"Az elfogórakéták megnyugtató hangja" - interjú egy Izraelben élő magyarral a háború mindennapjairól

HIRDETÉS

Számos olyan híradást látni, amiben arról beszélnek, hogy pánik uralkodik Izraelben, erre viszont rácáfol több olyan fotó és videó, melyeken azt látni, hogy az óvóhelyeken az emberek nyugodtan olvasnak, a gyerekek játszanak, sőt nemrég egy olyan is szembejött, melyben többen kedélyesen táncolnak. Milyen az általános hangulat? Ijesztőbb a jelenlegi állapot, mint egy "átlagos" nap, amikor valamelyik Irán-proxy, a Hamász, a Hezbollah vagy a jemeni húszik kilőnek egy-egy rakétát Izraelre?

Pánik, félelem és a nyugodt várakozás közötti különbség általában a körülmények függvénye. Az alig egy hete kezdődött Felkelő Oroszlán iráni mega-hadművelet az október hetedikei Hamász-támadásokat követően, feldolgozatlan traumák, véget nem érő veszteségek, a Gázában maradt túszok miatti aggodalom, és 623 napja tartó folyamatos hadiállapot tetőzéseként, ha nem is váratlanul, de időzítés szempontjából meglepetésként érte az egész országot, de még a szűkebb politikai kabinetet is. A médiában megjelenő, nyilván célzottan megnyugtató képek, és a valóság között a különbség árnyalt.

Amikor a múlt hétvégén, az éjszaka közepén az első súlyos támadásra való figyelmeztetés felébresztette az egész országot, és mindenki rohant a legközelebbi védelmet biztosító helyre, leginkább a bizonytalantól való félelem érződött. Majd nemsokára Benjamin Netanjahu miniszterelnök bejelentette, hogy Izrael elérkezett az utolsó, legfontosabb mérföldkőhöz, és végső támadást indított a “kígyó feje” kiiktatására. Ekkor tudatosult az Izrael ellen irányuló iráni nukleáris képességek felszámolásának kézzelfogható lehetősége, majd egyre több hír érkezett a Moszad kémszolgálat, és a légierő villámgyors rajtaütésének bravúros sikereiről, ami mindenkit megnyugtatott. Órákig nem történt semmi, és már mindannyian úgy éreztük, nem is fog. A sábát bejövetele után azonban elkezdődtek az első iráni támadások, és ekkor ébredtünk rá, mennyiben más ez a helyzet ahhoz képest, amikor az eddig könnyűszerrel semlegesített Hamász-, Hezbollah- vagy jemeni húszi-rakétákkal ellentétben nem egy terrorszervezet, hanem az iráni rezsim fordította gyűlöletét elszántan Izrael ellen.

A támadások eddigi legfőbb célpontja Tel-Aviv és nagyvárosi körzete, illetve az északi területek Haifa, észak Galilea, és a Golán. Az izraeliek ugyan hozzászoktak a szirénákhoz, és azt követően

de az olyan becsapódások látványa és érzete, ami életeket követelve házsorokat dönt romba, a valóságban egészen más, mint az elméletben, vagy a híroldalak címlapján olvasva.

A békeidőben megengedett házonbelüli politikai civakodás ellenére, a rideg külső fenyegetés a rettegés helyett minden esetben az ellenkezőjét váltja ki a felkelő oroszlán népéből. Az izraeliek hite a zsidó állam legerősebb fegyvere, nincs olyan rakéta vagy nukleáris fegyver, ami megtörné, és ezt pontosan tudja a nagyhatalmú Ali Hámenei is.

A körülményektől függően, értelemszerűen mást érez az itt született vagy útközben érkezett bevándorló, aki mindenképp itt szeretné élni az életét, mint egy turista, vagy aki ideiglenesen munka miatt, vagy tanulni jött. A bajban a szolidaritás azonban eggyé kovácsolja az itt élőket, és az országban ideiglenesen tartózkodókat. Nem állítom, hogy mindenki egyformán bírja a nyomást, és aki úgy érzi, nem bírja tovább, előbb vagy utóbb el tudta, vagy el fogja tudni hagyni az országot. Senki sem hibáztatja őket.

Ami az együtt megélt háborús hétköznapokat illeti, a támadások természetesen nem egész naposak [hála Istennek], közben a lehetőségekhez képest minden visszatér a normális kerékvágásba. A médiában is megjelenő, lakhelyként szolgáló óvóhelyeken zajlik az élet, olvasnak vagy viccelődnek az emberek, a gyerekek játszanak, és énekelnek; furcsának tűnhet, de az emberi alkalmazkodóképesség határtalan.

A nagyobb támadások azonban megrázó erejűek, és olyankor a várakozás perceiben, csendben mindenki távoli szeretteire gondol. Biztonsági okokból általában nincs térerő, és nem csak az óvóhelyeken; legfeljebb táskarádión van vétel. Mintha megállt volna az idő. A szirénához igazodva a bemondó érzelmek nélküli hangon sorolja a helységek nevét, rakéták és becsapódások számát. Utána, a többi néma csend.

Egyik közleményében az IDF azt írta, hogy úgy kalkuláltak, hogy az iráni műveleteknek súlyosabb következményük lesz az áldozatok és sérültek számát tekintve izraeli földön, mint ahányan múlt péntek óta megsérültek vagy elhunytak a támadások miatt. Az emberek miként élik meg, hogy tudják, a műveletek miatt Irán lőni fogja a hazájukat, és hogy károkat okoznak, sebesültek lesznek, és hogy a rakéták emberéleteket is kiolthatnak? Felülírja, felülírhatja mindezt a "nagyobb cél", hogy Irán ne jelentsen fenyegetést a jövőben?

A hadsereg becslése valós. Iránnak bőven volt és még mindig van kapacitása súlyosabb következményeket okozó támadásokra, és annak ellenére, hogy az elmúlt napokban hullámzó volt a kilövések száma és minősége, az ellenséget sosem szabad lebecsülni.

Az izraeliek tisztában vannak azzal, hogy az ország légterét többszintű rakétapajzs védi. A Vaskupola rövid távról, 40 kilométernél közelebbről érkező rakétákat, a Dávid Parittyája vagy Varázspálca a közepes hatótávolságú (40-300 km) rakétákat, míg a nagy hatótávolságúakat a Nyíl 2 valamint Nyíl 3 semlegesíti. Emellett, az Egyesült Államok hadserege kifinomult rakétavédelmi rendszerét, a THAAD üteget is Izrael védelmére bocsátotta. A ballisztikus lövedékek esetében a Nyíl és a THAAD nyújthat hatékony védelmet. A védelem azonban nem hermetikus, és a korábban megszokott elfogórakéta “legfeljebb” törmeléke okozta kényelmetlenségek helyett, elviselhetetlen súrlódás érces hangja figyelmeztet a megállíthatatlannak tűnő rakéta közeli becsapódására.

Irán többféle erősségű fegyverrel rendelkezik, amit az említett védelmi rendszer nem tud teljes mértékben semlegesíteni. A lakosság utólag szembesült azzal, hogy egyszerre akár relatív kevés számú kilövéssel, Irán régóta nem tapasztalt pusztítást tud okozni, mint például a haifai olajfinomító komplexum elleni, vagy a tegnapi be'ersevai kórházat ért egyenes becsapódás esetén, és még sorolhatnám az okozott károkat, az áldozatok, és a sebesültek számát. A valóság meg lehet sokkoló, és semmi sem írhatja felül az emberi élet szentségét, de a történelem során számos alkalommal bebizonyosodott, hogy adott esetben nincs választási lehetőség. Vagy most, vagy soha.

Folyamatosan ömlenek a hírek az izraeli-iráni háborúról. Egy-egy rakéta becsapódása vagy elfogása Európából "csak" egy mínuszos hír, ott viszont a napi valóság. Az izraeliek általában fegyelmezettek, és ha megszólalnak a szirénák, akkor azonnal a legközelebbi óvóhelyre mennek, majd amikor jön a figyelmeztetés, hogy elhagyhatják az óvóhelyet, akkor szépen hazasétálnak?

Jelenleg hadiállapot van, nincs oktatás, a rendezvények szervezése kizárólag korcsoportok esetén lehetséges, és a munkahelyek is korlátozottan tartanak nyitva vagy ügyfélszolgálatot. A tömegközlekedés úgy, ahogy, mint háborúban, működik. Az izraeliek többsége otthon tartózkodik, és lehetőleg együtt a család.

Az első figyelmeztetés tíz perccel a várható riasztás előtt az izraeli mobilokon automatikusan megjelenik, és éles hangon jelzi a várható veszélyt. Nincs szükség semmilyen applikáció letöltésére, aki azonban külföldi szolgáltatóhoz kapcsolódik, annak ajánlott a Polgárvédelmi Parancsnokság és/vagy valamelyik rakétariasztó appjának letöltése, enélkül ugyanis már csak a szirénát lehet hallani, és már nem lesz idő elérni a védett helyre.

Egy két nap után kiszámítható volt a támadások feltételezhető ideje; éjszaka, a reggeli órákban vagy késő délután és este. Aki megteheti otthon, vagy biztonságos menedék közelében tartózkodik, amelyet addig nem lenne szabad elhagyni, míg a Polgárvédelem nem ad ki erre vonatkozó jelzést. Mi lehet ennél egyszerűbb, mint kivárni a támadás végét, és azután tovább sétálni? Elvileg egy riasztás néhány percnél nem tart tovább, de akár 15-20 perces rakétazápor is előfordulhat, arról nem beszélve, amikor szinte egész éjszaka az óvóhelyen vagy közelében kellett tartózkodni, és nem történt semmi. Végre hajnal körül megkaptuk az üzenetet, lehet menni aludni. Majd egy fél óra múlva újabb riasztás, és ezúttal valódi rakétázás következett.

Két légiriadó között hogyan telik az élet? Zárva vannak a boltok és a vendéglátóegységek többsége, vagy ha az ember akar inni egy kávét és venni egy vekni kenyeret, akkor könnyen megteheti?

Az élelmiszerellátás egyelőre jó, ami nem kis dolog, mert vészhelyzetben az izraeliek köztudottan pánik helyett felvásárlási akcióba kezdenek :) Előfordulhat fennakadás alapvető élelmiszerek esetén, de egy biztos: nem fogunk éhen halni. Az éttermek és kávézók nem mindegyike van nyitva, és elvileg csak azok fogadhatnak vendéget, amelyek megfelelő óvóhelyet tudnak biztosítani. Tel-Avivban azért minden gond nélkül lehet kávézni, sütizni és jókat enni, vagy a parton sétálni. Tegnap este az Ibn Gvirol sarkán egy étterem tele volt vendéggel. A járdára kitelepített hangulatos világítású asztalokat párizsi feeling lengte körül. Semmi sem utalt arra, hogy háború van, és bármelyik percben elkezdhetnek potyogni a rakéták. Fogalmam sincs, hova lehetett volna menekülni, ha végül megszólal a sziréna, de erre szerencsére tegnap este nem került sor.

A Szimchát Tóra-i mészárlások után közel másfél évig Tel-Aviv az északi kitelepítettek második otthona volt, és sokak számára máig az maradt. A hétköznapi beszédben tegnap ismét megjelent a mefunim - kitelepítettekre utaló szóhasználat. Ezúttal azonban a szállodák a környező becsapódások áldozatainak adnak otthont, így könnyen megtörténhet, hogy egy tel-avivi saját városában kitelepítettként kell alkalmazkodnia a megváltozott körülményekhez.

Mi az izraeliek fő tájékozódási forrása? A híradásokat figyelik, vagy például az IDF csatornáin követik a háborút? Mit érez az ismeretségi körében, hogy az izraeli társadalom támogatja a jelenlegi műveleteket, vagy inkább ellenzi? Háttérbe szorult-e a gázai háború az iráni miatt? Egyes nagy portálok szinte meg is feledkeztek a Hamász elleni háborúról. Izraelben a kettő összefügg, összeér? Logikailag nyilván, hiszen Irán a Hamász egyik fő támogatója, de a hírek mennyisége szempontjából érdekel a kérdés.

Azt hiszem, az izraeliek legfőbb tájékozódási forrása maga az élet, mint olyan, amit mindannyian megélünk. Másrészt pedig, az úgynevezett kommunikációs csatornák - ahogyan a helyiek hívják, a tikshoret. Főleg a tévé, ami állandóan be van kapcsolva, és úton útfélen mobilra telepíthető változatai, emellett az előbb említett rádió. Az utcán, és óvóhelyen még mindig használatos zsebrádió, főleg háborús viszonyok között a modern technológián is túltesz. A hadsereg szóvivőin, vagy saját különböző saját csatornáin keresztül folyamatosan tájékoztatja a lakosokat. Emellett, a védelmi rendszer vezetői az említett médiában folyamatosan adnak tájékoztatást.

Ami a közvéleményt illeti, az ország elleni támadás esetén Izrael egységes, bár a helyzet jelen esetben más, mint az október hetedikei mészárlások idején, az összefogás azonban hasonló. Megjegyzendő, hogy a múlt héten kezdődött iráni hadművelet elindítása egy politikailag instabil, az izraeli társadalmat erősen megosztó, feszült helyzetben történt. Az iráni háború vörös jelzésére azonban mindenki félretette kritikáit, és elfogadja a helyzetet. Ez azért is lehetséges, mert az izraeliek maximálisan megbíznak a katonaságban, illetve a Moszad, és a Sábák belbiztonsági szolgálat döntéseiben, és az utóbbi időben végsőkig feszült politikai helyzet ellenére elismerik a miniszterelnök szerepét, és történelmi döntésének fontosságát.

Másrészről, az említett politikai feszültség oka a gázai háború zsákutcája, a még mindig fogvatartott túszok helyzete, nemkülönben az ultraortodoxok kibújása a sorozás alól. Emellett számos más, eddig megválaszolatlan kérdés van, amely nem felejtődött el, és újra napirendre fog kerülni. Ami Gázát illeti, a nemzetközi sajtó figyelmét értelemszerűen jobban leköti az iráni hadművelet, és Netanjahu úgy véli, amennyiben Hámenei rezsimjét és nukleáris képességeit felszámolják, a Hamász végképp megadásra kényszerül, következésképpen a túszok is ki fognak szabadulni.

Friedrich Merz német kancellár azt mondta, hogy jelen pillanatban Izrael végzi el a piszkos munkát, és hogy "ezt mindannyiunkért teszi." Mi az általános vélekedés a polgárságban, elvárják-e az izraeliek, hogy a háborúban bármelyik nyugati állam aktívan részt vegyen az oldalukon? Vagy inkább az a vélekedés a jellemzőbb, hogy ezt egyedül kell megvívni? Miközben a gázai műveletek miatt egyre több nyugati állam ítéli el Izraelt, az irániakat szinte megköszönik, még ha átvitt értelemben is. Egy izraeli számára a két háború között van különbség, és ha igen, akkor mi az?

Az iráni agresszió nem csak Izraelre nézve jelent egyértelmű fenyegetést, kiiktatása érdekében a nemzetközi közvélemény támogatása hasonlóan az izraeliek elszántságához vitathatatlan. Friedrich Merz német kancellár hangsúlyozta a zsidó állam önvédelemhez való jogát, hasonlóan a többi szövetséges ország vezetőihez; eltérő vélemények a diplomáciai erőfeszítések, illetve a mindent megsemmisítő katonai csapás elsődlegességét illetően mutatkoznak. Ezzel szemben a “gázai-ügy” aktuális nemzetközi megítélése egészen más eset, hasonlóképpen az izraelieket is megosztja. A Hamász Izrael elleni agressziója a megfelelő megelőzés hiányában október hetedikére súlyos biztonsági kudarcot eredményezett, a kialakult helyzet stratégia nélküli megoldatlansága mára inkább politikai kérdésnek számít. Az iráni háború vége egyelőre nem körvonalazódik, de a megoldásnak katonai vagy diplomáciai formában megfelelő lezárást kell nyújtania, azaz Irán nem rendelkezhet nukleáris fegyverrel, és továbbá nem dúsíthat uránt. Ahogyan Merz kancellár mondta, “Izrael végzi el a piszkos munkát” a világ biztonsága érdekében, ami végső soron az izraeli védelmi és biztonsági erők, és nem utolsó sorban Netanjahu miniszterelnök érdeme. Kétségkívül történelmi jelentőségű döntése értelmében és az iráni fenyegetés lezárását követően a miniszterelnöknek végezetül megfelelő választ kell adnia a túszok kiszabadítására, a gázai káosz rendezésére, ahogyan el kell indítania országa népét a megbékélés és a hónapok óta halmozódó traumák feldolgozásának útján.