Az Euractiv elemzése szerint az olajban gazdag Norvégia a hetvenes években hidegült el Izraeltől, amikor már nem "szocialista paradicsomot" látott a zsidó államban. Oslo ma már - a szélsőséges bojkottmozgalom elvárásainak megfelelően - kivonja pénzeit Izraellel együttműködő cégekből.
A gázai békeegyezmény megtörte az oslói politikai patthelyzetet, amely megbénította a tárgyalásokat az ország 1800 milliárd dolláros szuverén olajvagyonalapjának felhasználásáról. Az egyezmény átformálta annak a nemzetnek a belpolitikáját, amely évtizedek óta globális erkölcsi tekintélyét elválaszthatatlannak tartja a közel-keleti erőfeszítéseitől - írja elemző írásában az Euractiv.
Izrael gázai háborúja – amely Oslótól mintegy 3600 kilométerre zajlott – a szeptemberi norvégiai választások egyik meghatározó kérdésévé vált. A brüsszeli lap szerint a harcok és az azokat övező nemzetközi felháborodás heves vitát váltott ki arról, hogy Norvégia hatalmas olajalapjának el kell-e adnia az izraeli katonai műveletekhez kapcsolódó vállalatok részvényeit.
A növekvő közvéleményi és politikai nyomás hatására az alap visszavonta befektetéseit 23 olyan vállalatból, amelyeket közvetlenül vagy közvetve a háborúban való részvételével vádoltak. Oslo ezzel akaratlanul is a befolyásos, szélsőségesen Izrael-ellenes BDS bojkottmozgalom elvárásait teljesítette. A Szocialista Baloldali Párt (SV) azonban megtagadta a költségvetési tárgyalásokon való részvételt, amíg az alap további 16 vállalattal nem szakítja meg kapcsolatait.
Az SV a gázai békeegyezmény bejelentése után visszavonta ultimátumát, és elérte, hogy parlamenti határozat utasítja a kormányt: gondoskodjon arról, hogy Norvégia "ne kockáztassa, hogy bűnrészessé váljon a nemzetközi jog palesztinai megsértésében". Amely megfogalmazással nemcsak az a gond, hogy ilyen ország nem létezik, de az is, hogy Izrael terrorral szemben védekező háborúját valamiféle jogsértő agressziónak tételezi.
A 20. század nagy részében a háború utáni norvég politikát uraló Munkáspárt számára Izrael egykor rokon kísérletnek számított – "szocialista paradicsomnak" - , és a két munkásmozgalom szokatlanul szoros kapcsolatot alakított ki egymással - idázi fel az Euractiv.
Ez a szoros viszony az 1970-es évek végén kezdett lehűlni, miután az iráni forradalom megszakította Izrael olajellátását. Amerikai nyomásra Norvégia beleegyezett, hogy olajat adjon el Izraelnek, de biztosítékot kért Jasszer Arafattól, a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetőjétől, hogy ez nem teszi Norvégiát az arab világ ellenségévé.
Arafat ennek kapcsán megkérte Oslót, hogy használja izraeli kapcsolatait egy titkos diplomáciai csatorna létrehozására – ez vezetett végül az 1993-as oslói megállapodásokhoz.
Az oslói megállapodások eufóriája azonban évtizedekig tartó patthelyzetet eredményezett - írja a lap. Ahogy a kétállami megoldás reménye elhalványult, úgy fogyott a norvégok türelme is. Az a nemzet, amely egykor Izrael rugalmasságát csodálta, egyre inkább szimpatizálni kezdett a palesztinokkal, és egyre inkább frusztrált volt saját képtelensége miatt, hogy békét teremtsen.
A Hamász október 7-i terrortámadása - pontosabban az arra válaszul indított gázai háború - után aztán Norvégia végképp úgy döntött, hogy a palesztinok oldalára áll, el is ismerte a még nem létező entitást. Az új koalíció négy pártjából három pedig további szankciókat követel a zsidó állam ellen.
Ráadásul a feszültség nem korlátozódik a kormányzatra. Oslóban a város szakszervezeti szövetsége "Állítsuk meg a népirtást – vonjuk az olajalapot ki Izraelből!" mottóval egynapos "palesztin sztrájkot" hirdetett november 26-ára - éppen arra a napra, ami a második világháború alatt Norvégiából történt legnagyobb zsidó deportálás évfordulója.