Irán ismét jelezte, hogy amerikai csapás esetén nem az USA területét, hanem az amerikai bázisokat támadná a Közel-Keleten. A fenyegetés egy gyorsan éleződő katonai–diplomáciai játszma része, amiben még mindig nincs előrelépés.
Abbas Araghchi iráni külügyminiszter az Al Jazeera katari hírtelevízióban ismét leszögezte Teherán álláspontját. Eszerint ha az Egyesült Államok katonai csapást mér Iránra, a válasz nem az amerikai szárazföld ellen irányulna, hanem a Közel-Keleten szétszórtan jelen lévő amerikai katonai támaszpontok ellen. Araghchi szerint ez egyszerű földrajzi és katonai realitás: Iránnak nincs közvetlen képessége az USA területének támadására, de a térségben működő amerikai bázisok elérhetők.
A kijelentés időzítése nem véletlen. Washington és Teherán között az elmúlt napokban Omán közvetítésével ismét zajlottak – közvetett – nukleáris egyeztetések, ám érdemi áttörés nem történt. Irán ragaszkodik az urándúsításhoz mint szuverén joghoz, és továbbra sem hajlandó a rakétaprogramról vagy regionális szövetségeseinek támogatásáról tárgyalni.
Ezzel szemben az Egyesült Államok fenntartja a katonai nyomásgyakorlást, és nem zárja ki a célzott csapások lehetőségét, ha a diplomácia kudarcot vall. Sem a korábbi, sem a jelenlegi egyeztetések ugyanis semmilyen kérdésben nem hoztak közeledést, és Teherán nem is jelezte, hogy hajlandó az alapvető ügyekben egyezkedni.
Araghchi üzenete elsősorban a visszarettentés. Teherán azt igyekszik világossá tenni, hogy egy amerikai támadás nem maradna következmények nélkül, és azonnali regionális eszkalációval járna. A külügyminiszter hangsúlyozta: az iráni válasz nem a befogadó országokat célozná, hanem kizárólag az amerikai katonai infrastruktúrát – ez azonban a gyakorlatban elkerülhetetlenül érintené az USA közel-keleti partnereit is.
A fenyegetés súlyát növeli, hogy Irán már korábban is demonstrálta: képes és hajlandó, csatlósai bevonásával amerikai katonai célpontokat támadni a térségben, ha közvetlen fenyegetésnek kitéve érzi magát. Ez a precedens ma is része az iráni stratégiai gondolkodásnak, és Araghchi megszólalása ezt a logikát viszi tovább, immár nyílt és egyértelmű formában.
Politikai értelemben a kijelentés több irányba szól. Egyrészt Washingtonnak üzen: egy Irán elleni csapás regionális konfliktust indítana el, amelynek költségei messze túlmutatnának egy „korlátozott” katonai műveleten.
Másrészt a térség államainak is jelzés, hogy az amerikai katonai jelenlét kockázatot hordoz, még akkor is, ha Irán formálisan nem őket tekinti célpontnak. Harmadrészt belpolitikai üzenet is: Teherán erőt, elszántságot és stratégiai következetességet mutat saját közvéleménye felé, miután brutálisan leverte a társadalmi lázongás, és megkezdte a megtorlásokat.
Fontos azonban, hogy nem valamiféle hadüzenetről van szó, hanem egy előre deklarált válaszról arra az esetre, ha az Egyesült Államok – különösen egy Trump-adminisztráció idején – a katonai opció mellett döntene. A diplomáciai csatornák továbbra is nyitva vannak, de a térségben jelen lévő amerikai erők sűrűsége és a kölcsönös bizalmatlanság miatt egy félreértés vagy rossz döntés gyors eszkalációhoz vezethet.
A helyzet lényege, hogy Irán egyre nyíltabban és felbátorodva rajzolja fel a saját vörös vonalait. A kérdés az, hogy Washington ezt elrettentésként vagy kihívásként értelmezi-e, és mennyi tere marad a diplomáciának a következő hetekben.