Az apócska törzs valószínűleg gazdálkodott, kézműveskedett és állandó településeken lakott, az akkor még vadregényes Szahara mégis elzárta a külvilágtól.
Régóta ismert, hogy a Szahara, amely ma a világ egyik legszárazabb és legbarátságtalanabb vidéke, több ezer évvel ezelőtt éppen az ellenkezője volt.
Körülbelül 14800 és 5500 évvel ezelőtt, az úgynevezett „afrikai nedves időszak” idején a Szahara nem a ma ismert homoktenger volt, hanem tavakkal, füves pusztákkal és szavannákkal tarkított terület, amely kedvezett a földművelésnek és az állattartásnak, így hemzsegtek rajta az emberi települések.
Egy új genetikai kutatás szerint a „Zöld Szaharában” élő, titokzatos közösség alapjaiban rengetheti meg az afrikai történelemről alkotott elképzeléseket. A mai Líbia délnyugati részén élt törzs genetikai felépítése ugyanis a kutatók számára teljesen újszerű. A Takarkori sziklaüregben talált két, mintegy 7 000 éves múmia az emberi családfa egy eddig ismeretlen ágához tartozik.
Nem hasonlítanak a mai emberekre
A tanulmány szerint mindkét egyed nő volt, és ahhoz a csoporthoz tartoztak, amelyet a tudomány „szellemnépességnek” nevez. Ezt a kifejezést olyan embercsoportokra használják, amelyek létezésére eddig csak a mai emberek genetikai állományában fellelhető halvány nyomok utaltak, de fizikai maradványaikat korábban soha nem találták meg.
A Nada Salem archaeogenetikus vezette csoport két, természetes módon mumifikálódott 7 000 éves pásztornő DNS-ét elemezte, amelyeket a Takarkori sziklaüregben fedeztek fel. Bár a Szaharában az extrém száraz éghajlat miatt rendkívül nehéz genetikai anyagot megőrizni, a töredékes DNS-minták is fontos információkat szolgáltattak az ősi népességekről.
A kutatók szerint a takarkori emberek genetikai eredete egy eddig ismeretlen, Észak-Afrikából származó leszármazási vonalra vezethető vissza, amely nagyon korán elkülönült a szubszaharai afrikai közösségektől. Az elemzések azt mutatják, hogy a takarkoriak ősei mintegy 50 ezer évvel ezelőtt váltak el a Szaharától délre élő embercsoportoktól. Ez egybeesik azzal az időszakkal, amikor a modern ember elkezdte belakni Afrikát.
A rangos Nature tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint a takarkori közösség szoros rokonságban áll a marokkói Taforalt-barlangból ismert, 15 000 éves vadászó-gyűjtögetőkkel. Mindkét csoport genetikai távolsága hasonló a szubszaharai afrikai közösségekhez képest, ami arra utal, hogy Észak-Afrika és a Szaharától délre fekvő területek között akkoriban korlátozott volt a genetikai kapcsolat.
Neandervölgyi gének
Különösen érdekesek a neandervölgyi gének. Míg a taforalti emberekről ismert, hogy a mai, Afrikán kívül élő emberekhez képest nagyjából feleannyi neandervölgyi DNS-t hordoznak, addig a takarkori egyének esetében ez az arány tízszer alacsonyabb. Ennek ellenére még így is több neandervölgyi genetikai nyomot mutatnak, mint az ugyanabban az időszakban élő szubszaharai afrikai közösségek.
A kutatók szerint a takarkoriaknak kevés közvetlen kapcsolatuk lehetett a neandervölgyiekkel, ám közvetett érintkezésük valószínűleg gyakoribb volt, mint a térség más csoportjai esetében. A levantei földművesekkel való korlátozott genetikai keveredés nyomait is kimutatták, ezen kívül azonban a takarkori közösség nagyrészt genetikailag elszigetelt maradt.
A földművelés és az állattartás terjedése
Ezek az eredmények új megvilágításba helyezik a földművelés és az állattartás elterjedésének történetét a ,,Zöld Szaharában". Sokáig úgy vélték, hogy ezeket a gyakorlatokat a népvándorlások hozták a térségbe.
Salem és kutatócsoportja azonban más forgatókönyvet vázol fel. Eredményeik szerint a pásztorkodás és a mezőgazdaság elsősorban kulturális kapcsolatok révén terjedt el, nem pedig nagy léptékű népmozgások útján. A takarkoriak ősei olyan vadászó-gyűjtögető közösségből származtak, amely még az állatok háziasítása előtt élt. Ennek ellenére fejlett kerámiakészítési, kosárfonási, valamint fa- és csonteszköz-készítési ismeretekkel rendelkeztek, és állandó településeket hoztak létre a vidéken.
A kutatók úgy vélik, hogy a takarkori közösség hosszú ideig tartó elszigeteltségének egyik oka a ,,Zöld Szahara" rendkívül változatos ökoszisztémája lehetett. Tavak, mocsarak, erdők, szavannák és hegyvidékek természetes módon korlátozhatták az emberi közösségek közötti érintkezést.
A tudósok szerint ennek az elveszett világnak még számos múmiája és régészeti emléke rejtőzhet a Szahara homokja alatt. Ezek a leletek segíthetnek megérteni, hogy milyen volt az élet a Szaharában, mielőtt a vidék kiszáradt, és olyanná vált, amilyennek ma ismerjük.