Az egyszerű sorsú férfi azt vallja, hogy nem is tudta, hogy mit csinál, de mindenki elhitte neki és a kegyeit keresték.
Néhány órával azelőtt, hogy a libanoni parlament 2025 elején új miniszterelnököt választott volna, több képviselő telefonhívást kapott. Az eset nem volt látványos, nem hivatalos csatornán érkezett, nem követte sajtóközlemény, nem járt vele valamilyen dokumentum sem. Egy valami tette mégis súlyossá, mégpedig hogy a vonal másik végén egy szaúdi herceg beszélt, aki a „szaúdi királyi udvar utasításait” közvetítette.
Illetve nem is
A hívást kihangosították, és a herceg világosan fogalmazott. Értesítése szerint Rijád nem Nadzsib Mikatit, a hivatalban lévő kormányfőt támogatja, hanem egy másik jelöltet, Nawaf Szalamot. A képviselők egy része – saját bevallása szerint – ennek hatására módosította is a szavazatát.
Szalam végül megnyerte a voksolást, és miniszterelnök lett. Nagy valószínűséggel akkor is nyert volna, ha a telefonhívás soha nem történik meg, de ezt akkor még nem lehetett tudni.
A történet azonban itt nem ért véget, hanem itt kezdődött igazán. Ugyanis a hívást intéző szaúdi herceg - nem létezett.
Egy autószerelő Akkarból – és a hang, amit mindenki elhitt
A libanoni hatóságok és az ügyben eljáró ügyvédek szerint a rejtélyes „Abu Omar” – ahogy a hercegként bemutatkozó férfi nevezte magát – valójában Musztafa al-Hasian, egy negyvenes éveiben járó, észak-libanoni autószerelő volt (cikkünk borítóképén balra). Az Akkar tartomány, ahol él, Libanon egyik legszegényebb elszigetelt régiója az ország északi csücskében, messze Bejrúttól, messze a politikai döntéshozatal központjától, és végképp messze Rijádtól.
A helyzet viszont az, hogy nem is olyan nehéz elhitetni, hogy valaki „szaúdi herceg”. A sivatagi királyi család, a House of Saud, a világ legnagyobb uralkodó dinasztiája, és a tágabb család létszáma 10–15 ezer fő között van. Több ezer férfitag viseli vagy viselheti a „herceg” (emír) címet, anélkül hogy ismert lenne, nyilvános szerepet töltene be, vagy akár valaha is megjelent volna a nemzetközi sajtóban.
A politikailag valóban befolyásos szaúdi hercegek száma ehhez képest már jóval kisebb, de még mindig több száz, ezért a befolyásolási erőt nehéz érzékelni. Nemzetközileg ismert személy Szalmán király (90) és a trónörökös Mohammad bin-Szalmán (40), akit gyakran csak MBS néven emlegetnek, és esetleg még Faiszal bin Farhan Al Szaud külügyminiszter, de a második–harmadik vagy sokadik vonalban mozgó hercegek a nemzetközi nyilvánosság számára teljesen ismeretlenek, még a Közel-Keleten is.
Egy libanoni politikus vagy üzletember számára egy „Rijádból telefonáló herceg” nem ellenőrizhető, mert nincs semmilyen nyilvános névsor vagy átlátható hierarchia. A rendszer kifejezetten a személyes csatornákra, közvetítőkre, informális jelzésekre épül, ezért a megfelelő akcentus és egy jól eltalált geopolitikai mondat hitelesítő lehet, és az is lett.
Jegyezzük meg azt is, hogy akárhány ezren is vannak a „szaúdi hercegek”, a család legnagyobb része dollármilliárdos vagy legalábbis dollármilliomos, ami tovább erősíti azt a feltevést, hogy egy ismeretlen nevű herceg is bármikor rendelkezhet kellő pénzzel, befolyással és politikai súllyal. Igazából csak idő kérdése volt, amíg valaki rájön, hogy nem is kell valódi hercegnek lennie.
Hogy ment ez?
Maga Hasian soha nem találkozott személyesen a politikusokkal. Mindig telefonon beszélt velük, jellemzően egy brit hívószámról és kifogástalan szaúdi dialektusban. A libanoni politikai elit számára ez már önmagában elég volt.
Itt érdemes megállni egy pillanatra. Libanonban a külföldi hatalmak – elsősorban Szaúd-Arábia, Irán, az Egyesült Államok és Franciaország – nemcsak háttérszereplők, hanem a belpolitika közvetlen szereplői. Egy politikus befolyása, mozgástere és túlélése gyakran azon múlik, hogy melyik külső patrónushoz tudja magát kötni, és ebben a közegben egy „szaúdi akcentussal” beszélő hang nem igényel ellenőrzést, hanem eleve státuszt jelent.
A szaúdi dialektus nem „szebb” vagy „műveltebb”, hanem a pénz és a döntési centrum hangja. Libanonban, különösen a szunnita politikai és üzleti elit körében a szaúdi hangzás referenciát jelent, „ahonnan a pénz és az áldás jön”. Ez hasonló ahhoz, ahogy a washingtoni belső körre jellemző angolt beszélik.
Ilyen közegben nem kérdeznek vissza, mert az rendkívül kockázatos és benne van a lojalitás megsértésének veszélye. Ezért működhetett az Abu Omar-féle telefonhang.
A közvetítő egy sejk, aki mindenkit ismert
A csalás másik kulcsszereplője Khaldoun Oraymet, egy hetvenes éveiben járó, befolyásos szunnita vallási vezető, aki az évtizedek során kiterjedt kapcsolatrendszert épített ki politikusokkal, üzletemberekkel, vallási és világi szereplőkkel. Ő volt az, aki bemutatta Abu Omart a libanoni elitnek – telefonon.
A minta szinte mindig ugyanaz volt. Oraymet előre szólt egy politikusnak vagy ambiciózus jelöltnek, hogy „hamarosan hívni fogja valaki Rijádból”, aztán jött a telefon. A „herceg” tájékozottnak tűnt, ismerte a libanoni politikai viszonyokat, és különösen meggyőző volt, hogy álláspontjai egybeestek a szaúdi hivatalos vonallal. Ehhez nem is volt szükség bennfentes tudásra vagy politikai tehetségre, mert elég volt követni az Al Arabiya szaúdi hírszolgáltató adásait, és visszamondani azt, amit Rijád amúgy is a nyilvánosság felé közvetített.
Abu Omar tehát nem mondott radikálisan új dolgokat. Pontosan azt mondta, amit egy valódi szaúdi kapcsolattól az érintettek hallani akartak. A képlet annyira egyszerű volt, hogy parlamenti képviselők, volt miniszterelnökök, milliárdos üzletemberek sorozatosan estek áldozatul.
Volt olyan parlamenti aspiráns, aki annyira hitt a „szaúdi támogatásban”, hogy autót ajándékozott Oraymet fiának. Egy másik politikus azt kérte, segítsenek a fiának szaúdi sportkapcsolatokon keresztül érmeket nyerni. Egy volt kormányfő pedig – a saját irodájának tudta nélkül – összekapcsolta Abu Omart több más politikussal.
Mindez azért volt lehetséges, mert Libanon alkotmányos és politikai rendszere szektariánus alapon működik. A hatalom megosztása vallási közösségek között történik, alapvetően a szunniták, a síiták és a maronita keresztények főszereplésével, akik elosztva uralnak egy-egy hatalmi ágat. Ezek a közösségek nemcsak egymással versenyeznek, hanem külföldi támogatókat is keresnek, hogy belső pozíciójukat megerősítsék.
Egy bejrúti elemző, Sami Atallah úgy fogalmazott, hogy a politikai elit „annyira ki van éhezve a külső jelzésekre és bólintásokra”, hogy már nem is ellenőrzi azok forrását.
Az ügy végül nem politikai, hanem büntetőjogi úton robbant ki, amikor a libanoni hatóságok őrizetbe vették Hasiant és Oraymetet. A vádpontok között szerepel a csalás, a zsarolás, politikai döntések befolyásolása, hamis megszemélyesítés, valamint Libanon és Szaúd-Arábia kapcsolatainak veszélyeztetése. Több politikust tanúként neveztek meg, de a per még nem indult el. Egyelőre az sem publikus, hogy a csalók milyen anyagi előnyökre tettek szert.
Hasian szerint őt csak manipulálták és használták. A család egyszerű életet élt, csekély munkabérekből és segélyekből tartotta fenn magát, és a sejk kérésére vállalta a telefonhívásokat. Ügyvédei szerint soha nem kért közvetlenül pénzt, legfeljebb azt sugallta, hogy „gondoskodjanak” a családjáról
Az ügy első pillantásra komikusnak tűnhet, de a történet mögött állami sebezhetőség látszik. A probléma nem maga Abu Omar, hanem hogy nem is volt szükség valódi külföldi beavatkozásra ahhoz, hogy a rendszer úgy működjön, mintha lett volna.
Ahogy egy bejrúti politikatudós fogalmazott: „az igazi áldozat a libanoni nép – mert olyan politikai vezetői vannak, akiket bárki manipulálhat”.