Az Oscar-díjas Alejandro González Iñárritu Tom Cruise-zal áll össze a „Digger” című filmre, 2026 egyik legmerészebb, legvadabb alkotására, amely ugyanakkor az év egyik legnagyobb melléfogása is lehet.
Megjegyzés: spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Egy nárcisztikus milliárdos hataloméhsége és az a hajlama, hogy a közvéleményt saját hasznára manipulálja a közbeszédet, azzal fenyeget, hogy világméretű katasztrófát szabadít el.
Ha menekülést keres a valóság elől, a Digger aligha lesz a megfelelő választás. És ez nem az egyetlen ok, amiért érdemes távol maradnia tőle.
Digger Rockwell (Tom Cruise) korosodó olajmágnás, akinek 38 éves macskája már a túlvilág kapujában áll. Szegény Maggie, akinek valahol „két hét és öt perc” között van hátra az életből, azonban kénytelen várni, mert gazdája felelőtlen grönlandi fúrásai metánkáoszt szabadítottak el. Ennek eredményeként hatalmas robbanás történik, és a sarkvidéki gleccser egy elszabadult darabja leválik. A jéghegyet gyorsan el is nevezik Judynak. Ötször akkora, mint Washington D.C., és egyenesen Európa felé tart.
„Robbantsuk szét azt a jeges ribancot!” – javasolja az egyik tábornok Compton elnöknek (John Goodman). Csakhogy a tipikus amerikai reflex, az „előbb lőjünk, aztán kérdezzünk” hozzáállás Judynál nem működik.
„A természet valóságával nézünk szembe” – magyarázza Digger vezető környezettudósa, Ganesh doktor (Riz Ahmed, a Digger igazi MVP-je, úgy fest, mintha épp egy Wes Anderson-filmből sétált volna át).
Nem hajlandó elfogadni, hogy a világ sorsa – természetesen inkább az infrastruktúra pusztulásában és pénzügyi veszteségben, mint emberéletekben mérve – a szelek és az óceáni áramlások kezében legyen, Compton elnök úgy dönt, hogy ezt a „hatalmas, dildóra emlékeztető slamasztikát” Diggernek kell megoldania: neki kell elhárítania az Armageddont. És jó esetben megmentenie Maggie-t is.
DiggerDigger
Alejandro González Iñárritu (Birdman, A visszatérő, Bardo), aki eleve megosztó filmes, egyszerre készítette 2026 legmerészebb alkotását és az év legvadabb mellélövését. A Digger kétségkívül eddigi legmodorosabb filmje, amelyben vitathatatlanul lenyűgöző jelenetkomponáló tehetségét egy öko-szatíra szolgálatába állítja, fejében a Dr. Strangelove-val.
Ígéretesen indul: felpörgetett bohózatként, amely kőkeményen kifigurázza az öntelt amerikai geopolitikát és válságkezelést, a Trump-adminisztrációt (az üzlet mindennél fontosabb – és az a tény, hogy a fenyegetés az amerikai grönlandi beavatkozásból ered, aligha lehetne időszerűbb), valamint azt, ahogyan az arrogáns amerikaiak Európára tekintenek („azok a kisfiúk ülve pisilnek”). Nagyon széles ecsetvonásokkal fest, de közben végig szórakoztató… És épp amikor már túl fárasztóan rajzfilmfigurásnak tűnik az egész, megérkezik a metatextuális csavarok csavara.
A merészséget és az ígéretet nem lehet elvitatni tőle, hiszen a leleplezés – amelyet itt nem árulunk el – nemcsak magyarázatot ad Cruise, Goodman és Sandra Hüller karikírozott, nagyrészt egysíkú alakításaira (Hüller Digger féltestvérét, Emmát játssza, aki gyakorlatilag csak beront a szobákba és ordít), hanem Iñárritu Oscar-díjas _Birdman_jére is visszautal. A rendező ismét teljes erővel a posztmodern felé fordul, és megágyaz annak, hogy a Digger maga a szatíra fogalmáról szóló szatíra legyen. Pontosabban: arról, miért fontos a múlt katasztrófáit kifigurázni, egy Twainre emlékeztető „tragédia plusz idő egyenlő komédia” logikában.
Bár az alapötlet ígéretes, sajnos nem jut sehova: Iñárritu, Alexander Dinelaris, Nicolás Giacobone és Sabina Berman forgatókönyve sosem jut el odáig, hogy valóban a társadalmi bírálatról, a figyelemelterelésről, a katarzisról és igen, az esetleges narratíva-újraírásról szóljon, amelyre a műfaj lehetőséget ad. A szkriptből ráadásul hiányoznak azok a poénok, amelyek megtámogatnák a fanyar ambíciókat, és sosem – elnézést – ás elég mélyre ahhoz, hogy igazán bevonja a nézőt; inkább Cruise túltolt erőlködésére támaszkodik a szórakoztatás érdekében.
Azért Cruise mindent belead: műhasat ölt, borzalmas fésűszerű frizurát visel, és Foghorn Leghorn-hanghordozással túljátssza a szerepet. Mindez azonban nem az a jármű lesz, amely végre elhozza neki a legjobb férfi főszereplő Oscarját, amely már oly régóta kerüli, mivel a Digger-beli alakításai egyszerre túlzóak és hálátlanok. Kár érte, hiszen Cruise újra meg újra bizonyította, hogy több mint a Mission: Impossible Ethan Huntja; itt azonban a ripacskodó, tokás túlzást téveszti össze a „komoly” színészettel, és maga a film – szándékosan megosztó? – is könnyen elveheti az Akadémia kedvét attól, hogy negyedszer is jelölje színészi Oscarra, a Született július 4-én, a Jerry Maguire és a Magnólia után. Iñárritu számára sem úgy fest, hogy a Digger után harmadik legjobb rendező Oscarját is hazaviheti, miután zsinórban kettőt nyert – Birdman (2015) és A visszatérő (2016) –, mert a Digger túlságosan szentbeszéd-szerű, saját kárára.
Más kérdés, hogy ez mikor tartotta már vissza az Akadémiát?
Ha azonban a józan ész győz, a Digger díjesélyeit Emmanuel Lubezki lenyűgöző operatőri munkája és Dennis Gassner makulátlan látványtervezése tarthatja életben. Ők ketten mentik, ami menthető.
DiggerDigger
Nehéz többet írni a Diggerről anélkül, hogy lelőnénk Iñárritu bátor, ám félresiklott húzását, de annyit biztonsággal el lehet mondani: amint kirántja a szőnyeget a nézők lába alól, egy felfújt ostobaság marad utánuk, amely egyszerre üres és didaktikus, és hangos, tanító jellegű monológokban mond ki mindent.
A film mégis sajátos módon lenyűgöző: jó szándékkal szól a felelősségről és cinkosságról, pontosan tudja, hová akar eljutni, miközben sorra dönti le a negyedik falakat, és tisztában van vele, mit szeretne mondani mint intő példázat; egyszerűen képtelen kilépni a saját, felemelt mutatóujjal kísért moralizálásából. Az egyik szereplő (továbbra sincs spoiler), akit Jesse Plemons játszik, a Digger végén olyan monológot mond el, amelyet akár közvetlenül a kamerába is intézhetne: lényegében arról szónokol, hogy ha mindez túl direktnek hat, az szándékos, és ha ön nincs elájulva attól, amit látott, az csakis azért van, mert nem érti.
Egyetlen dolog van, amit igazán érteni kellene: a nagyívű koncepciókat mindig érdemes tapsolni. De amikor üres látványossággá silányulnak, és Adam McKay Ne nézz fel! című filmje mellett úgy hatnak, mintha az allegorikus visszafogottság iskolapéldáját látnánk, a koncepcionális virtus puszta önelégült öncélúságnak tűnik. Jó eséllyel ön sem fogja különösebben kedvelni.
Digger már látható a mozikban.