Emmanuel Macron elnök tájékoztatta Volodimir Zelenszkijt, hogy a francia törvények jelenleg előírják a lefoglalt hajó elengedését, a folyamatban lévő szankciós erőfeszítések ellenére.
A francia hatóságok által korábban lefoglalt, majd jogi kényszer miatt most elengedett tartályhajó ügye rámutat az Európai Unió szankciós politikájának egyik legsebezhetőbb pontjára, azaz a politikai akarat és a nemzeti jogrendszerek közötti szakadékokra. Az eset nem csak Franciaországról szól, hanem hogy az Unió hogyan próbál megfékezni egy háborús gazdaságot, de olyan jogi eszközökkel, amelyeket nem ezekre a kényszerhelyzetekre terveztek.
A francia jog szerint a hajó bejegyzett tulajdonosa jogi kifogást (recours) nyújtott be, amit a bíróság jóváhagyott. A hivatkozás szerint nem történt konkrét jogsértés, a visszatartás aránytalan, és a hajó nem volt szankciós listán.
A nemzeti jogok tehetetlenek
Mint arról beszámoltunk, nemrégiben az amerikai haditengerészet fogta el az orosz árnyékflotta egyik szökevényét, melyet Venezuela körzetéből egészen Írországig üldöztek. Az USA nem sokat teketóriázott az ügyben, hanem a nyers katonai erőt alkalmazta, majd a rajtaütés és az átvizsgálás után a hajót nem adták át sem Venezuelának, sem Oroszországnak.
Ezzel szemben az európai jogrendszerek ilyen lehetőséget nem hagynak nyitva a kormányzatoknak. Macron elnök ezért is üzente Zelenszkijnek, hogy már dolgoznak a belső jogszabályok átalakításán, de amíg az meg nem történik, Párizsnak nincs eszköze a szankciós akarat érvényesítésére.
Az orosz „shadow fleet” nem egy laza hajóhalmaz, hanem szisztematikusan felépített logisztikai infrastruktúra, amelynek egyetlen célja az orosz energiahordozók piacra juttatása a nyugati szankciók megkerülésével. A flotta jellemzően idős tankerekből áll, általában nemzetközi biztosítás nélkül közlekedik, rendszeresen kikapcsolja a nyomkövetőt vagy hamis pozíció-adatokat sugároz, a nyílt tengeren végez átrakodásokat, hogy elmosódjon az olaj eredete, és menet közben többször „vált zászlót”, hogy anyaországa követhetetlen legyen.
Mindez önmagában nem feltétlenül illegális, hanem legfeljebb szabálytalan. A valós probléma ott kezdődik, amikor ezek a hajók az uniós szankciók alá eső olajat szállítanak, megsértik az olajár-plafont, vagy tudatosan akadályozzák az ellenőrizhetőséget. Csakhogy mindez bizonyítás kérdése, és itt botlik meg a rendszer.
A francia jogrend – hasonlóan sok más európai államéhoz – nem ismeri a „szankciógyanút” mint önálló jogi kategóriát. Egy hajó tartós visszatartásához vagy elkobzásához szükséges, hogy konkrét és bizonyítható bűncselekmény történjen, vagy olyan szankciós tényállás, amit már átültettek a nemzeti (hazai) jogba.
Ezért amikor Emmanuel Macron erről tájékoztatta az ukrán elnököt, lényegében azt ismerte el, hogy bár a politikai szándék megvan, a jogi eszköztár nem elégséges.
Az ügy azért figyelmeztető precedens, mert ha az Unió egyik legerősebb állama és annak fejlett jogi apparátusa nem tud jogszerűen fogva tartani egy árnyékhajót, akkor valószínűleg más tagállamok sem lesznek erre képesek. Ebből eredően az árnyékflotta üzemeltetője (azaz Moszkva) tudni fogja, hogy hol húzódnak a határok, és a szankciók tervezetten megkerülhetők lesznek.
A Macron által jelzett irány az lehet, hogy nyíljon mód a hajókat megelőző jelleggel visszatartani, ha azok a szankciók megkerülésének gyanújába keverednek, még akkor is, ha a büntetőjogi bizonyítás nem zárult le. Azonban ez olyan alapvető tételeket érintene, mint tulajdonhoz való jog, az ártatlanság vélelme és az arányosság elve. Nem is véletlen, hogy eddig az uniós tagállamok óvatosak ezzel a megoldással. Ez azt eredményezi, hogy ugyanaz a tanker az egyik országban fennakadhat, a másikban továbbmehet, a harmadikban pedig soha nem is vizsgálják.
A feszítő kérdés végső soron az, hogy a nyugati jogállami rendszerek meddig képesek elmenni egy háborús szereplő gazdasági elszigetelésében anélkül, hogy saját alapelveiket feladnák? Vlagyimir Putyin rendszere éppen erre a dilemmára épít.
Nincs pontos adat arról, hogy a szankciók elrendelése óta hány hajó „bújt ki” a nyugati korlátozások alól, és mekkora tömegű rakományt tudott eljuttatni a vásárlóihoz. A bizonyított jogsértések száma alacsony, miközben a megkerülő szállítások tömegesek. A bizonytalanságot növeli, hogy az Unióban a szankciók végrehajtása nem központosított, így az adatgyűjtés nemzeti hatáskörben marad, egységes nyilvántartás nélkül. Mivel ez a kérdés az uniós tagállamok többségét érinti, a közös fellépéshez még jelentős politikai és jogi egyeztetésekre lesz szükség.