A drónháború után megkezdődött a szárazföldi hadviselés robotizálása is. Ukrajnában már ezrével indulnak olyan küldetésekre földi gépek, amelyekre korábban katonákat kellett vezényelni. Ugyanakkor a robotok sem alkalmasak bármilyen feladatra, viszont megsokszorozzák a humán erők harci képességeit.
A látványos technológiai fejlődés ellenére a hadseregek még nem az ember nélküli háborúra készülnek. A fejlesztések első célja inkább az, hogy minél kevesebb embert kelljen olyan helyre küldeni, ahol egy gép is elvégezheti a feladatot.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A modern hadviselés egyik legtöbbet ismételt jóslata, hogy a jövő harcterét majd robotok népesítik be. A levegőben ez már részben meg is történt: Ukrajna felett naponta drónok ezrei repülnek, pilóta nélküli gépek kutatják fel a célpontokat, támadják a harckocsikat, követik az utánpótlást és akár több száz kilométerre fekvő létesítményeket is elérnek. Most már arra is képesek, hogy felderítés nélkül keressék meg a célpontot, és szuverén döntés alapján semmisítsék meg.
Logikusnak tűnne, hogy ugyanez történjen a földön is
Csakhogy a német Renk hadiipari vállalat vezérigazgatója most meglepően józan előrejelzéssel állt elő. Alexander Sagel szerint 2030-ig a cég szárazföldi üzletágának mintegy 99 százalékát továbbra is személyzettel működő katonai járművek adják majd, és az igazán jelentős kereslet az ember nélküli szárazföldi eszközök iránt csak 2035 körül indulhat meg.
Sagel azt is vitatja, hogy a drónok és a precíziós fegyverek önmagukban feleslegessé tehetnék a hagyományos haditechnikát. Ez elsőre meglepő lehet, mert a világ jelenlegi legnagyobb háborújában közben éppen ellenkező irányú folyamat bontakozik ki.
Ukrajna már elkezdte kiküldeni a katonák helyett a gépeket
Az ukrán hadseregben a földi robot már nem elsősorban kísérleti eszköz. 2025 elején Kijev bejelentette, hogy külön robotizált alegységeket kezd létrehozni, miután a szárazföldi gépi rendszereket előzőleg harci körülmények között tesztelték. Már akkor használták őket logisztikára, műszaki feladatokra, sebesültek kimentésére és fegyveres támadásokra is. Azóta a számok látványosan emelkedtek.
Az ukrán védelmi minisztérium szerint 2026 januárjában a földi robotok több mint 7000 harci és logisztikai feladatot hajtottak végre a fronton. Márciusra 167 ukrán alakulat alkalmazta rendszeresen ezeket az eszközöket, miközben 2025 novemberében még csak 67.
Májusra a havi küldetések száma már meghaladta a 14 ezret, az év első hónapjaiban pedig összesen több mint 50 ezer logisztikai és sebesültmentési feladatot végeztek el földi robotok. Az ukrán hadiipar csak 2026 első felében ötven új hazai típust engedélyezett katonai alkalmazásra. A robotizáció tehát valóban elkezdődött, csak éppen nem egészen úgy, ahogyan a sci-fi filmek alapján elképzelnénk.
Nem Terminátorok menetelnek a lövészárok felé
A katonai robotnak egyáltalán nem kell emberformájúnak lenniük. A robotokról alkotott képünket erősen meghatározza a sci-fi mozi: két lábon járó, emberszerű gépeket képzelünk el, esetleg négylábú, „ugribugri” robotkutyákat, amelyek látványosan futnak, ugranak és lépcsőznek. Katonai szempontból azonban az emberi vagy állati forma önmagában semmiféle előnyt nem jelent. A hadsereg számára nem az a kérdés, hogy egy robot mennyire hasonlít egy katonára, hanem az, hogy milyen feladatot tud a legegyszerűbben, legolcsóbban és legmegbízhatóbban végrehajtani.
Ha lőszert kell vinni, valószínűleg egy alacsony, lánctalpas vagy kerekes platform a célszerű. Ha romok között kell felderíteni, előnyös lehet egy kisméretű, könnyen manőverező gép. Ha lépcsőn, sziklás terepen vagy épületek belsejében kell mozogni, akkor már lehet értelme négy vagy több koordinált lábnak.
Az emberhez hasonló kétlábú robot csak olyan környezetben kínálhat különleges előnyt, amelyet eleve emberek számára építettek: ajtók, lépcsők, szűk folyosók, létrák vagy járművek használatakor. A nyílt harctéren viszont két láb általában bonyolultabb, sérülékenyebb és energiaigényesebb megoldás, mint négy kerék vagy két lánctalp.
Ezért a katonai robotika valószínűleg nem egyetlen univerzális „robotkatona” felé halad, hanem éppen ellenkezőleg: egyre különösebb, egyetlen feladatra optimalizált gépek sokasága felé. Lehet közöttük néhány kilogrammos felderítőrobot, hordágyat szállító lánctalpas jármű, aknamentesítő gép, fegyverplatform vagy akár robbanóanyaggal megrakott egyszer használatos szárazföldi drón.
Formájukat ugyanaz a logika határozza meg, mint minden más haditechnikai eszközét: azt kapják, amire szükségük van, és lehetőleg semmi olyat, amire nincs.
A látványos robotkutyák ettől még nem pusztán bemutatótermi játékok. Négy lábuk valóban alkalmassá teheti őket olyan terepre, ahol a kerék vagy a lánctalp nehezen boldogul, és már ma is kísérleteznek velük felderítésre, veszélyes objektumok megközelítésére vagy érzékelők hordozására. De nagyon valószínű, hogy a jövő harcterének legfontosabb robotjai közül sok egyáltalán nem fog látványosan kinézni. Némelyik inkább egy önjáró talicskára, kisméretű lánctalpas traktorra vagy mozgó raklapra hasonlít majd, mint Terminátorra.
Talán éppen ez a katonai robotizáció egyik félreértett sajátossága: a sikeres harci robotnak nem kell félelmetesnek lennie. Még csak különösebben intelligensnek sem feltétlenül. Ha megbízhatóan elvisz száz kilogramm lőszert oda, ahová különben két katonának kellene bemennie, máris értékesebb lehet a hadsereg számára, mint egy lenyűgöző, emberszerű gép, amely húszféle dolgot tud – de mindegyiket rosszabbul és sokkal drágábban.
A „katonai robot” kifejezés is félrevezető
A ma használt szárazföldi rendszerek jelentős része valójában nem önállóan gondolkodó harci gép, hanem távirányított vagy részben automatizált jármű. Lehet négy- vagy nyolckerekű kis platform, lánctalpas szállítóeszköz, robbanóanyaggal megrakott támadójármű vagy akár fegyverállvánnyal felszerelt robot.
A legfontosabb feladatuk sokszor egészen prózai, például vizet visznek, lőszert és gyógyszert szállítanak, akkumulátort vagy élelmet juttatnak ki az előretolt állásokba. A fejlettebb gépek a sebesült katonát vissza is hozzák. Ebben rejlik a jelentőségük.
A front utolsó néhány kilométere ugyanis Ukrajnában ma már sokszor különösen veszélyes terület. A folyamatos légi felderítés és az FPV-drónok miatt egy teherautó, páncélozott jármű vagy akár néhány gyalogosan mozgó katona is gyorsan célponttá válhat. Egyes frontszakaszokon már több tíz kilométer mélységű olyan zóna alakult ki, ahol minden mozgást megpróbálnak felderíteni és megtámadni.
Ha tíz láda lőszert kell előre juttatni, katonailag egyre kevésbé észszerű ehhez két vagy három embert kockáztatni, ha ugyanezt egy viszonylag olcsó lánctalpas gép is elvégezheti. Ha pedig eltalálják, elveszett egy jármű, de nem egy vagy több katona.
A harctér egyik legfontosabb kérdése egyre inkább az lesz: mit nem kell többé embernek csinálnia, és mit lehet bevetni helyette?
A hadtörténet nagy technológiai újításai gyakran nem azért váltak fontossá, mert teljesen megszüntettek egy korábbi fegyvernemet, hanem mert bizonyos feladatokat átvettek tőle. Így a harckocsi nem tüntette el a gyalogságot, a repülőgép nem tüntette el a tüzérséget, és a rakéta nem szorította ki a bombázót. A drónok sem tették feleslegessé a katonát.
A földi robotoknál hasonló fejlődés következik: nem lecserélik az embert, hanem egyre több feladatot és egyre veszélyesebb feladatokat vesznek le a válláról. Ennek katonailag óriási jelentősége lehet.
A sebesültek kimentése például hagyományosan az egyik legveszélyesebb harctéri feladat, mert egy sérült katona megmentéséhez újabb katonáknak kell behatolniuk ugyanabba a tűzzónába, ahol ő megsebesült. Egy robotplatform viszont akár többször is megpróbálkozhat ugyanazzal az útvonallal.
Ugyanez igaz az aknamezőkre. A műszaki csapatoknál valakinek mindig elsőként kell felderítenie az akadályt. Az amerikai hadsereg ezért már olyan mesterséges intelligenciával támogatott robotrendszereket tesztel, amelyek robbanószerkezeteket, aknákat és más veszélyeket kutatnak fel a csapatok előtt.
Az amerikai hadsereg 2026-ban már külön képzést is indított azoknak a tiszteknek és altiszteknek, akiknek robotizált és autonóm rendszereket kell majd beilleszteniük hagyományos alakulatok műveleteibe. Vagyis lassan már nemcsak a gépeket fejlesztik: azt is tanulni kell, hogyan kell velük háborúzni.
A föld sokkal nehezebb hely, mint az égbolt
Van egy alapvető ok, amiért a földi robotizáció jóval lassabban halad, mint a drónok forradalma. Egy repülő drón számára a környezet viszonylag egyszerű, és ha megfelelő magasságba emelkedik, előtte többnyire nincs fal, árok, kidőlt fa, roncs, kerítés vagy pincelejáró.
A szárazföldi harctér viszont tereptárgyak sokaságából áll, sárból, romokból, bokrokból, lövészárkokból, és olyan akadályokból, amelyeket senki nem programozott be előzetesen egy térképbe, vagy a gép memóriájába.
Egy ember számára sok ilyen probléma szinte jelentéktelen. Egy gépnek viszont először fel kell ismernie a problémát, értelmeznie kell, majd ki kell választania a helyes megoldást. Mindezt ráadásul egy olyan környezetben, ahol az ellenség szándékosan próbálja megakadályozni a működését.
A NATO DIANA innovációs programja ezért éppen azt tekinti az autonóm rendszerek egyik legfontosabb követelményének, hogy egy megzavart kommunikáció, a megbízhatatlan GPS és aktív ellenséges elektronikai tevékenység mellett is működni tudjanak. Ez pedig egy különös új fegyverkezési versenyt teremt.
Egy hagyományos páncélozott jármű ellen alapvetően páncéltörő fegyvert kell bevetni, de egy robot ellen nem feltétlenül. Meg lehet szakítani a rádiókapcsolatát és meg lehet zavarni a műholdas navigációját, Megtévesztve az érzékelőit.
Egy rosszul megtervezett robot ezért fizikailag teljesen sértetlenül is harcképtelenné válhat. Ez pedig nem elméleti probléma. Az orosz hadsereg például már jóval az ukrajnai háború előtt próbálkozott fegyveres földi robotokkal. Az Uran–9 lánctalpas eszköz szíriai tesztjein komoly kommunikációs, futómű- és fegyverrendszer-problémák jelentkeztek, városi környezetben pedig különösen nehéznek bizonyult a megbízható kapcsolat fenntartása.
Amit a robot nem tud: elfoglalni egy országot
A modern hadviselésről folyó vitákban könnyű összekeverni két fogalmat: az ellenség elpusztítását és az ellenség legyőzését. Egy drón elpusztíthat egy harckocsit, egy robot felrobbanthat egy bunkert és egy rakéta megsemmisíthet egy parancsnoki központot.
Utána viszont következik a hatalom átvétele, az új katonai és polgári közigazgatás megszervezése, a lakosok nyilvántartásba vétele, a hadifoglyokat kezelése, és általában a kapcsolat tartása a civil lakossággal. Meg kell különböztetnie azt, aki megadja magát attól, aki tovább harcol. Amerika például megnyerte az iraki háborút, de elveszítette, amikor új rendszert kellett belőle építenie.
Ezért valószínűtlen, hogy belátható időn belül teljesen robotizált szárazföldi hadseregek jelenjenek meg. Az Egyesült Államok katonai szabályozása is abból indul ki, hogy az autonóm és félautonóm fegyverek alkalmazása során megfelelő szinten fenn kell maradnia az emberi ítélőképességnek az erő alkalmazása fölött.
A robotkatonák története egyébként régebbi, mint gondolnánk
Az elképzelés nem a mesterséges intelligencia korában született. A Szovjetunió már az 1930-as években kísérletezett úgynevezett teletankokkal, rádióval távirányított páncélozott járművekkel. A TT–26-osokat a Finnország elleni téli háborúban is alkalmaztak. A vezérlőszemélyzet egy másik harckocsiból irányította őket, jellemzően néhány száz méteres vagy legfeljebb másfél kilométeres távolságból.
Az erőfeszítés nem hozott jelentős eredményt, és nem sokkal később a Wehrmacht ellen is hatástalannak bizonyult. Az alapvető gond már akkor is ismerős volt: az irányítás nehézkes, a kommunikáció bizonytalan, a harctér pedig túlságosan bonyolultnak mutatkozott. Majdnem kilencven évvel később ugyanennek a problémának egy sokkal fejlettebb változatával küzdenek a mérnökök.
Alapvető változás viszont, hogy most már rendelkezésre áll nagy felbontású kamera, hőkamera, műholdas navigáció, lézeres távolságmérés, mesterséges intelligencia és digitális adatkapcsolat. Emellett felnőtt és megerősödött az a mérnöki szakma, amely kifejezetten ezeknek a problémáknak a megoldására törekszik, egyre több eredménnyel.
Ez a mennyiségi fejlődés egy ponton minőségi ugrássá válhat, de nem totális átalakulássá.
Nem ember nélküli hadsereg jön, hanem ember–gép hadsereg
Talán ezért érdemes óvatosan bánni az olyan kijelentésekkel, hogy „a robot leváltja a katonát”. A valóság valószínűleg kevésbé látványos, de katonailag sokkal fontosabb lesz.
Egy lövészszázadhoz tartozhat majd több tucat vagy sok száz földi robot. Az egyik lőszert visz, a másik felderít, a harmadik sebesültet hoz vissza, a többiek aknát keresnek vagy fegyvert-lőszert hordoznak. Eközben fölöttük drónok figyelnek, amelyek megosztják velük és az emberekkel a felderítési adatokat.
Az amerikai hadsereg kísérleteiben már most együtt jelennek meg autonóm földi járművek, FPV-drónok és drónelhárító rendszerek egyetlen harcászati rendszer részeként.
Mindez az ember szerepét is megváltoztatja. A katonától egyre kevésbé pusztán fizikai teljesítményt várnak, hanem inkább azt, hogy értelmezze a harcteret, irányítsa a rendszereket és döntsön akkor, amikor a gép már nem tud vagy nem jogosult. A robotizáció nem is azért lesz forradalmi, mert eltünteti az embert a háborúból, hanem mert megváltoztatja az ember feladatait.
A harctéren még sokáig lesz ember – csak remélhetőleg kevesebbszer kell értelmetlenül veszélybe küldeni
Ebben a megvilágításban a Renk vezérigazgatójának 99 százalékos előrejelzése már nem is tűnik ellentmondásnak. Lehetséges, hogy 2030-ban a nagy harckocsik, gyalogsági harcjárművek és páncélozott szállítók túlnyomó többségében valóban emberek ülnek majd. A modern háború legfontosabb technológiai kérdése ezért nem is az, hogy mikor jelenik meg az első teljesen robotizált hadsereg, hanem annak a megállapítása, hány olyan feladat marad még, amelyért valóban érdemes egy ember életét kockáztatni?
Ez a kérdés azért is vált központivá, mert a modern demokratikus társadalmak háborúhoz való viszonya 1945 alapvetően megváltozott. A fejlett államok lakossága hajlandó elfogadni a rendkívül magas katonai kiadásokat, de egyre kevésbé tolerálja a nagy emberveszteséget. Egy megsemmisült robot vagy akár egy több millió dolláros jármű politikailag és társadalmilag egészen más kategória, mint néhány elesett katona.
Ez történelmileg új jelenség. A 20. század nagy háborúiban a hadvezetés még természetesnek tekinthette, hogy egy hadművelet tízezres vagy akár százezres veszteségekkel jár. A társadalmakat tömeghadseregekre, általános hadkötelezettségre és arra rendezték be, hogy a háború szükségszerűen nagy véráldozattal jár. Egy katona halála tragédia volt, de ritkán vált stratégiai vagy politikai kérdéssé.
A professzionális hadseregek korszakában ez megfordult. Egy mai katona hosszú éveken át képzett, drága és nehezen pótolható szakember. Mögötte család, közvélemény, média és demokratikus politikai rendszer áll, amely minden veszteséget számon kérhet. A vietnámi háborútól Afganisztánig és Irakig számos példa mutatta meg, hogy egy katonailag kezelhető veszteségszint politikailag már lehet fenntarthatatlan. A veszteségek csökkentése ezért már nem pusztán humanitárius kívánság, hanem politika-stratégiai követelmény is.
Vannak más, nem katonai szempontok is. Például Dél-Korea esetében, ahol fogyatkozik a besorozható fiatalok száma, ezért nő az érdeklődés a robotika iránt. Az orosz hadvezetésnek is hasonlóak a gondjai, Nyugat-Európában pedig szinte már lehetetlen ez élőerő tetszőleges növelése.
Ezért a robotizáció mögött nemcsak technológiai fejlődés áll, hanem a társadalmi változás kényszere is. A nyugati hadseregek egyre nagyobb összegeket hajlandók fizetni azért, hogy ugyanazt a katonai hatást kevesebb ember kockáztatásával érjék el. Ha választani lehet egy több százezer eurós robot elvesztése és három kiképzett katona halála között, a döntés már egyre kevésbé pénzügyi kérdés, sőt, ilyen szempontot már említeni sem lehet.
Talán ezért lesz a katonai robotika valódi forradalma még annál is erőteljesebb, mint amit a filmek ígérnek. A jövő hadserege sem lesz vértelen, de egyre erősebb lesz az alapelv, hogy amit egy gép elvesztésével is el lehet végezni, azért egy modern hadsereg lehetőleg ne fizessen emberélettel.