Kína „halálcsapdába” csalná az amerikai tengeralattjárókat a kulcsfontosságú Dél-kínai-tengeren
Kínai katonai szakértők azt javasolják a vezérkarnak, hogy a földalatti csúcsokkal teli veszélyes övezetet alakítsák át halálos aknamezővé az ellenséges tengeralattjárók számára. A csapdába elsősorban az amerikai haditengerészet egységeit várják, de más ellenfelek is beleúszhatnak.
HIRDETÉS
Négy évvel ezelőtt a USS Connecticut, az amerikai haditengerészet egyik legfejlettebb atomtengeralattjárója egy „nem ismert fenékhegynek” csapódott a Dél-kínai-tengeren. Az incidensnek több könnyű sérültje volt a legénység soraiból, de az egység harcképes maradt. A hajó vezető tisztjeit mégis leváltották, mert a vizsgálat szerint az ütközés elkerülhető lett volna.
A helyszín azonban hamarosan halálos aknamezővé alakulhat át, főleg az amerikai egységek ellen.
A Dél-kínai-tenger és a szomszédos Nyugat-Csendes-óceán kifejezetten túlzsúfolt térség tengeralattjáró-szempontból, ahol - Kína mellett - az USA járőrözik a legtöbb egységgel. Amerika főként a Csendes-óceáni szigetéről, illetve Hawaii-ról küld be nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjárókat a Los Angeles, Virginia és Seawolf osztályból.
Az egyre veszedelmesebb nyüzsgésre jellemző, hogy emellett Ausztrália, Japán, India, Vietnám, a Fülöp-szigetek, Thaiföld, Indonézia és Malájzia is jelen van egy vagy több egységgel, nem is beszélve Dél-Koreáról, amely 20 korszerű tengeralattjárónak parancsol. Az észak-koreai flotta jóval több hajóval rendelkezik, ám ezek legtöbbje rendkívül elavult. Viszont a forgalomsűrűséget és a véletlen ütközések kockázatát növelik.
Végül, hogy a kép teljes legyen, időről-időre a francia Le Triomphant és a brit Vanguard egységek is tiszteletüket teszik a térségben, aláhúzva a nyugati szövetségesi jelenlét súlyát. Állandó tartózkodást egyelőre nem terveznek, viszont tekintélyüket nagyban növeli, hogy mindkét típus alkalmas nukleáris ballisztikus rakéták hordozására.
Mi az a halálcsapda?
A Hongkongban megjelenő South China Morning Post tudomása szerint a kínai katonai stratégák azt javasolják, hogy a Connecticut ütközésének térségét víz alatti halálzónává alakítsák át, tele erős aknákkal. Ezeket kifejezetten arra a feladatra fejlesztenék ki, hogy kihasználják az „akusztikus vakfoltokat”, amelyek a területet fokozottan veszélyessé teszik az amerikai tengeralattjárók számára.
A Néphadsereg haditengerészeti akadémiája és a Harbini Műszaki Egyetem kutatói szerint a Paracel-szigetek körül meg lehetne oldani, hogy a kínai hajók elkerüljék a veszélyeket, ellenben az ellenséges hajókat csapdába lehet csalni.
Az akusztikus vakfolt azt jelenti, hogy a víz alatti hangterjedést geológiai, hidrológiai vagy mesterséges tényezők úgy befolyásolják, hogy a szonárok (aktív és passzív) egyáltalán nem, vagy csak nehezen képesek észlelni a célt és felmérni az útvonalat. Aki ismeri a vakfoltot, az jelentős előnyhöz jut, mert eligazodik benne, egyben ideális rejtekhelyeket szerez magának a nukleáris rakétahordozók számára.
Rejtőzés Kínának - csapda másoknak
Az aszimmetrikus tudás abban áll, hogy Kína pontosan feltérképezheti a partközeli geológiát, és pontosan tudja, hogy hol vannak a vakfoltok. Ezzel szemben az amerikai és szövetséges hajók nem rendelkeznek ilyen részletes akusztikai térképpel, ezért a zónába belépve elveszíthetik fölényüket.
A USS Connecticut esetében egy fel nem térképezett tenger alatti kiemelkedés okozta a sérülést. Kína folyamatosan telepíthet víz alatti szenzorokat a vakfoltok szélére. Így ők „hallják”, ha egy amerikai tengeralattjáró belép, de az amerikaiak nem hallják, mi történik odabent.
Egy ilyen szituáció rendkívüli harci kockázatot jelent az amerikai flottának, mert a környezeti zaj és visszhang miatt nem tudja időben észlelni az ellenséget. A kínai hajók viszont várakozhatnak ott, és figyelhetik, hogy ki esik bele a csapdába.
Miért ilyen fontos ez a térség?
A Dél-kínai-tenger a világ egyik legélénkebb stratégiai és gazdasági vidéke, amelynek jelentőségét három fő tényező adja: a kereskedelmi útvonalak, az energiahordozók és a katonai-stratégiai pozíció. A globális tengeri kereskedelem mintegy harmada halad át rajta, ami évente 3,5–5 ezermilliárd dollár értékű árut jelent, beleértve a Közel-Keletről és Afrikából Ázsiába tartó olaj- és LNG-szállítmányokat is. Japán, Dél-Korea és Kína energiaimportjának döntő része ezen a térségen áthaladva érkezik.
Aki a Dél-kínai-tengert felügyeli, az nyersanyagokhoz, halászterületekhez és geopolitikai előnyhöz jut, miközben ellenőrzést gyakorol a világ egyik legfontosabb hajózási körzete felett.
Az alapjaiban eleve súlyos kockázati összképet nagyban növeli Tajvan közelsége a vitatott térséghez, vagyis két globális súlyú veszélyzóna aggasztó szomszédságát látjuk.
Ha súlyosabb konfliktus, blokád vagy nagyobb zavar támadna itt, az nemcsak regionális, de jelentős nemzetközi válságot idézhetne elő. A térségben amúgy is régóta sűrűek a különféle jogsértések és ütközések, és Kínát több ország is vádolja a hajózási útvonalak és a szabad kereskedelem akadályozásával.
A nagyobb régió gazdag erőforrásokban is, ahol a becslések szerint több milliárd hordónyi kőolaj és hatalmas földgázkészlet rejtőzik a tengerfenék alatt, miközben a halállomány a világ egyik legnagyobbja.
Emiatt a part menti államok – Kína, Vietnám, a Fülöp-szigetek, Malajzia, Brunei és Indonézia – évtizedek óta területi vitákban állnak egymással, amelyeket Peking folyamatosan katonai és infrastrukturális építkezésekkel (mesterséges szigetek, katonai támaszpontok) próbál a saját javára billenteni.
Mit tud erről és mit tesz ellene Amerika?
Az Egyesült Államok régóta érzékeli, hogy a Dél-kínai-tengeren Kína tudatosan épít ki olyan környezetet, amelyben az amerikai haditengerészet technikai és fegyverzeti előnyei csökkennek. Az USA mindenképpen el akarja kerülni, hogy Kína a világ egyik legkritikusabb hajózási útvonalát a sajátjaként kezelje, és következetesen hivatkozik a szabad hajózás elvére.
Az amerikai nyilatkozatokban rendszeresen elhangzik a figyelmeztetés, hogy Kína „belső tóvá” akarja átalakítani a hatalmas és értékes körzetet. A Pentagon többször utalt rá, hogy Kína olyan védelmi hálót tervez, amely elriasztja vagy ellehetetleníti az amerikai hadihajók és repülőgépek szabad mozgását a térségben, miközben megkönnyíti saját térfoglalását.
A rutin jelenleg az, hogy az amerikai haditengerészet tudatosan és látványosan áthajózik a vitatott vizeken, jelezve, hogy nem fogadja el Kína kizárólagos ellenőrzését. A szövetségi háló – Japán, Ausztrália, Dél-Korea, vagy akár India bevonásával (a Quad-program keretében) az USA igyekszik regionális koalíciót építeni Kína ellen. Ez nemcsak haditengerészeti jelenlétet, hanem hírszerzési és technológiai együttműködést is jelentene.
Kína helyzeti előnyét a Pentagon technológiai ellensúlyokkal is próbálja gyengíteni. A Pentagon hatalmas erőforrásokat fektet új víz alatti felderítő drónokba, szonár-technológiákba és MI-alapú akusztikus elemzésekbe, hogy a kínai vakfoltokat feltérképezze, kikerülje vagy semlegesítse. Ehhez az amerikai tengeralattjárók rendszeresen felderítik a térséget, olyan kockázatokat is vállalva, mint a USS Connecticut esetében.
A fő cél jelenleg a kínai akusztikus környezet minél pontosabb megismerése. Azért, mert a Dél-kínai-tenger nem csupán regionális viták terepe, hanem a 21. századi nagyhatalmi rivalizálás egyik fő frontvonala, ahol gazdasági érdekek, katonai stratégiák és geopolitikai ambíciók ütköznek.
Emellett persze a víz felett is lázas fegyverkezés folyik. Miközben Kína új ballisztikus rendszereket helyez üzembe, az Egyesült Államok Japánba telepíti a „Typhon” stratégiai közép-hatótávolságú tűzrendszert. A rakéták japán szigeteken történő elhelyezése kínai, észak-koreai és oroszországi célpontokat von be a Tomahawk szárazföldi támadású cirkálórakéták hatótávolságába.
A bejelentett telepítés kiváltotta mind a kínai, mind az orosz védelmi minisztérium nyilatkozatait, amelyekben felszólították Japánt, hogy tartsa be a második világháború után tett „béke iránti kötelezettségvállalásait”.