Moszkva - a szankciók ellenére - 2025-ben mintegy 15 milliárd dollárnyi fegyvert adott el több mint 30 országnak. Noha a piac átalakult, az orosz hadiipar még mindig a világ élvonalában maradt – politikai alkuk és a másodlagos szankciók árnyékában.
A Kreml közlései és a nemzetközi katonai sajtó szerint a háborús terhelés és a nyugati korlátozások ellenére is a fegyverek exportja stabil. A piac átrendeződött, és jóval kevesebb lett a Nyugat-barát vevő, viszont szélesedett a „szürke zóna”, azaz a készpénzes vagy dollármentes elszámolás. Más források szerint a szabályosan kimutatható érték 1 milliárd dollár, a többi homályban van.
Noha az Egyesült Államok továbbra is magasan a világ vezető szállítója (48%), de a 2. helyért Franciaország és Oroszország erős versenyben van. A korábbiakhoz képest Kína és Németország kissé hátrébb sorolódott.
Az orosz hadiipar eddig túlélte a háborús évek nyomását, és miközben a fronton hatalmas mennyiségű technikát és lőszert használ fel, Moszkva továbbra is számottevő exportot bonyolít. A volumen 2025-ben nagyjából 15 milliárd dollárt ért el, több mint harminc célországba. Az előző évtizedekhez képest ez nem rekord, de azt feltétlenül jelzi, hogy a szankciók és a logisztikai korlátok közepette is a fegyveripar működőképes maradt. És ami még fontosabb: továbbra is stabil devizaforrást jelent a Kremlnek.
Kik a vásárlók?
A vevőkör látványosan átalakult. A nyugati vagy NATO-kapcsolatú piacok gyakorlatilag eltűntek, helyettük Ázsia, Afrika és a Közel-Kelet vált a fő célterületté. A legfontosabb partner továbbra is India, amely évtizedek óta orosz technikára építi légvédelmét és légierejének egy részét. Jelentős vásárló maradt Kína, bár Peking egyre több rendszert már saját maga gyárt.
Észak-Afrikában Algéria és Egyiptom számít stabil megrendelőnek, míg a volt szovjet térségben Kazahsztán és más közép-ázsiai államok vásárolnak rendszeresen páncélozott járműveket és légvédelmi eszközöket. Emellett több afrikai ország is megjelent új ügyfélként, részben azért, mert az orosz rendszerek olcsóbbak, és Moszkva politikailag kevesebb feltételt szab, mint a nyugati alternatívák.
Ilyen például Mali, Burkina Faso, vagy a Közép-Afrikai Köztársaság, amelyek a korábbi francia függést cserélik le a politikailag kevésbé finnyás orosz kapcsolatra.
Az afrikai és hasonló „perifériás” piacokon az orosz export jellemzően nem a stratégiai vagy a csúcstechnológiás rendszerekről szól. A nagy értékű és politikailag érzékeny tételek – például az S-400 légvédelmi komplexumok vagy a modern vadászgépek – inkább az olyan államoknak mennek, mint India vagy Kína. Ezzel szemben a Száhel-övezetben és több afrikai partnernél az üzletek javát inkább a nagy tömegű, „low-tech” eszközök adják, így a kézifegyverek (AK-típusú gépkarabélyok), géppuskák, gránátvetők, lőszer, páncélozott járművek, teherautók, valamint szállító- és harci helikopterek.
Ezek tipikusan olcsó tömegfegyverek, gyorsan szállíthatók, minimális kiképzéssel hadrendbe állíthatók, és jobban illeszkednek az aszimmetrikus felkelésellenes műveletekhez, mint a drága és komplex rendszerek. Moszkva számára ez alacsonyabb technológiai kockázatot, valamint biztos és folyamatos készpénzes piacot jelent, a vevőknek pedig gyorsan bevethető és politikai feltételektől mentes utánpótlást.
A kérdés az, hogy mindez mennyire kockázatos a vásárlók számára. Jogilag az. Az Egyesült Államok 2017 óta alkalmaz úgy nevezett másodlagos szankciókat azokra az államokra vagy cégekre, amelyek „jelentős tranzakciót” kötnek az orosz védelmi szektorral.
Ezt a felhatalmazást egy speciális jogszabály alapozza meg, bonyolultabb nevén a Törvény Amerika ellenfeleinek szankciókkal történő visszaszorításáról, röviden a CAATSA, amely az olyan szereplőket célozza, mint az állami exportőr Roszoboronexport. Elvileg ez a dollártranzakciók tiltását, pénzügyi korlátozásokat vagy a vízumtilalmat jelentheti. A valóságban azonban a büntetések megkerülhetők, vagy kisebb költséget okoznak, mintha betartanák őket, és nyugati fegyvereket vásárolnának.
Viszont ez nem egy túlzottan durva rendelkezés
A szankciók nem automatikusak. Washington politikai mérlegelés alapján dönti el az aktuális lépést, és volt példa büntetésre, például a kínai beszerzések esetében, miközben közben India felmentést kapott stratégiai okokból. Az Európai Unió pedig inkább az orosz hadiipari cégeket szankcionálja, nem a vevőket.
Ez a bizonytalanság sajátos fizetési és logisztikai megoldásokat szül. A dolláralapú elszámolás helyett gyakori a rubel-, jüan- vagy barterügyletek alkalmazása, kisebb bankok bevonásával. A biztosítás és a szállítás ugyan drágább lett, ami rejtett felárat épít a szerződésekbe, de a kereskedelmet nem fékezte meg.
Összességében az orosz fegyverexport ma kevésbé látványos, mint egy évtizede, de továbbra is jelentős geopolitikai eszköz. Nemcsak bevételt termel, hanem hosszú távú függőségeket is teremt Moszkva javára, hiszen aki orosz légvédelmet vagy vadászgépet vesz, évekre leköti magát az alkatrészekre, a kiképzésre és a szerviz-háttérre. Ez a beágyazottság magyarázza, miért tud Moszkva a háború és a szankciók közepette is több tucat országot megtartani ügyfélként, és hogyan maradt a globális fegyverpiac egyik főszereplője.