A csatlakozási tárgyalások újranyitásáról szóló népszavazáson leadott „nem” szavazat politikai üzenetnek is tekinthető Brüsszel felé: az uniós tagság terhei a közvélemény szerint felülmúlják az előnyöket.
Izland nemet mondott az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló tárgyalások újranyitására, és ez fájdalmas csapás.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Szűk, 52,8–47,2 százalékos arányban az izlandi választók elutasították a 2013-ban felfüggesztett csatlakozási folyamat újraindításának gondolatát.
Bár a népszavazás nem közvetlenül magáról az EU-tagságról szólt, az izlandiak lényegében bezárták az ajtót – legalábbis belátható időre –, megfosztva ezzel a blokkot egy ígéretes, viszonylag könnyű csatlakozási pályával rendelkező leendő tagtól.
És bár Izland már most is szorosan integrálódott az EU-val az Európai Gazdasági Térségen és a schengeni övezeten keresztül, a döntés, hogy nem indítják újra a tárgyalásokat, érzékeny pillanatban érte az uniót.
Brüsszel sürgősen igyekszik stratégiai erőt felmutatni az északi-sarkvidéki régióban a harcias amerikai kormányzattal szemben, miközben bővítési stratégiája nehezen hoz kézzelfogható eredményeket Kelet-Európában.
A hal fontosabb volt, mint Trump fenyegetései
Az első pillantásra is hajszálon múló eredmény arra utal, hogy Donald Trump amerikai elnök határozott fellépése az északi-sarkvidéki térség ügyében nem terelte közelebb az izlandiakat az EU-hoz.
Ismétlődő érdeklődése Grönland megvásárlása iránt – és megjegyzései, amelyek időnként elmosták a határt a dán terület és Izland között – csak még inkább rávilágítottak arra, mennyire felértékelődött ez a kulcsfontosságú régió a világhatalmi egyensúly szempontjából.
Ezért Izland stratégiai helyzete az Észak-atlanti térségben új jelentőséget kapott. Az EU-tagság hívei szerint az amerikai álláspont csak erősítette azt az érvet, hogy az ország nagyobb biztonságban lenne az unión belül.
A mostani elutasítás azt jelentheti, hogy a sziget lakosságának többsége számára ezek az érvek még mindig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy felülírják a szuverenitással és a nemzeti kontrollal kapcsolatos aggodalmakat.
A kampányt ehelyett azok a jól ismert törésvonalak határozták meg, amelyek eddig is formálták Izland EU-csatlakozásáról szóló vitáját: a halászati és mezőgazdasági ágazat feletti ellenőrzés, a szuverenitás és az ország gazdasági modellje.
Az a kilátás, hogy a halászati ágazat irányításáról az EU közös halászati politikájának keretei között kellene tárgyalni, jobban megrémisztette az izlandiakat, mint Trump szomszédos Grönlandra vonatkozó igényei.
A „nem” táborának képviselői erősen támaszkodtak azokra a figyelmeztetésekre is, amelyek szerint ha nagyobb beleszólást engednének Brüsszelnek a gazdaságpolitikába, az a nemzeti kontroll rovására menne.
A tárgyalások újraindításának szorgalmazói nem tudták meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a teljes politikai integráció előnyei ellensúlyoznák azt az önállóságvesztést, amellyel a tagság járna, részben azért, mert a kormányzó koalíció támogatása meglehetősen visszafogott volt.
Kristrún Frostadóttir miniszterelnök többnyire úgy írta le a népszavazást, mint lehetőséget arra, hogy közösen döntsenek az ország jövőjéről, ugyanakkor óvatosan jelezte: amíg a csatlakozás feltételeiről nem folynak tényleges tárgyalások, lehetetlen megmondani, felülmúlják-e az előnyök a hátrányokat.
Visszacsapás Európa bővítési üzenetének
Brüsszel számára a szavazás politikai szimbolikája még súlyosabb.
Az EU igyekszik újra stratégiai projektté tenni a bővítést, különösen Oroszország Ukrajna elleni, teljes körű inváziója óta: felgyorsította a folyamatot Ukrajna és Moldova esetében, miközben beruházásokkal és partnerségekkel próbálja magához közel tartani a nyugat-balkáni országokat.
Az EU-szabályokhoz igazodó, stabil demokráciaként Izland felvétele a tagjelölt országok közé új nézőpontot adott volna a bővítési stratégiának, jelezve, hogy a tagság a tehetősebb országok számára is vonzó, és hogy az unió bármely irányban képes bővülni.
Ehelyett egy lehetséges, egyértelmű sikertörténet reputációs visszalépéssé vált Brüsszel számára: még egy szorosan igazodó ország is érezheti úgy, hogy a tagság már túl nagy lépés.
A népszavazás kudarca óhatatlanul felidézi az EU néhány legfájdalmasabb találkozását a népakarattal, mind az unión belül, mind azon kívül.
2005-ben a francia és a holland választók elutasították az alkotmányos szerződés tervezetét, súlyos csapást mérve az EU azon kísérletére, hogy politikai projektjének alapvető törvényt adjon.
Írország újabb figyelmeztetést adott a népszavazások politikai kockázataira: 2008-ban elutasította a Lisszaboni Szerződést – az európai alkotmányt felváltó dokumentumot –, majd a következő évben egy második szavazáson mégis jóváhagyta.
A legközelebbi előzmény Izland mostani döntéséhez Norvégia, amely 1972-ben és 1994-ben is elutasította az EU-tagságot. Mindkét esetben a szuverenitás és a természeti erőforrások – különösen a halállomány – feletti ellenőrzés körüli aggodalmak játszották a főszerepet, ami az izlandi szavazókra is érvényes lehet.
Hasonlóképpen Svájc is többször elutasította az európai integráció mélyítését, például az Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozást, miközben egyedi megállapodásokkal kiterjedt gazdasági kapcsolatokat tart fenn az egységes piaccal.
Ahogyan az előző esetekben, úgy ez a „nem” a csatlakozási tárgyalások újranyitására sem feltétlenül jelenti azt, hogy az izlandiak Európa-ellenesek lennének, és az ország EU-val ápolt kapcsolatait sem fogja károsítani. Ám kéretlen emlékeztetőül szolgálhat az európaiak számára: minél bizonytalanabbá válik a világ, annál értékesebbnek tűnhet a nemzeti kontroll.