A múlt héten jelent meg az USA-ban és az Egyesült Királyságban, most pedig végre Európa mozijaiba is megérkezik az év áttörő horrorfilmje. Megérte várni.
Volt már olyan, hogy egy üres folyosón állt, amely mintha a végtelenségig nyúlna, vagy egy elhagyott szobában találta magát, amely valahogy „nem stimmel”?
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Nagy eséllyel már találkozott ezekkel az átmeneti terekkel: egy szállodai folyosóval, egy repülőtéri beszállókapuval vagy egy, a Severance sorozat irodai folyosóit idéző helyiséggel, amely egyszerre ismerős és baljós. Mintha megállna az idő egy olyan helyen, amely önmagában nem elég elidegenítő ahhoz, hogy rémisztőnek nevezzük, de nem is elég hétköznapi ahhoz, hogy megnyugtató legyen.
De „noclipelt” már valaha a valóságból, hogy aztán egy végtelennek tűnő, szürke belső térben találja magát, ahol a gonosz bármelyik sarkon ólálkodhat? Remélhetőleg nem.
Pont ez a helyzet Clarkkal (Chiwetel Ejiofor), a befuccsolt építésszel és depressziós bútoráruház-tulajdonossal, aki a 20 éves YouTuberből lett elsőfilmes rendező, Kane Parsons Backrooms című filmjének főhőse. Clark egy láthatatlan portálra bukkan a Cap’n Clark’s Ottoman Empire nevű üzletben, amely egy extradimenzionális térbe vezet, sárgás, beteges falakkal, zümmögő fényekkel és végtelen számú szinttel.
Amikor Clark eltűnik ebben az egyszerre banális és bizarr, liminális terekből álló labirintusban, terapeutája, Mary (Renate Reinsve) a nyomába ered, és végül ő is átlép a tükör túloldalára... Hamar rájön, hogy ez nagyon nem Csodaország.
Bár a jegybevétel önmagában nem mércéje egy film minőségének, a Backrooms áttörő sikerét mégis érdemes számon tartani és ünnepelni. Parsons bemutatkozó filmje az Egyesült Államokban 81 millió dolláros nyitóhétvégét produkált (mindössze 10 milliós költségvetés mellett), ezzel az A24 stúdió történetének legnagyobb nyitását érte el. Parsons egyben a valaha volt legfiatalabb rendező lett, aki vezette az amerikai toplistát.
Lehet, hogy ebben közrejátszik az előre felépített rajongótábor is, hiszen a Backrooms eredetileg népszerű internetes folklórként, egy 4chanes creepypasta-posztként indult, majd Parsons webszériát rendezett a városi legenda alapján, amely 2022-es indulása óta 200 milliós nézettséget gyűjtött. A 2026-os év eddigi legnagyobb filmsikere mögött azonban minden valószínűség szerint elsősorban a rendkívül pozitív szájhagyomány áll.
A Backrooms ugyanis szinte mindent felvonultat. Tapintható nyugtalanságot. Szürreális, lidércnyomásszerű logikát. Erős alakításokat Ejiofortól és mindenki kedvenc norvég színésznőjétől. Nyugtalanító díszletet, amelyet ugyanilyen baljós zene erősít. Egy adag lovecrafti rettegést és feszengésre késztető testhorrort. Olyan ijesztgetéseket, amelyeket csak a szemed sarkából veszel észre. Utalásokat a The Blair Witch Projectre és a Cube-ra – mindezt VHS-es talált felvételekkel és 90-es évekbeli közeggel megtámogatva. Finom érzéket az építészet és az idegpályák közötti, sajátosan nyugtalanító metaforikus kapcsolat iránt – azt, amit a The Shining ragadott meg olyan mesterien. Egyszóval: a teljes csomagot.
Lassan építkező folytatása ez a rendező webszériájának, amely nemcsak méltó az addig felépült kánonhoz, hanem azoknak is utat nyit a nyugtalanító világba, akik eddig semmit sem tudtak a vírusként terjedő mítoszról. A nézőt egy egyszerre tágas és klausztrofób világba löki, amely a furcsán elhelyezett tárgyak velőig ható erejére épít, és arra, mennyire hátborzongató érzés, amikor egy ismerős elemet olyan helyen találunk, ahol semmi keresnivalója.
A közvetlenül ható ijesztgetésen túl Parsons okosan két magányos lélekről mesél: egy frusztrált, elvált férfiról, aki rendezetlen dühproblémákkal küzd, és egy pszichológusról, aki gyerekkori traumáival birkózik, miközben másokon igyekszik segíteni. A Backrooms kísérteties világa tükrözi belső küzdelmeiket, és annak fizikai megtestesülésévé válik, miként gyötörnek mindannyiunkat azok a pszichés hurkok, amelyeket saját magunknak hozunk létre. Ezek csapdába ejtenek, és újra meg újra ugyanazokhoz, eleve hibás megoldásokhoz nyúlunk.
Ezzel a szemmel nézve Parsons első filmje kevésbé arról szól, hogyan éljünk túl egy, az Annihilationt idéző motivációkkal működő világban, és sokkal inkább egy olyan útról, amelynek célja viselkedésmintáink megtörése. Mégpedig úgy, hogy felismerjük: a legveszélyesebb fenyegetés mindig belülről érkezik.
Akármennyire is hátborzongatóan magával ragadó a Backrooms, és bármilyen örömteli is a körülötte keltett felhajtás, nem hibátlan. A tapasztaltabb horrorfanok talán nem ámulnak el rajta annyira, mint az a fiatalabb nézőgeneráció, amely a saját Blair Witch-ét keresi, és a befejezés minden bizonnyal meg fogja osztani a közönséget. A finálé ugyanis megmutatja a forgatókönyv gyenge pontjait, elsősorban a helyenként döcögős párbeszédeket. És ott van még a ráaggatott MKUltra-mítosz, a titokzatos Async Research Institute jóvoltából, amely azzal fenyeget, hogy szétfeszíti az eredetileg letisztult, de termékeny alapötlet alkonyzónás egyszerűségét.
Mindezek ellenére az utolsó beállítás rengeteg találgatásra ad majd okot a címadó pokoli táj természetét illetően. Érző, univerzumokat teremtő szörnyetegek világáról van szó, vagy a tudattalan kivetüléséről? Parsons döntésének, hogy inkább sugall és húzza a nézők agyát, ahelyett hogy mindent kerek perec elmagyarázna, megvan a maga értéke.
Mindez egy húszéves csodagyerektől, aki meglátott egy online posztolt fotót, világot épített köré, magabiztosan bővítette a vízióját, amikor a YouTube-ról Hollywoodba lépett, és ráadásul le is szállította azt a horrorfilmet, amelyet 2026 végén nehéz lesz bárkinek felülmúlnia...
Mit csinált ön ennyi idősen?
Talán jobb, ha nem gondol bele... Ott is lapulhatnak rémek.
A Backrooms már látható az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, és még ebben a hónapban folytatódik az európai bemutatósorozat.