A kínai iskolákban megmutatják a gyerekeknek, ahogy Willy Brand egykori német kancellár térdre borult a varsói gettó emlékműve előtt. Hasonlót várnának el Japántól, ám csak ködös megfogalmazások érkeznek, de nem bűnbevallás és bocsánatkérés.
HIRDETÉS
A világháborús kapituláció évfordulóján a japán császár és a miniszterelnök a „megbánás” kifejezést használta, de ismét elmaradt a kifejezetten Kínának címzett nyílt bocsánatkérés, amire a kínaiak valójában várnak. Megint csak „a világháborús szerep” volt a használt kifejezés, de nem a bűnök nyílt megvallása.
Egy Kínában élő japán vlogger, Hayato Kato, akinek 1,9 millió követője hozzászokott a vicces klipekhez, júliusban szokatlanul komor kijelentéssel lepte meg közönségét. A fiatalember azt írja, hogy „most néztem meg egy filmet a nankingi mészárlásról” – amelynek során a japán hadsereg 1937-ben mintegy 300 000 civilt és kínai katonát ölt meg, és 20 000 nőt megerőszakoltak.
A már most kasszasikert aratott film a japán megszállás borzalmait bemutató kínai filmek hullámának első darabja, amelyeket a második világháború végének 80. évfordulója alkalmából mutatnak be.
Japán soha nem vállalta fel teljesen az általa megszállt területeken elkövetett atrocitásait, nem csak Kínában, hanem Koreában, Malájföldön, a Fülöp-szigeteken és Indonéziában. Videójában Kato elismeri, hogy Japánban ez nem téma: „Sajnos ezeket a kritikus háborús filmeket nem vetítik nyilvánosan Japánban, és a japán embereket nem is érdekli a megtekintésük.”
A japán vezetés óvatosan használja a szavakat a múltról
„Bár a katonai háború véget ért, a történelmi háború folytatódik” – mondja Gi-Wook Shin professzor, a Stanford Egyetem munkatársa, kifejtve, hogy a két fél másképp emlékszik és másként is akar ezekre az évekre, és a különbségek fokozzák a feszültséget. Míg a kínaiak a japán agressziót a múltjuk meghatározó és pusztító pillanatának tekintik, a japán történelem inkább saját áldozatszerepére összpontosít – az atombombák okozta pusztításra és a háború utáni újjáépítésre.
„Nem vagyunk barátok...”, ez a film egyik híressé vált sora. Soha nem kértek őszinte és nyílt bocsánatot, továbbra is imádják a háborús bűnösöket, átírják a történelmet – senki sem fogja őket barátként kezelni” – áll a kommentárban.
A jobboldali japán vezetők közül sokan nem ismerik el, hogy a nankingi mészárlás valaha is megtörtént, vagy hogy a japán katonák oly sok nőt kényszerítettek szexuális rabszolgaságba. Egyes tisztviselők látogatásai a Jaszukuni-szentélyben , amely Japán háborús halottait, köztük elítélt háborús bűnösöket tiszteli, szintén rontott a közeledés esélyein.
A Kína és Japán közötti ellenségeskedés a mindennapi életbe is átterjed, ahogy az online nacionalizmus tetőzik. Kínai és japán embereket támadna egymásra egymás országaiban, és tavaly egy japán iskolásfiút is megöltek Sencsenben.
Nagy várakozás övezi a szeptemberben megjelenő új dokumentum-kiadást, amely a hírhedt 731-es egységre, a japán hadsereg azon ágára összpontosít, amely halálos emberkísérleteket hajtott végre élő embereken. Ezekről a rémtettekről egy korábbi cikkünkben részletesen olvashattak, miután egy idős Japán - az önvád terhe alatt - nyilvánosságra hozta ezeket..
Ez az az ügy, amit Japán szeretne teljesen a feledésbe lökni. A gyilkos emberkísérletek lényege az volt, hogy a „kutatást” élő személyeken kell elvégezni, majd meg kell figyelni a szervezetet ért hatásokat. Érzéstelenítés nélkül, élve boncoltak fel embereket, miután megfertőzték őket különböző kórokozókkal (tífusz, kolera, lépfene, feketehimlő, pestis vagy botulinum toxin) Ezután - még élő állapotban - eltávolítottak egyes szerveket, hogy azokon a fertőzés hatásait tanulmányozzák.
A Guangdong Tartományos Levéltár csütörtökön nyilvánosan közzétett egy sor történelmi anyagot, amelyek a japán hadsereg atrocitásait dokumentálják a dél-kínai invázió és megszállás során. A dokumentumokat Seiya Matsuno japán tudós adományozta.
Az anyagokat Japán feltétel nélküli megadásának 80. évfordulójára készülve adományozták. Köztük van a japán hadsereg 18. hadosztálya által 1938-ban elkövetett háborús bűnöket ábrázoló fotógyűjtemény is, és több sorozat a népirtásról és a háborús kegyetlenkedésekről.
„Soha nem voltunk nagy barátok, de ellenségek sem. Aztán hirtelen ez rémítően megváltozott”
A történelem során - összehasonlítva a világ más részeivel - Japán és Kína között alig volt ellenségeskedés. 1274-ben és 1281-ben zajlott két mongol inváziós kísérlet Japán ellen, melyeket Kublaj kán vezetett, aki formálisan Kína császára is volt. Mindkét invázió a szó szoros értelmében kudarcba fulladt a rémületes kamikazék (tájfunok) miatt. Japán nem indított ellentámadást.
A 16. század végén, amikor a modern sógunátus kezdett kialakulni és Japán katonai erőforrásai megnövekedtek, az ország nagyszabású inváziót indított Korea ellen. Tojotomi Hidejosi hadúr azt javasolta Kínának, hogy osszák fel egymás között a félszigetet, ám Peking ezt mereven elutasította.
Az 1592–1598 között zajló, értelmetlenül véres Imdzsin-háború súlyos veszteségeket okozott mindkét oldalon. Hidejosi halála után a japán csapatok sietve kivonultak Koreából, lezárva a kudarcba fulladt hódítási kísérletet. A korabeli hagyomány szerint a későbbi sógun, Tokugava Iejaszu állítólag még a koreai térképeket is megsemmisíttette, hogy a hadvezetés ne essen újra kísértésbe.
Ez volt az első alkalom, amikor Japán komoly kínai–koreai koalícióval került szembe, és a konfliktus tapasztalatai később a japán haditengerészet fejlődését is befolyásolták.
300 évvel később fordult a kocka
Újabb évszázadok teltek el békés kereskedésben és kulturális cserékben, amíg be nem ütött az első modern, és igazán súlyos japán-kínai háború. 1894-ben ismét a Korea feletti befolyás volt a tét. Japán hadereje ekkorra már a nyugati hatalmak mintájára szerveződött.
A császárság elsöprően gyors győzelmet aratott, melynek folytán Kína elvesztette Koreát, Tajvant és a Liaodong-félszigetet, valamint jelentős hadisarc kifizetésére is kényszerült.
Nem sokkal később egy igaz nagyvad következett a cári Oroszország flottájának személyében. Az 1904–1905-ös orosz–japán háború „tengeri Waterlooja” összecsapása a Csuzima-szorosban döntő lökést adott a japán militarizmusnak. Haditengerészete elsöprő győzelmet aratott a cári Oroszország balti flottája felett, elsüllyesztve vagy elfoglalva hajóik túlnyomó részét. A japán matrózok és haditengerészek embervesztesége alig haladta a százat, az oroszoké viszont több mint 4,000 volt.
A japán hajóhadat modern tengerészeti ágyúkkal felszerelt páncélos hajók alkották, tisztjei közül sokan amerikai és brit haditengerészeti akadémiákon kaptak kiképzést, ahol korszerű hadviselési elveket és logisztikai módszereket sajátítottak el.
A nyugati – köztük amerikai polgárháborús - tapasztalatok átvételével Japán stratégiai gondolkodásában központi helyet kapott a tengeri utánpótlás biztosítása és a kereskedelmi útvonalak ellenőrzése, ami a koreai vizeken döntő előnyt biztosított számára az oroszokkal szemben.
A vereség sokkhatása volt az egyik fő oka az Oroszországban kirobbant forradalomnak, amit a cári hatalom csak nehezen tudott legyűrni. A forradalom országos sztrájkokkal, munkásfelkelésekkel és a Potyemkin csatahajó lázadásával rázta meg az Orosz Birodalmat, és meggyengítette a cári rendszer tekintélyét.
Oroszország presztízsvesztéségét szemlélteti egy korabeli festmény, amely a Mikasza japán hadihajón álló Tógó admirálist ábrázolja, valamint az oroszoktól zsákmányolt hadizászlót, mint győzelmi skalpot.
Ez volt az első eset a modern történelemben, amikor egy ázsiai nemzet legyőzött egy nagy európai birodalmat. A világraszóló siker robbanás-szerűen vezetett a nemzeti önbizalom és a katonai terjeszkedési vágy növekedéséhez. Egyben tovább erősítette Japán politikai , katonai és ipari vezetését abban a hitben, hogy helye van a világ nagyhatalmai között.
Japán ügyesen „”lavírozott„” az első világháború idején is. 1914-ben a szövetségesek oldalán lépett be a háborúba, könnyedén elfoglalva a Német Birodalom csendes-óceáni gyarmatait, így a kulcsfontosságú Marshall szigeteket és a szárazföldi Kína területén fekvő gyönge német bázisokat.
Mivel a fő hadszíntér Európában volt, Japán viszonylag csekély katonai áldozattal ért el jelentős területi nyereségeket. A háború utáni békerendezés során ezeket nemzetközi jogi úton is megerősítette, tovább növelve térségbeli befolyását és presztízsét. Japán erősebben került ki a világháborúból, mint amikor belépett.
Végzetesen eluralkodott a militarizmus
Az 1926-ban trónra lépett Hirohito császár uralkodása alatt a hadsereg és a haditengerészet vezérkara jelentős autonómiával rendelkezett, és a legfontosabb katonai döntéseket – így a nankingi offenzívát vagy később a Pearl Harbor elleni támadást – elsősorban ők hozták meg.
Hirohito (Shōwa császár) megítélése ma Japánban ellentmondásos. A hivatalos állami narratíva a háború utáni évtizedek békés, stabil uralkodóját látja benne, aki a nemzet egységének jelképe lett, miközben a döntéseket a katonai vezetés hozta.
Kritikusai viszont felróják, hogy nem vállalt felelősséget a japán agresszióért és a nankingi vérengzésért, szerepét pedig az amerikai megszállás tudatosan elmosta vagy mellőzte - politikai érdekből. Ugyanakkor sok történész elismeri: az 1945-ös kapituláció melletti végső döntése – még ha az atombombázások után is született – megóvta Japánt a teljes pusztulástól.
Hirohito megtarthatta a császári trónt, de az 1946-os „emberi nyilatkozat” (Ningen-sengen) után hivatalosan lemondott isteni státuszáról. Ezután szerepe pusztán ceremoniális lett: nem hozott politikai vagy katonai döntéseket, de a japán társadalomban továbbra is erős és tiszteletre méltó szimbólum maradt, egészen 1989-ben bekövetkezett haláláig.
Majd jöttek a borzalmak
A japánok Kína elleni modern kori inváziója 1931-ben kezdődött Mandzsúria megszállásával, amikor a japán hadsereg egy provokált incidens nyomán elfoglalta az északkeleti tartományokat, és létrehozta Mandzsukuó bábállamot.
A helyzet 1937. július 7-én eszkalálódott teljes háborúvá. A Japán Birodalom nagyszabású hadjáratot indított, amelynek során elfoglalta Pekinget, Tiencsint és Sanghajt, majd decemberben bevonult Nankingba. Az ott elkövetett atrocitások – a nankingi mészárlás – a 20. század egyik legsúlyosabb háborús bűntettévé vált, több százezer, sőt millló kínai civil és hadifogoly halálával.
A japán megszállás fokozatosan kiterjedt Kína keleti és déli részeire, a nagyvárosok és stratégiai ipari központok szisztematikus elfoglalásával. Az agresszió összesített végeredménye Kína számára a 15–20 millió halott, köztük milliós nagyságrendű lemészárolt civil, teljes városok földdel egyenlővé tétele és egy egész ország nyomorba taszítása volt.
Mindez egy olyan időszakot tört ketté, amikor a kínai gazdaság ugyan még elmaradott volt, de a városokban és a kereskedelemben már megindult egy lassú, biztató modernizációs folyamat.
Mindez együtt járt a lakosság és a kínai hadifoglyok reménytelen szenvedésével és pusztulásával. Ezt a képet erősítik a most napvilágra került új dokumentumok
Hogyan lett vége?
1938–1945 között a konfliktus a második világháború ázsiai frontjának részeként folytatódott. A kínai ellenállás két fő erőre támaszkodott: a Csang Kaj-sek vezette Kuomintangra és a Mao Ce-tung irányította kommunista gerillákra, akik időszakosan együttműködtek a megszállók elleni harcban.
Japán a megszállt területeken bábkormányokat állított fel, nyersanyagokat zsákmányolt, és kegyetlen megtorlásokat alkalmazott a civil lakossággal szemben. A kínai fronton a harcok rendkívül elhúzódtak, jelentős japán erőket kötve le egészen 1945 nyaráig, amikor Japán az atomtámadások és a Szovjetunió hadba lépése után feltétel nélkül megadta magát.
A japán megszállás ezzel megszűnt, de lelki következményei megmaradtak, több tízmillió kínai halálával, az éhínséggel, járványokkal, és a felfoghatatlan pusztításokkal.