, hogy a színészeket és színésznőket felváltsa, vagy hogy a filmeket MI vágja meg. Biztosítanunk kell, hogy a mozi megőrizze emberi jellegét. Harcolnunk kell ezért. Meg kell tagadnunk, hogy minden adatunkat átadjuk a mesterséges intelligenciának.
Ugyanakkor eszközként is használnunk kell, mert bizonyos dolgokra hasznos, de ez ma a nagy kérdés. Nem gondolom, hogy a mozi mint médium el fog tűnni. Megmarad, de tükröznie kell egy valóban emberi nézőpontot, egy nő vagy egy férfi nézőpontját, aki élő lényekkel készít filmet. Olyan filmet, amely él.
Lehetséges marad-e ez, tekintettel az életünk minden területén egyre őrültebb módon erőltetett MI-használatra?
Luc Dardenne: Remélem. De harcolnunk kell érte. És a szabadságért is, mert a mozi szabadságot jelent. Rossellini, Godard vagy Agnès Varda nagy szabadságot élveztek. Meg tudjuk-e még találni ezt a szabadságot, ha az eszközök diktálják a filmek írását és szerkezetét? Úgy gondolom, óvatosnak kell lennünk ezekkel az új eszközökkel. Használhatjuk őket, de bölcsen, anélkül, hogy azt hinnénk, fölöttük állunk. Különben a végén elnyelnek minket. És talán részben így értelmezem az elismerést is, amelyet most meg fogunk kapni. Mi kézművesek vagyunk. Nap mint nap filmeken dolgozunk. Csinálunk valamit, újrakezdjük, ismét nekifogunk... Remélem, hogy ezt a munkát is jutalmazzák.
Úgy tűnik, mintha évről évre új fenyegetés leselkedne a mozira: ott volt a Covid, amely rengeteg mozit bezárt, aztán a streamingplatformok térnyerése. Most itt a mesterséges intelligencia, egy technológia, amelyet akár a mozi mint művészeti forma, de általában az emberi alkotás létét fenyegető veszélynek is lehet tekinteni.
Jean-Pierre Dardenne: Én semmit sem tudok a mesterséges intelligenciáról, ezért nagyon vigyáznunk kell, nehogy a beszélgetésekből afféle kocsmai viták legyenek. Nemrég hallottam egy belga kórház orvosát arról beszélni, hogy egy bizonyos ráktípus kezelése egyre inkább személyre szabottá válik. Elmagyarázta, hogy a mesterséges intelligenciával rengeteg adatot tudnak feldolgozni és elemezni. Azt mondta, hogy mesterséges intelligencia nélkül ezt nem lehetne megtenni. Így ez a technológia valami csodálatos is lehet. De mint minden másnál, itt is az számít, hogyan használjuk majd. Természetesen vannak emberek, akiket csakis a bármi áron elérendő profit érdekel. A bármi áron folytatott propaganda. Korábban is ilyenek voltak, így a mesterséges intelligencia eszköz lesz arra, hogy felerősítsék a tevékenységüket és a profit iránti szomjukat. De vannak mások is, akiknek segítség, munkaeszköz lehet. Úgy gondolom, ez lehet belőle, munkaeszköz.
Luc Dardenne: Az orvoslásban, az ökológiában, minden olyan területen, amelyet a klímakérdésekkel összefüggésben figyelnünk kell... A mesterséges intelligencia valódi szerepet fog játszani, ez bizonyos. De amikor a művészetről, a moziról beszélünk, amelyet ez érint a leginkább, számunkra mechanikus művészeti forma. Ha valaha összetévesztjük a látszatot a valósággal, végünk, és a társadalomnak is vége.
Jean-Pierre Dardenne: Igen, de az a tény, hogy beszélünk róla, bizonyítja, hogy ez még nem történt meg.
Luc Dardenne: De vannak olyanok, akik semmit sem tennének, hogy megállítsák, mert nagyon jövedelmező, és velük szemben fel kell lépnünk.
Az Önök filmjeinek, valamint többek között Emmanuel Marre, Lukas Dhont és Michael Roskam rendezők alkotásainak köszönhetően Belgium egyre nagyobb nemzetközi elismerést kap. Úgy látják, hogy a belga mozi jó formában van?
Jean-Pierre Dardenne: Ha visszagondolok, amikor elkezdtük, és dokumentumfilmeket készítettünk, az az érzésem, hogy ma több minden történik. Nagyobb gazdagság. Nem anyagi gazdagságra gondolok, hanem a filmek gazdagságára, a filmek sokféleségére, ahhoz képest, ami 40 vagy 50 éve volt. Biztosan gazdag a filmes szcéna, azokkal a rendezőkkel együtt is, akiket az imént említett. Vannak mások is. És nemcsak a fikcióban, hanem a dokumentumfilmben is, amely mindig fontos áramlat volt a mi mozikultúránkban. Mert Belgiumban korlátozottak voltak az erőforrások, és a dokumentumfilm műfaja kevesebb eszközzel is lehetővé teszi a munkát. Ebben az értelemben azt mondanám, jól áll, de ugyanúgy áldozat, mint mindenki más az európai filmben, az anyagi nehézségeknek.
Szerencsénk, hogy közel vagyunk Franciaországhoz... És filmjeink többsége, még a flamand nyelvűek is, nagyrészt a francia filmiparral együttműködésben készülnek. Mindannyian, egész Európában rendkívül szerencsések vagyunk, hogy létezik az úgynevezett „kulturális kivétel”, amelyet Franciaország harcolt ki. Ezért is fontos, hogy Európa díjakat adjon a filmkészítőknek. Ha Európa valaha úgy döntene, hogy megszünteti a „kulturális kivételt”, és a kultúrát pusztán kereskedelmi termékként kezeli, az igazi katasztrófa lenne. Az igazi védőhálónk a kulturális kivétel. Ez teszi lehetővé, hogy az európai mozi ma még létezzen teljes sokféleségében és gazdagságában.
Igaz, de Franciaországban is vannak fenyegetések. Látjuk ezt Vincent Bolloré és a Canal+ esetében, akik bejelentették, hogy csökkentik a filmipar támogatását. Ezek a költségvetési megszorítások természetesen hatással lesznek a francia filmgyártásra. Úgy tűnik, a mozi veszélybe került, mintha elveszítené társadalmi jelentőségét, és a kultúra egyre inkább fogyasztási cikké, vagy ami még rosszabb, elhanyagolt dologgá válna.
Luc Dardenne: Mi Michel Hazanaviciusszal és más francia filmrendezőkkel együtt, valamint német és finn alkotókkal is kiálltunk a kulturális kivétel mellett. Már korábban is észrevettük, hogy a moziért, iparért, gazdaságért felelős biztosok azt kérdezik tőlünk: „Biztos, hogy jó ötlet tovább védeni ezt a kulturális kivételt?” Ott volt a Borgen sorozat... „Nézzék, a dánok lefordították minden nyelvre, mindenki szereti. Dániában készült. Holnap majd máshol készül. Kell-e még védenünk az egyes alkotókat, azokat a filmkészítőket, akik egyedi műveket hoznak létre? A sorozatok mozijába tartunk”, és így tovább... Harcoltunk ez ellen.
Nincs semmi kifogásunk a sorozatok ellen, vannak nagyon jók, beleértve az imént említettet is. De azt mondtuk: „Hölgyeim és uraim, meg kell érteniük, hogy a filmipar munkahelyeket jelent.” Vannak gazdasági szempontok, amelyeket figyelembe kell venni, és fontos erről beszélni. Jelent egy olyan perspektívát is, amelyet több millió európai oszt meg, és mások is. Több millió ember néz meg egy egyedi alkotást. És amikor kijönnek a moziból, miután láttak egy filmet, beszélgetnek egymás között. Látták a filmet, majd újranézik, miközben megbeszélik, és ez vitát gerjeszt. Ez nyilvános vita, és a demokrácia része. Valaki a világ, a valóság látásmódját kínálja Önöknek. Legyen az sci-fi vagy realista, beszélnek róla. Meghívást kapnak a vitára.
Ha feladjuk a kulturális kivételt, olyan rendszert kapunk, amelyben a profit diktál. A legalacsonyabb közös nevezőhöz jutunk, és nem marad egyéniség. Hagyjuk, hogy az egyéniség létezzen! Adják oda a pénzt, az ég szerelmére! Tegyék a dolgukat Európa politikai képviselőiként! Emlékezniük kell rá, hogy a kultúra nem pusztán egy újabb áru. Az emberek gondolkodnak, reflektálnak, megindulnak, és az érzelmük gondolat.
Az érzelem gondolat...
Luc Dardenne: Erre hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Nem olyasmi, amit átélünk, aztán elfelejtünk. Nem, velünk marad. Mindannyiunkat megérintett már egy jelenet egy filmben... És ha ezek a jelenetek mind ugyanolyanná válnak, többé nem fognak megérinteni. Elillannak, elfogyasztjuk őket, majd azonnal elfelejtjük. Remélem, hogy ezt valóban megőrizzük. Ahogy a testvérem mondta, ebben van Európának fontos szerepe. Talán ez a díj is, amelyet adnak nekünk, azt mondja: „Itt van két egyedi alkotó, akik egyedi filmeket készítenek. Ennek folytatódnia kell.”
Vannak-e olyan friss filmek, amelyek különösen felkeltették az érdeklődésüket, mély benyomást tettek Önökre?
Luc Dardenne: A La Gradiva. Ez egy nagyon jó francia–olasz film Marine Atlantól. Gyönyörű alkotás, amely mindkettőnkre nagy hatást gyakorolt. Néhány nap különbséggel láttuk. De látja, ketten vagyunk, a testvérem Liège-ben nézte meg, én Brüsszelben. Felhívjuk egymást és beszélünk a filmről. Ezt száz- és százezrekkel lehet megszorozni. Megnézünk egy filmet, beszélgetünk róla, vitatkozunk, és ez arra készteti az embereket, hogy a társadalomról beszéljenek. Így a mozi hozzájárul ahhoz a vitához, amely, remélem, változást hoz és előreviszi a dolgokat.
Jean-Pierre Dardenne: Ez a legutóbbi film, amelyet láttunk, és úgy gondolom, a nagyok közé tartozik. Az egyik olyan film, amely mostanában a legjobban megérintett. És kiváló példája annak, milyen egy valóban élő film.
Luc Dardenne: Dolgozott, vágott, kutatott, rosszul aludt, szenvedett... Aztán boldog volt, mert megtalált egy megoldást... Ez a művészet lényege. Nem mindig gyönyörűséges, sőt, nagyon távol áll ettől. A dolgok nem a tervek szerint alakulnak. Kudarcot vallunk. Újrakezdjük. És a fenébe, elrontottuk! Mit tegyünk? Próbáljuk újravágni... Keresünk, és találunk dolgokat. Ez csodálatos. Csodálatos hivatás marad.
Milyen tanácsot adnának fiatal filmkészítőknek, akik, ahogy Ön fogalmazott, ebben a csodálatos hivatásban szeretnének elindulni?
Jean-Pierre Dardenne: Az embernek más emberek között kell lennie. Barátokra van szüksége. Ma már baráti társasággal, akár egy mobiltelefonnal is lehet filmeket készíteni. El kell indulni, és ki kell próbálni dolgokat. Filmeket nézni is jó, és ajánlanám, hogy menjenek el megnézni azt a filmet, amelyről az imént beszéltünk... Hogy lássák, egy fiatal női rendező ma hogyan tudja megőrizni az egyediséget, a gazdagságot és a szabadságot. Mert nem könnyű, ezt nagyon jól tudjuk, harcolni kell érte. Aztán ott van ez a túlzott hajszolása a sikernek... Értjük. Senki sem akar kudarcot vallani. De ez a megszállott törekvés a sikerre és az elismerésre szörnyű. A La Gradiva esetében azt látjuk, hogy mindezek között van egy nő, aki sikerrel jár, és valóban hoz valamit. Nem csak egy film a sok közül.
Legutóbbi filmjük, a Jeunes mères tavaly Cannes-ban került bemutatásra, és elnyerte a legjobb forgatókönyv díját. Ha nem tévedek, ez már a hatodik díjuk a Croisette-en. Hol tartják őket?
Luc Dardenne: (Nevet) Régen nem volt ennyi díj, oklevelek, pergamenek voltak... Két Arany Pálmánk van, és igaz, vannak más elismerések forgatókönyvért, rendezésért... A producernél vannak az irodában!
**Tehát nem valami időosztásos / „három az egyik háztartásban, három a másikban” megoldásról van szó? **
Luc Dardenne: (Nevet) Nem, még nem!
Mesélnének a következő projektjükről?
Jean-Pierre Dardenne: Ha minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, reméljük, hogy jövőre kezdhetünk forgatni... Szeptemberben vagy októberben. Ennyit mondhatok, de egyáltalán nem biztos a dolog, mivel jelenleg nulla eurónk van.
Tekintettel arra, ami Franciaországban, Olaszországban és Belgiumban történik – a diáktüntetésekre, demonstrációkra az élet drágasága ellen gondolok... Figyelembe véve filmjeiket, amelyek a mindennapi életet és a túlélést mutatják be egy olyan társadalomban, amely felerősíti a hétköznapi nehézségeket, ezek a társadalmi mozgalmak inspirációt jelentenek?
Luc Dardenne: A következő filmünk forgatókönyve már az események előtt elkészült, így nem mondhatom, hogy inspirációt jelentettek volna. De az igazságosság iránti követelések sokat segítenek nekünk. Nagyon sokat merítünk a valóságból, ezekből a küzdelmekből, amelyek néha egyéni, ismeretlen, szinte már-már rejtett harcok, ha mondhatom így. Természetesen érdekelnek minket. És nagyszerű, hogy Franciaországban és Belgiumban a fiatalok konkrét követeléseket fogalmaznak meg. Nem pusztán ez vagy az ellen vannak... Olyan konkrét dolgokat kérnek, amelyeket egy demokratikus államnak normális esetben biztosítania kellene. Az oktatás közjó. Ennek a közjónak léteznie kell, méghozzá a lehető legjobb formában egy demokratikus társadalomban. Valódi probléma áll fenn, és nem csak Franciaországban, hanem mindenütt. Az Egyesült Államokról ne is beszéljünk!
A szociális jogok szerencsére ma előtérbe kerülnek, nevezetesen az élelemhez, az oktatáshoz, az egészségügyhöz való jog. Ezért nyertek az Egyesült Államokban a demokraták. Mert az emberek emlékeztek rá, hogy léteznek társadalmi és gazdasági igazságosság, és elegük lett abból, hogy havi 1500 eurónak megfelelő összegből éljenek... Egy kétgyermekes családnak meg kell találnia a módját, hogy iskolába járassák a gyerekeket, ételt tegyenek az asztalra, elmenjenek sétálni, nyaralni, és ez már nem lehetséges. Az emberek ezt érzik, és azt gondolják: „Ugratnak minket, már nem érdekeljük őket, nem törődnek velünk.” A filmjeink, miközben nem aktivista vagy politikai alkotások stb., mindig olyan szereplőket mutattak be, akik gazdasági és társadalmi, szegénységgel és anyagi nehézségekkel összefüggő helyzetben vannak csapdába esve. Ez számunkra nagyon fontos. És az a film is, amelyet most készíteni fogunk, ha mondhatom így, ebbe a hagyományba illeszkedik. Olyan emberekről szól, akik nehéz helyzetben találják magukat, amely csapdába ejti őket, és azért küzdenek, hogy kiszabaduljanak belőle.
Végül, nemrég részt vettem az idei Lumière fesztiválon, amely a Coen testvéreket ünnepelte. Ők együtt, de külön-külön is dolgoznak. Önöknél hogyan van ez? Volt vagy van olyan kísértés, hogy egy időre külön utakon járjanak?
Jean-Pierre Dardenne: (Nevet) Nyilvánvalóan eddig még nem! Nem tudom, mi jár mindig a testvérem fejében... Nekem eszembe sem jutott. Talán 20 vagy 30 év múlva! (Nevet)
Luc Dardenne: Minden tiszteletem a Coen testvéreké, de szerintem ők is jobbak együtt!
Bevallom, ezzel egyetértek...
Luc Dardenne: (Nevet) Feltételezem, hogy újra együtt fognak dolgozni?
Úgy tudom, újra készítenek közös filmet.
Jean-Pierre Dardenne: Nagyszerű. Azt kell mondanom, sokkal felszabadultabb, ha ketten vagyunk! (Nevet) Felszabadultabb, a lehető legjobb értelemben. Beszélgetünk, eszmét cserélünk, és ha ezt tesszük egész életünkben, majd egyszer csak külön utakon indulunk... Nem ismerek sok olyan rendezőpárost, akiknek egyéni pályafutása ugyanannyira sikeres lett volna, mint amikor együtt dolgoztak. Ha együtt dolgozunk, az nem véletlen. Van benne egyfajta kémia is... Ahogy mondani szokták, egy meg egy az három! (Nevet)
Luc Dardenne: Negyven év közös munka után, ha különválnánk, úgy éreznénk magunkat, mintha levágtak volna belőlünk egy darabot.
Ugyanez van a zenekaroknál is. Amikor feloszlanak, mindig ott a vágy, hogy újra összeálljanak... Ahogy mondja, egy meg egy az három...
Luc Dardenne: Visszatérve az interjú elejére és arra, amit Ön empátiának nevezett... Az empátia a művészet lényege. Valójában a kamera mögött is mindig ugyanazzal a csapattal dolgozunk. Azokkal az emberekkel szeretünk dolgozni, akiket mintegy tizenöt film alatt ismertünk meg. Egy műalkotás kapcsolatokat hoz létre.
A Dardenne fivérek az EFA életműdíját 2027. január 16-án, Athénban veszik át az Európai Filmdíjak ünnepségén.