Une.Idades: projekt, amely összeköti időseket és diákokat a magány és lakhatási válság ellen

Margarida Morais önmagában egy történet. 86 évesen még mindig varrónőként dolgozik, ezt a mesterséget már tízéves korában kezdte tanulni. Az a lakás, ahol él, egy alagsori otthon Lisszabon Ajuda nevű városrészében, ott nevelte fel hat gyermekét, és egyben ez volt a műhelye is. Kezei közül több mint ezer menyasszonyi ruha került ki, évtizedes munkájának emlékei ennek a nőnek a fejében és annak a háznak a falain élnek tovább, amelyben ma is lakik, tele régi képekkel és fényképekkel.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Miután megbetegedett, Margarida egy időre idősotthonba is került: „Három hónapig voltam ott, és a saját szememmel láttam, hogy az a hely még nem nekem való” – mondta az Euronewsnak.

„Miután visszajöttem ide, a gyermekeim továbbra is erőltették, hogy költözzek hozzájuk. Nagyon szeretem őket, rengeteget dolgoztam azért, hogy felneveljem őket, de nem akarok hozzájuk menni, hogy túl korán én foglaljam le őket. Lehet, hogy egyszer majd mennem kell, de most még nem” – tette hozzá.

Szóbeszéd és beszélgetések barátnőkkel, ügyfelekkel juttatták el történetét Inês Schmidthez, az Une.Idades egyesület (forrás: portugál) alapítójához.

A név önmagáért beszél: a projekt célja, hogy különböző korosztályokat kapcsoljon össze, elősegítve a nemzedékek közötti kapcsolatokat és az aktív idősödést, miközben igyekszik csökkenteni az idősek magányát és társadalmi elszigeteltségét, és egyben elérhető lakhatási lehetőséget kínál fiatal diákoknak. A gyakorlatban olyan párokat keresnek, ahol egy társaságra vágyó, szabad szobával rendelkező idősember és egy szobát kereső, társaságot nyújtani tudó fiatal diák egymásra talál.

„Idén az Inês hozott nekem egy gyönyörű lányt, aki nagyon hasonlít rám. Mindketten ragyogunk, szinte biztos vagyok benne, hogy ő ezt nap mint nap így mondja” – meséli nevetve. Nem ez az első alkalom, hogy Margarida részt vesz a projektben. Az első, pozitív tapasztalat után most otthonába fogadta Liliana Guerreirót, aki úgy döntött, hogy Lisszabonban végez mesterképzést.

Nem újdonság ennek a 27 éves fiatal nőnek a nagyvárosi élet, hiszen ideiglenesen már élt Barcelonában, Madridban és Berlinben is. Mégis, az, hogy teljesen egyedül legyen egy emberekkel teli városban, aggasztotta.

„Úgy érzem, itt Lisszabonban nagyon erős az individualizmus, mindenki csak magára figyel, és egy kicsit attól tartottam, hogy idejövök, és nagyon egyedül fogom érezni magam egy ilyen nagy városban.” A fiatal nő Portalegrében élt, egy közös lakásban: „mi egyáltalán nem ismertük egymást, mégis együtt vacsoráztunk, megvártuk egymást, közös programokat csináltunk” – magyarázza, hozzátéve, hogy attól félt, a portugál fővárosban nem talál majd ehhez hasonló közeget.

„Itt az van, hogy senki nem tudja, ki lakik a házban, senki nem ismeri a szomszédot a másik oldalon, és én nagyon érzem ezt az egyéni bezárkózást” – erősítette meg a fiatal nő.

Boldogság „hallani a kulcsot a zárban”

Liliana és Margarida egymás számára lett a hasznos és a kellemes. Az idős asszonynak a fiatal jelenléte biztonságot ad, ami 86 évesen egyfajta „szabadságot” jelent.

„Szabadságot ad, hogy tudom, nem vagyok teljesen egyedül” – magyarázza Margarida. „Ő korán felkel reggel, mielőtt én felkelnék, elmegy az óráira, aztán négy óra harminc, öt, hat körül megérkezik. És én a legboldogabb vagyok, amikor meghallom a kulcsot a zárban, mert nem szeretek egyedül lenni.”

Liliana pedig megtalálta a szükséges szobát, de vele együtt azt az „otthon” érzést is, amelyre vágyott, és Margaridában felismerte „lisszaboni családját”. „Az az érzés, hogy hazamegyek, és vár rám valaki. Hogy tudom, lesz, akivel elmehetek vacsorázni. Folyamatos jelenlétet jelent.”

A páros tökéletes „match” volt, amelyet az egyesület mindkettejük helyzetére megoldásként talált. A kapcsolat örökre megmarad, „egy barátként”, ahogy azt az előző tapasztalat már bizonyította. „Még az a másik kislány is, aki nem beszélt sokat, nagyon csendes lány volt, a barátom lett, és én az övé. Amikor felhív, mindig azt mondja: »köszönöm mindent, amit értem tett«” – meséli Margarida, aki bevallja, próbálta már másokat is rávenni, hogy csatlakozzanak a projekthez.

„Nézze, három barátnőmet próbálom meggyőzni, de mindegyik csak kifogásokat keres, én pedig azt mondom nekik, hogy ezeknek a kifogásoknak nincs valódi alapja.”

Lakhatás és magány: megoldás két problémára

Inês Schmidt külföldi projektekből merített ihletet, amikor elindította a kezdeményezést, amely még nem érte el a hároméves kort. Ez idő alatt mintegy 80 párost hoztak létre, egy szigorú és igényes folyamat során, amely két problémára próbál választ adni: a magányra és a diákok lakhatási nehézségeire.

„Nagyon arról szólt, hogy küzdjünk az idősebbek magánya és társadalmi elszigeteltsége ellen. A projekt kialakításakor kezdtük egyre inkább látni, hogy a diákok lakhatása is komoly gond” – magyarázza az Euronewsnak.

A projekt gyakorlati megoldást kínál, amely végül sokkal többet ad, mint pusztán egy szobát és társaságot, ami önmagában is elég lenne.

„Nagyon jó látni, amikor a kettőt összehozzuk, mennyire jót tehetnek egymásnak. Sokszor azért jönnek, mert szükségük van rá, mert olcsóbb lakhatást akarnak, de aztán az a fajta együttélés, hogy a fiatalabb a idősebbel lakik, rengeteget tanít nekik. Az idősebb is hirtelen sok segítséget kap, legyen az informatikai kérdésekben vagy a televíziós csatornák beállításában.”

„Nagyon gyakran halljuk azt a mondatot, hogy »imádom hallani a kulcsot a zárban«. Azt az érzést, hogy az ember tudja, nincs egyedül. Mindig lesz valaki, aki megérkezik, ha nem most, talán egy kicsit később, de eljön, és én nem vagyok egyedül” – erősítette meg Inês, jelezve, milyen hatással lehet ez az ilyen emberek életére.

„Számunkra nagy öröm látni ezt, és azt tapasztaljuk, hogy amikor az emberek a projektünkben vannak, főleg ezek az idősebbek, elkezdenek más életmódot folytatni. Miután diákot fogadnak otthonukba, aktívabbak lesznek, jobban kapcsolódnak másokhoz, többet mennek el otthonról, részt vesznek közösségi programokon, és a mi kihívásainkat is elfogadják.”

„Készen kell állni arra, hogy adjon magából a másiknak”

Abban az időszakban, amikor a lakhatási válság egyre súlyosabb, és egy lisszaboni szoba átlagosan 550 euróba kerül, a projekt gyakorlati oldalának köszönhetően még nagyobb figyelmet kap.

„Nagyon sok diák jelentkezik, mindig jóval több diákot regisztráltunk, mint időset, így igen, látszik, milyen nehézséggel küzd az ország, és mennyire szükség van arra, hogy több elérhető lakhatást találjunk a diákok számára” – mondja Inês, kiemelve, hogyan segítheti a projekt „betömni a réseket” a diákszállások kínálati oldalán. „Itt sokkal elérhetőbb árakat lehet biztosítani a diákoknak, ami segít megoldani a bérleti díjak túlzott szintjét.”

Az egyesület elsősorban a hivatalos honlapon (forrás: portugál) keresztül fogadja a jelentkezéseket. A folyamat egy kérdőív kitöltésével kezdődik, majd személyre szabott interjúkkal folytatódik. „Jól meg kell értenünk, milyen az adott ember profilja, és aztán meg kell próbálnunk összepárosítani a kompatibilis profilokat” – magyarázza a felelős. „Ez egy jó munka, nehéz munka, de óriási öröm, amikor sikerül, és látjuk, hogy valóban minőségi »match« jött létre.”

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy bármennyire érdekes is, a koncepció „nem biztos, hogy mindenkinek való”.

„Nem mondanám, hogy mindenkinek. Őszinte leszek, nem gondolom, hogy mindenkinek mondanám, mert úgy érzem, mindkét félnek alkalmazkodnia kell. Olyan embernek kell lennie, aki képes alkalmazkodni” – magyarázza Liliana. „Olyan embernek kell lennie, aki kész arra, hogy magából is adjon a másiknak, mert én úgy érzem, sokan nem lennének erre hajlandók.” A diák szerint az is meghatározó, hogyan tekintünk az idősebb korosztályra.

„Úgy érzem, még mindig sokan vannak az én korosztályomban, sőt valamivel idősebbek is, akik az időseket inkább kirekesztett korosztályként látják, olyanokként, akiknek már nincs akkora értékük a társadalomban. És óriásit tévednek.”

Margarida szerint az időseknek szükségük lehet segítségre, de ez a kapcsolat ennél mélyebb. „Szükségünk van valakire, mert ebben a korban könnyen elesünk, és órákig fekhetünk a földön, miközben a szomszédok dolgozni vannak, szükség van valakire” – magyarázza.

„De ezen kívül át kell adnunk a fiataloknak azt a tudatot, hogy egy nap ők is öregek lesznek.”