Az új EU Kids Act törvény a gyerekeket védené addiktív platformoktól, de az életkorhoz kötött szisztéma figyelmen kívül hagy más, nagykorú, de kiszolgáltatott felhasználókat, amilyenek például a fogyatékkal élők, a bevándorlók és azok, akiknek nincsenek azonosító okmányaik.
„A gyerekek megérdemelnek egy biztonságosabb internetet” – mondta Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, amikor szeptember 17-én bemutatta az EU Kids Actet. A javaslat fokozatos korhatárokat állapít meg a közösségi médiához való hozzáférésre, megtiltja az olyan, függőséget okozó tervezési elemeket, mint a végtelen görgetés a 18 év alattiak számára, és előírja, hogy a platformok életkor-ellenőrzésre egy adatvédelmet tiszteletben tartó, „igen/nem” típusú tokent használjanak a születési anyakönyvi kivonat ellenőrzése helyett.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Bizottság ügyvezető alelnöke, Henna Virkkunen halasztásként, nem pedig tilalomként mutatta be az intézkedést. A gyerekeket 13, 15 és 18 éves korban fokozatosan engedné be a kockázatos platformokra, ahelyett, hogy teljesen kizárná őket.
Ez a megközelítés aggasztja a digitális jogi szervezeteket. „A javaslat úgy van keretezve, mintha maga az életkor lenne a probléma” – mondja Simeon de Brouwer, az European Digital Rights (EDRi) brüsszeli székhelyű digitálisjog-védő szervezethálózat szakpolitikai tanácsadója.
Szerinte azzal, hogy a Bizottság halaszt, ahelyett hogy a szolgáltatások alapvető tervezését javítaná ki, „nem a károk okait, az üzleti modellt és a függőséget okozó tervezési megoldásokat, a manipulatív gyakorlatokat kezeli, amelyeknek a fiatalok azonnal ki lesznek téve, amint elérik az egyes korhatárküszöböket”.
Az életkor mint a kiszolgáltatottság helyettesítő mutatója
De Brouwer alapvető kifogása, hogy a jogszabály az életkort tekinti az egyetlen olyan kiszolgáltatottsági tényezőnek, amelyet érdemes szabályozni. „Az egyetlen figyelembe vett sérülékenységi tényező a fiatal kor, még csak nem is általában az életkor. Pedig számos más tényező is létezik” – mondja.
Az EDRi tagszervezetei a civil társadalom különböző területein dolgoznak, és de Brouwer szerint a hálózat igyekszik „figyelembe venni azokat a marginalizált csoportokat, amelyek hangját Brüsszelben nemigen halljuk”.
Ez azért fontos, mert az életkor-ellenőrzés mindenkitől – nem csak a gyerekektől – megköveteli, hogy bizonyítsa: elég idős ahhoz, hogy átjusson a kapun. „Ha tényleg tudnunk kell, ki kiskorú, hogy jobban megvédjük, az azt jelenti, hogy mindenki életkorát ismernünk kell, vagyis mindenkinek az életkorára szükségünk van” – folytatja de Brouwer.
„Az okostelefonokat és a személyazonosító okmányokat az online terekhez való hozzáférés és az alapvető jogok gyakorlásának előfeltételévé tesszük.” Azt sorolja, kik rekedhetnek így kívül: „akiknek nincs állami személyazonosságuk, a hontalan emberek, a bevándorlói háttérrel rendelkezők, akik még nem integrálódtak, vagy akik saját döntésükből nem használnak okostelefont”.
Kik szorulhatnak a perifériára?
Ugyanezek a korlátozások azoknak a fiataloknak is árthatnak, akiket az intézkedés elvileg meg akar védeni, köztük azoknak a fogyatékossággal élő gyerekeknek, akik az internetre támaszkodnak a társas kapcsolataik fenntartásában.
De Brouwer olyan „fiatalokra is rámutat, akik maguk is marginalizáltak: fogyatékossággal élnek, ezért kevés a fizikai kontaktusuk, vidéki térségekben élnek, ahol nincsenek barátaik a közelben, vagy olyan családban nőnek fel, ahol a szülők nincsenek nagyon jelen, illetve nem hajlandók támogatni őket, ezért online tereket kell találniuk, hogy beszélgethessenek, kapcsolatba léphessenek a hozzájuk hasonlókkal”. Összegzése szerint „azoknak a fiataloknak a köre, akik veszíteni fognak, óriási”.
Francesca Pisanu, a gyerekjogokra összpontosító európai hálózat, az Eurochild vezető szakpolitikai munkatársa alapvetően üdvözli a jogszabály célkitűzéseit, de egyetért azzal, hogy az akadálymentesítés kérdését alaposan meg kell vizsgálni. „Köztudott, hogy a közösségi médiaplatformok, illetve az online világ általában olyan terek, ahol a gyerekek – és általában az emberek – be tudnak kapcsolódni a társadalomba. Olyanokat találhatnak, akik megosztják velük az identitásukat, sikereket érhetnek el, és nagyobb sokszínűséggel találkozhatnak” – mondja.
Ugyanakkor hozzáteszi: „akiket az offline világban diszkriminálnak, azokat nagy valószínűséggel online is diszkrimináció érheti”, ezért fontos, hogy „minden ilyen inkluzív funkciót” „egyszerre aktiváljanak a védelmi funkciókkal”, hogy a kettő „ne mondjon egymásnak ellent”.
Pisanu egy, az Eurochildhoz kapcsolódó hollandiai tanulmányra is hivatkozott, amely megállapította, hogy „a fogyatékossággal élő gyerekek vagy a mentális problémákkal küzdő gyerekek voltak azok, akik valójában támogatták a tilalmat” – emlékeztetve arra, hogy a marginalizált csoportok sem beszélnek egységes hangon ebben a kérdésben.
Más jogszabályokkal való átfedések és felülírás
De Brouwer szerint a mélyebb probléma a politikai időzítés. Úgy véli, a Kids Act annak a kockázatát hordozza, hogy felülírja a Digitális Méltányossági Törvényt (Digital Fairness Act, DFA), egy párhuzamos kezdeményezést, amely a fogyasztóvédelem megerősítését célozza „mindenhol, függetlenül attól, milyen szolgáltatást használ valaki”, nem csak a gyerekek esetében.
„A kockázat az, hogy ha ennyire a gyerekekre és fiatalokra koncentrálunk, elveszítjük azt a politikai lendületet, amely mindenki védelmének javítását szolgálta volna a DFA-n keresztül” – mondja, figyelmeztetve, hogy a jogszabály most „felvizezett formában” érkezhet meg.
Ugyanilyen egyértelműen fogalmazott arról is, hogy a jogszabály számos védelmi elemét nem lenne szabad csak a kiskorúakra korlátozni. „Ki az, aki ne szeretne védelmet a függőséget okozó, arra tervezett mesterségesintelligencia-alapú társak ellen, amelyek arra csábítanak, hogy újra és újra visszatérjen?” – teszi fel a kérdést, hozzátéve, hogy a platformokat inkább arra kellene kötelezni, hogy „ne legyenek addiktívak”, és hogy „jogunk legyen például olyan szolgáltatásokhoz, amelyek nem személyre szabottak”.
Pisanu intézményi álláspontja kevésbé konfrontatív: az Eurochild azt szeretné, ha a beépített biztonsági megoldások jogilag kötelezővé válnának, nem maradnának a digitális szolgáltatásokról szóló jogszabály (DSA) általános iránymutatásai szintjén. Üdvözli azt is, hogy egyes védelmi intézkedések – például az ajánlórendszerek alapbeállításai – a nem regisztrált felhasználókra is kiterjednének, mivel így „bizonyos biztonsági funkciók azokra is vonatkoznának, akik nincsenek regisztrálva”. Mindkét megszólaló egy pontban azonban egyetért: a jelenlegi tervezet megválaszolja azt a kérdést, „hogyan védjük meg a gyerekeket”, de nem ad teljes választ arra, „hogyan védjük meg azokat, akik sérülékenyek, de nem kiskorúak”.
Az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak állást kell foglalnia a Kids Act ügyében, a Bizottságnak pedig 2030. augusztus 31-ig felül kell vizsgálnia, miként hatnak a szabályok az alapvető jogokra – vagyis egyelőre nyitott kérdés marad, sikerül-e megtalálni az egyensúlyt a védelem és a kirekesztés elkerülése között.