Európában nem erős a „fegyverkultúra”, de szigorú szabályozás van érvényben. Bár a kontinens jelentős fegyvergyártó és -exportőr, a tulajdonlás, az engedélyezés és a jogérvényesítés az egyes EU-tagállamok felelőssége.
Miközben megkezdődik a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia, Európa gőzerővel dolgozik a lőszertermelés felfuttatásán és védelmi ipari autonómiájának megteremtésén.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az uniós vezetők annak szükségességéről vitáznak, hogy a létfontosságú fegyvereket és lőszereket tartósan Európán belüli kapacitásokkal állítsák elő. A termelés felfuttatása azonban új kockázatokkal jár. A lőfegyverek exportja az unióban az egész EU-ra kiterjedő szabályok és a szuverén nemzeti előírások bonyolult kölcsönhatásán múlik, ami olyan kiskapukat teremt, amelyek biztonsági aggályokat vetnek fel.
Közfelügyelet nélkül a fegyverek „semlegesnek” tekintett, gyenge szabályozású harmadik országokba kerülhetnek, ahonnan aztán továbbexportálják őket a konfliktusövezetekbe.
Az EU határain belül az országoknak a „szellemfegyverek” megjelenésével is meg kell küzdeniük: ezek nem hagyományos lőfegyverek, elsősorban 3D-nyomtatott fegyverek (3DPF-ek) és úgynevezett „80%-os tokokból” összeállított eszközök, amelyeket különálló alkatrészekből raknak össze. 2019-ben a hallei zsinagóga elleni támadás során egy férfi két embert ölt meg egy 3D-nyomtatott fegyverrel.
A Müncheni Biztonságpolitikai Konferenciával párhuzamosan a Globális Kezdeményezés a Határokon Átnyúló Szervezett Bűnözés Ellen (GI-TOC) vitákat szervez a terjedő csempészhálózatokról – amelyek közül sok lőfegyverekkel kereskedik –, valamint azokról az intézkedésekről, amelyekkel az illegális fegyvereket vagy kis léptékű fegyverzetet felhasználó, Európa biztonságát destabilizálni próbáló hibrid támadások kivédhetők.
Uniós és nemzeti szabályok foltozott rendszere
Az EU szabályozási kerete korlátozza a civil fegyvertartást, és minimális normákat állapít meg a fegyverek egységes piacon belüli forgalmára. A szabályok rögzítik az engedélyezett fegyvertípusokat, a műszaki előírásokat, a nyomonkövethetőségi követelményeket, az EU-n belüli mozgás feltételeit, valamint a harmadik országokkal folytatott import- és exporteljárásokat. A lőfegyver-politikát azonban döntő részben ma is az egyes tagállamok határozzák meg.
Az Európai Bizottság 1991-ben terjesztette elő először a Lőfegyver-irányelvet, hogy a lőfegyvereket is beilleszthesse az egységes piacba, miközben megóvja a közbiztonságot. 2015-ben, a párizsi terrortámadások után az EU felülvizsgálta és szigorította a fegyverekre vonatkozó, uniós szintű ellenőrzéseket, és közös normákat vezetett be annak érdekében, hogy a hatástalanított fegyverek valóban használhatatlanok maradjanak.
Egy újabb, 2021-es módosítás új nyomonkövethetőségi szabályokat, fejlettebb határokon átnyúló információs rendszereket és egyes félautomata lőfegyverek civil használatára vonatkozó tilalmakat vezetett be. A végrehajtás azonban továbbra is országról országra változik, nagyrészt a rendelkezésre álló erőforrásoktól és a kiberbűnözés elleni nyomozási kapacitásoktól függ.
A háromdimenziós nyomtatással készült lőfegyverek egyre nagyobb politikai aggodalmat keltenek. Bár az irányelv 2021-es felülvizsgálata illegálissá teszi ezeket a fegyvereket, a digitális tervrajzok birtoklását vagy megosztását nem tiltja egyértelműen. Ezt a rést használják ki a fegyvercsempészek, akik a nemzeti jogszabályok közti különbségekre játszanak rá.
Mivel a 2020–2025-ös uniós cselekvési terv nem tartalmazott további jogszabályokat, az Európai Parlament a lőfegyverek nyomonkövethetőségének romlására figyelmeztetett, és felszólította a Bizottságot a mind veszélyesebbnek tartott, úgynevezett „néma fegyverek” szabályozására. A Lőfegyver-irányelv újabb felülvizsgálata várhatóan 2026-ra készül el.
A Lőfegyver-irányelv tervezett átdolgozása, a lőfegyver-csempészet visszaszorításáról szóló uniós cselekvési terv végrehajtása, valamint a Parlament és a Tanács 2025-re tervezett rendelete, amely a fegyverkereskedelem kiskapuit zárná be, mind azt mutatják, hogy az EU folyamatosan szigorítja az uniós szabálykönyvet.
A Bizottság emellett 2027 és 2029 között egy központi, biztonságos elektronikus engedélyezési rendszer bevezetését is tervezi a fegyverek nyomonkövethetőségének javítása és az elutasított engedélykérelmekről szóló információcsere megkönnyítése érdekében. Ettől függetlenül folyamatban van a vita az ólom használatának szélesebb körű korlátozásáról a vadászatban, a sportlövészetben és más szabadtéri tevékenységekben.
Érdekképviseleti szervezetek, nagy fegyvergyártók és a fegyvertartásban erősebb hagyományokkal rendelkező országok – például Svédország vagy Csehország – fegyvertulajdonosai ellenzik az uniós szabályozás további szigorítását.
Szerintük a szigorúbb szabályok korlátozzák a polgári, jogszerű felhasználást, és sértik a nemzeti hagyományokat. Csehország már 2017-ben panaszt tett a túlzónak tartott uniós fegyverkorlátozások miatt.
Fegyvertartás az EU-ban: hol legális?
Az uniós Lőfegyver-irányelv három kategóriába sorolja a fegyvereket.
Az A kategóriájú lőfegyverek – például a sorozatlövő fegyverek és bizonyos, katonai jellegű fegyverek – civil kézben tiltottak, bár az uniós tagállamok szigorú feltételek mellett külön engedélyeket adhatnak ki. Csehország a legmegengedőbb szabályozásáról ismert, beleértve a rejtett viselésre kiadott engedélyeket is. Ausztria, Lengyelország és Finnország szintén a kevésbé szigorú országok közé tartozik
A B kategóriájú lőfegyverek – ide tartozik a kézifegyverek és a félautomata puskák többsége – korlátozottak, és egyedi engedélyhez kötöttek.
A C kategóriájú lőfegyverek, elsősorban a vadászpuskák és sörétes fegyverek, engedélyezettek, de regisztrációkötelesek – különösen a vadászati hagyományokkal rendelkező országokban, például Finnországban és Svédországban.
A félautomata fegyverek csak bizonyos szigorú feltételek mellett legálisak, a hatástalanított lőfegyvereknek pedig meg kell felelniük az uniós szabványoknak. A replikákat és a fegyverutánzatokat általában nem fedi le az uniós jog, ezért azokról a nemzeti hatóságok rendelkeznek. Ezért fordulhat elő, hogy az Egyesült Királyságban szigorú szabályok vonatkoznak rájuk, míg máshol fogyasztóvédelmi előírások alapján széles körben forgalmazzák őket.
Lőfegyvert jellemzően csak engedéllyel rendelkező személyek – például vadászok, sportlövészek és elismert gyűjtők – tarthatnak. Nekik igazolniuk kell a fegyvertartás jogszerű célját, át kell esniük nemzetbiztonsági és orvosi ellenőrzésen, és szigorú tárolási, illetve nyomonkövethetőségi szabályoknak kell megfelelniük. Franciaországban és Olaszországban különösen részletes és tagolt az engedélyezési rendszer.
A gyakorlatban a nemzeti végrehajtás nagyon eltérő: egy olyan félautomata puska, amely Csehországban vagy Ausztriában sportlövészetre legálisan tartható, a szomszédos tagállamokban akár tiltott is lehet.
Nemzeti szabályozás, határokon átnyúló kereskedelem
Az EU-ban a fegyverellenőrzésről döntően nemzeti szinten döntenek. Minden tagállam maga határozza meg, miként alkalmazza az uniós szabályokat, hogyan engedélyezi a magánszemélyek fegyvertartását, miként jár el az illegális fegyverbirtoklás esetén, hogyan érvényesíti a jogszabályokat, és milyen módon védi a kulturális vagy intézményi jogokat.
Ugyanakkor a fegyveripar határokon átnyúlóan működik. Az uniós alapító szerződések szerint a fegyverek árunak minősülnek, így az engedéllyel rendelkező gyártók az egész egységes piacon értékesíthetnek.
Ez feszültséget kelt a közbiztonság – amely a nemzeti rendőrségek és az alkotmányos intézmények hatáskörébe tartozik – és az uniós szintű jogharmonizáció között.
Az eredmény egy hibrid rendszer: Brüsszel határozza meg az előállításra és a forgalmazásra vonatkozó alapvető szabályokat, de a civil hozzáférés és a végrehajtás feletti politikai kontroll nemzeti kézben marad. Ez a struktúra jogi és gyakorlati réseket hoz létre: a fegyverek legálisan átléphetik a határokat, miközben az ellenőrzés egyenetlen marad.
Az engedélyezési szabályokban, a tárkapacitás-korlátozásokban, a hatástalanítási standardokban és az exportellenőrzésben mutatkozó különbségeket már eddig is kihasználták. Előfordul, hogy egy országban legálisan megvásárolt civil lőfegyvereket egy másik tagállamba csempészik, vagy hogy nemzeti engedéllyel exportált katonai fegyverek később visszaélés tárgyává válnak.
Alkatrészekből összeállított „szellemfegyverek”
Az online értékesítés és a határokon átnyúló szállítás tovább nehezíti a fegyverek nyomon követését, miután elhagyják származási országukat. Az Europol 2025-ös, a súlyos és szervezett fenyegetésekről szóló értékelése szerint a bűnözői hálózatok egyre gyakrabban használnak e-kereskedelmi platformokat alkatrészek eladására, így kerülik meg a hagyományos vámellenőrzéseket.
Ennek eredménye a „szellemfegyverek” terjedése – ez az egyik fő probléma, amelynek kezelésére az EU a Lőfegyver-irányelvvel törekedett. Ezek magáncélra készített lőfegyverek, amelyeknek nincs sorozatszámuk és gyártói jelölésük, ezért a hagyományos regisztrációs és nyomonkövetési rendszerekkel nem azonosíthatók.
Bár az uniós jog általában büntetni rendeli az ilyen fegyverek birtoklását, a gyártásukhoz használt digitális tervrajzokat, online fájlokat és félkész alkatrészeket nem szabályozza átfogóan. Így az érintettek jogszerűen juthatnak 3D-nyomtatási tervekhez és importálhatnak befejezetlen alkatrészeket, amelyek csak az összeszerelés után válnak illegálissá. Ez a kiskapu – az egyenetlen végrehajtással, a korlátozott adatgyűjtéssel és a határokon átnyúló online kereskedelemmel együtt – lehetővé teszi, hogy ezek az illegális fegyverek bekerüljenek a körforgásba, és rejtve maradjanak a hatóságok elől.
Ráadásul a technológia fejlődése csak súlyosbítja a helyzetet: a 3D-nyomtatók és a CDC-gépek egyre könnyebbé és olcsóbbá teszik a működőképes lőfegyverek előállítását a szabályozott ellátási láncokon kívül.
Mindenki európai fegyvereket akar
Európa fegyveripara elsősorban a katonák vagy kisebb egységek számára gyártott kézi- és könnyűfegyvereket (SALW) állít elő. Nem tartoznak ide a nehézfegyverzetek, például a harckocsik, vadászgépek vagy hadihajók, amelyeket Európa továbbra is nagyrészt szövetségeseitől szerez be. Jelenleg az Európában lévő NATO-tagállamok nagy fegyverimportjának 64 százaléka az Egyesült Államokból érkezik.
2025-ben az EU összes kézi- és könnyűfegyver-termelését 4–5 millió darabra becsülték; ebből 2,5–3 millió volt civil vagy sportcélú lőfegyver, 1,5–2 millió pedig katonai vagy rendőrségi fegyver. A lőszergyártás meredeken emelkedett: a tüzérségi lövedékek éves termelése megközelítette a 2 millió darabot a 2022-es 300 ezerről. A fegyvergyártók 150 üzemben összesen mintegy 7 millió négyzetméterrel bővítették gyártókapacitásaikat, ami nagyjából a békeidőben megszokottnak a háromszorosa.
Az európai kisfegyver-gyártás zömét öt nagy termelési központ adja, amelyek révén a kontinens a világ egyik meghatározó fegyverexportőrének számít.
Olaszországban a Beretta Holding 2024-ben 1,668 milliárd eurós árbevételről számolt be. A német Heckler & Koch bevétele 343,4 millió euró volt, míg a belga FN Browning ugyanebben az évben 934 millió eurót ért el. Az osztrák Glock 670,32 millió eurós forgalmat jelentett 2024-re, a cseh Colt CZ Group pedig 2024-ben 633 739 darab lőfegyvert adott el.
Ezek a vállalatok elsősorban a globális piacokra termelnek. A 2024–2025-ös pénzügyi beszámolók alapján a csoport becslése szerint teljes bevételük 55–65 százaléka az EU-n kívüli exportból származik. Fő vevőik az Egyesült Államok, Szaúd-Arábia, az Egyesült Királyság, Egyiptom és Katar.
Mindez átláthatósági kérdéseket vet fel. Az Európai Számvevőszék arra figyelmeztetett, hogy az uniós védelmi kiadásokban tapasztalható „egyre gyorsabb és összetettebb pénzmozgások” meghaladják a jelenlegi ellenőrzési rendszerek kapacitását, és hozzátette: 2026-ra a „könyvvizsgálói függetlenség és időszerűség” is komoly kihívássá vált.