Az EU jóváhagyta, hogy a tartózkodásra nem jogosultakat az unión kívüli központokba küldjék. A kormányok jogtiszteletet ígérnek, de jogvédők szerint a papíron lévő garanciák a gyakorlatban könnyen sérülhetnek.
Az uniós belügyminiszterek október 1-jén Luxemburgban véglegesen jóváhagyták az új Visszatérési rendeletet. A rendelet felváltja a 2008-as Visszatérési irányelvet, és jogi keretet teremt a nem uniós országokban létrehozandó „visszaküldési központok” számára.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Mit mondanak a kormányok?
Az EU Tanácsa szerint az új szabályok célja, hogy a kitoloncolás ténylegesen működjön. Írország igazságügyi, belügyi és migrációs minisztere, Jim O'Callaghan – országa tölti be az elnökséget – a döntések és a tényleges távozások közötti szakadékra hívta fel a figyelmet. „Tízből körülbelül hat olyan ember, akit az EU elhagyására köteleznek, valójában nem távozik. A ma elfogadott, felülvizsgált visszatérési szabályok segíteni fogják a tagállamokat abban, hogy gyors és hatékony visszatoloncolásokat hajtsanak végre” – fogalmazott.
A Tanács szerint a szabályok kiegészítik a Migrációs és Menekültügyi Paktumot, és minden visszatérési intézkedésnek tiszteletben kell tartania az alapvető jogokat. Kötelezettségeket írnak elő azok számára, akiknek nincs joguk a tartózkodásra: el kell hagyniuk az országot, és együtt kell működniük a hatóságokkal. Az együttműködés elmaradása szankciókat vonhat maga után, a juttatások csökkentésétől a pénzbírságokig.
Azok, akik biztonsági kockázatot jelentenek, indokolt és arányos esetben határozatlan idejű beutazási tilalommal vagy 24 hónapot meghaladó őrizettel is szembesülhetnek. Az Európai visszatérési határozat lehetővé teszi, hogy az államok kölcsönösen elismerjék egymás visszatérési döntéseit, egyelőre önkéntes alapon, három év múlva esedékes felülvizsgálattal.
A központokhoz szükség van egy olyan megállapodásra vagy egyezményre egy nem uniós országgal, amely tiszteletben tartja a nemzetközi emberi jogi normákat és a visszaküldés tilalmának elvét. Kísérő nélküli kiskorúakat nem lehet odaszállítani. Ettől függetlenül Németország, Ausztria, Dánia, Görögország és Hollandia közös afrikai központ létrehozásán dolgozik. Thanos Plevrisz görög migrációs miniszter szerint a cél egy 2027-ben megnyíló létesítmény. Sajtóhírek szerint Ruanda számít az egyik legesélyesebb jelöltnek.
Ki ellenőrzi a központot befogadó ország vállalásait?
Emberi jogi civil szervezetek attól tartanak, hogy az EU-ban garantált jogokat nem lehet kellőképpen érvényesíteni, miután valakit kitoloncolnak az Unió területéről.
Marta Welander, a Nemzetközi Mentőbizottság (IRC) uniós érdekképviseleti igazgatója szerint a helyzet egyértelmű. „A visszaküldési központok ötlete kegyetlen, költséges és visszafelé sül el” – mondta az Euronewsnak. - „Semmilyen plusz finanszírozás, képzés vagy ellenőrzési rendszer nem változtat azon, hogy az áthelyezett személy védelme teljes mértékben egy olyan államtól függne, amely az EU joghatóságán kívül esik, így a megfelelő ellenőrzés, a fellebbezés joga és a visszaküldés tilalma nem garantálható úgy, ahogyan az az EU joghatósága alatt lehetséges” – tette hozzá Welander.
Chiara Catelli, a PICUM érdekképviseleti munkatársa úgy fogalmazott, hogy „semmilyen biztosíték nem képes a kitoloncolási központokat a migráció kezelésének legitim eszközévé tenni”. Szerinte már maga az áthelyezés is jogsértési kérdéseket vet fel. „Már az a tény, hogy embereket olyan helyekre küldenek, amelyeket nem is ismernek, távol attól az élettől, amelyet megpróbáltak felépíteni, szembemegy a magán- és családi élethez való joggal.”
Hiányzó kitételek a szövegben
Catelli arra mutat rá, mi az, amiről a rendelet nem szól. „A Visszatérési rendelet semmit nem mond a visszaküldési központokban uralkodó életkörülményekről, az őrizet maximális időtartamáról, és arról sem, hogy ki fogja ellenőrizni és kikényszeríteni a biztosítékok betartását.”
A Tanács leírása is megerősíti, hogy a részleteket az egyes kétoldalú megállapodásokra, például „egyezményre vagy megállapodásra” bízzák. Ezzel kapcsolatban emelt kifogást az Európa Tanács emberi jogi biztosa, Michael O'Flaherty. A júliusban közzétett levelekben, amelyeket az öt, közös kezdeményezést folytató országnak küldött, négy védőkorlát bevezetését sürgette.
Ezek között szerepel a kockázatértékelés bármilyen központ megnyitása előtt, független és folyamatos ellenőrzés a kapcsolatok felfüggesztésének lehetőségével, jogilag kötelező erejű, végrehajtható emberi jogi záradékokat tartalmazó megállapodások, valamint a megállapodások és az ellenőrzések eredményeinek nyilvánosságra hozatala, hogy a parlamentek és a bíróságok ellenőrizni tudják azokat. Ezek ajánlások, nem pedig a rendelet szövegébe foglalt előírások.
Welander kétségbe vonja, hogy a felügyelet a gyakorlatban megvalósítható. „Nehéz elképzelni, hogyan működhetne hatékony ellenőrzés egy olyan harmadik országban, ahol az EU-nak nincsenek bíróságai, joghatósága és semmilyen végrehajtási jogosítványa.”
Az IRC Olaszország albániai fogva tartási központjaira mutat rá, amelyeket gyakran a visszaküldési központok mintájaként emlegetnek, és amelyeket a szervezet kétszer is felkeresett. „Ami Albániában tapasztalható, az széles körű pszichés megterhelés az érintettek körében, akik megfelelő mentálhigiénés ellátás nélkül vannak fogva tartva, és így a legsúlyosabb válaszokat is adják erre a helyzetre: önkárosításról szóló beszámolók is érkeznek onnan.”
Kié a felelősség?
Catelli szerint a felelősséget nem lehet egyszerűen átadni a fogva tartottakkal együtt. „Egy dolog világos: az EU és tagállamai nem szervezhetik ki a felelősségüket az emberek alapvető jogainak védelmét, valamint a jogsértések megelőzését és orvoslását illetően, különösen akkor, ha ezek a jogsértések közvetlenül az általuk bevezetett politikák következményei.”
Ugyanerre hívta fel a figyelmet Volker Türk az ENSZ menekültügyi főbiztosa is, miután az Európai Parlament júniusban elfogadta a szöveget. „Az uniós államok ebben a kontextusban nem szervezhetik ki egyszerűen az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségeiket harmadik országoknak.”
Welander szerint a valódi szűk keresztmetszet valahol máshol van. „A visszatoloncolási eljárások lassúságának egyik fő oka a harmadik (tehát a visszafogadó) országok együttműködési hajlandósága a visszafogadás és az okmányellenőrzés terén – ezt széles körben a brüsszeli szintű koordinációnál is nagyobb akadályként említik.”
Az emberi jogi szervezetek nem vitatják, hogy a szabályok elvben érvényesek. Azt kérdőjelezik meg, hogy az új jogosítványok a gyakorlatban is képesek-e ezeket érvényesíteni. Mivel még nem dőlt el, melyik ország ad otthont a központnak, a válasz a kormányok által kötött megállapodásokból, illetve azok nyilvánosságra hozatalából fog kirajzolódni.
A „biztonságos harmadik ország” minősítésre nagy teher hárul, és Catelli szerint ez nem helyes. „Egy ország az EU szerint minősülhet biztonságosnak, miközben bizonyos emberek számára egyéni körülményeiktől függően mégsem biztonságos.”