Donald Trump az iráni helyzetet is felszította, a teheráni rezsimnek pedig válaszolnia kell a kihívásra.
HIRDETÉS
Irán nukleáris tevékenysége az 1950-es években kezdődött, méghozzá éppen amerikai segítséggel, az Atomot a békéért program keretében. A perzsa állam 1967-re jutott el odáig, hogy be tudott indítani egy 5 megawattos kísérleti atomreaktort a Teheráni Egyetemen, az Egyesült Államoktól pedig ekkortájt 93 százalékosra dúsított uránt kapott, szintén kísérleti célokra.
A teheráni rezsim aztán az 1970-es években európai országokhoz fordult a nukleáris programjának továbbfejlesztése érdekében. Elsőként az akkor nyugatnémet Siemens vállalattal kötöttek szerződést egy Busehrbe tervezett atomerőmű felépítésére. A projektet végül Oroszország segítségével sikerült befejezni, már az 1979-es iszlamista forradalom után. 2022-ben aztán kiderült, hogy Iránnak Natanzban és Aradzsban is vannak már nukleáris létesítményei, mire a nyugati országok új szankciókat vezettek be Teheránnal szemben.
Az iráni atomprogram körüli huzavona döntő pillanata az lehetett volna, amikor 2015-ben aláírták az atomalkut. A szerződő felek között volt Irán mellett Kína, Franciaország, Németország, Oroszország, az Európai Unió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok is, a megállapodásban pedig Irán a szankciók feloldásáért cserébe vállalta, hogy kizárólag békés célú atomprogramot folytat. Trump elnöksége alatt, 2018-ban viszont az Egyesült Államok kilépett az atomalkuból, Irán pedig válaszul fokozatosan visszavonta a kötelezettségvállalásait, és egyre közelebb került az atombomba előállításához.
Teherán továbbra is azt állítja, hogy az atomprogramja békés célokat szolgál, és a tömegpusztító fegyverek használatát az iszlám tanításai amúgy is tiltják. De amit jelen állás szerint tilosnak mondanak a síita vallástudósok, azt bármikor meg tudják engedni egy újonnan kiadott fatvával.
Nem valószínű, hogy Iránnak már most meglenne az atombombája
A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Irán az atombomba előállításának küszöbén áll, de egyelőre nem döntött a fegyver megépítése mellett. Teherán jelenleg 60 százalékosra dúsítja a birtokában lévő uránt, de ezt a szintet gyorsan fel lehet emelni 90 százalékra, ami már elegendő az atombomba-gyártáshoz.
Iráni tisztviselők szerint a stratégiájuknak pusztán az a célja, hogy a tárgyalásokon "nyomásgyakorlásra és elrettentésre alkalmas befolyást" érjenek el, a vörös vonal átlépése nélkül. Tehát csak ijesztgetnek. Nyugati hírszerzési források szerint viszont Irán tényleg a nukleáris fegyverkezés küszöbén van.
Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha Irán úgy dönt, hogy atombombát épít, akkor akár néhány napon belül hozzá tud jutni az ehhez szükséges szintre dúsított uránhoz. A töltet kilövésére és hordozására szükséges eszközök pedig már a teheráni rezsim rendelkezésére állnak.
A legkevésbé valószínű forgatókönyv az, hogy Irán valójában már meg is építette az atombombát, csak utolsó aduászként tartogatja ennek beismerését a tárgyalásokon. A hírszerző ügynökségektől kiszivárgott információk nem utalnak arra, hogy ez így lenne, és ezzel az eshetőséggel ráadásul a rezsim hatalmas kockázatot is vállalna. Az irániak közül ugyanis nagyon sokan úgy gondolkoznak, hogy nem akarnak egy észak-koreai szinten elszigetelt országban élni, úgyhogy könnyen lehet, hogy fellázadnának a hatalom ellen, ha az harci atomprogramot folytatna.
Irán most még rosszabb gazdasági helyzetben van, mint az atomalku előtt
Az irániak 46 éve élnek a szankciók súlya alatt. Teherán hagyományosan a "stratégiai türelem" politikájával állt a külföldi büntetőintézkedésekhez, és hosszú időn keresztül a gazdasági összeomlás határán egyensúlyozta az országot. A szankciók kijátszásának egyik módszere az volt, hogy az iráni olajat Kínán és Oroszországon keresztül próbálták meg kijuttatni a világpiacra.
Irán azonban most még nehezebb helyzetben van, mint az elmúlt évtizedekben. A magas infláció, a riál értékvesztése és a társadalmi elégedetlenség növekedése még súlyosabbá tette a szankciók hatását. Hasonló nyomásra ment bele a rezsim az atomalkuba 2015-ben, de most még rosszabb a helyzet.
Európa szerepe korlátozott a tárgyalási folyamatban
Irán Sahed drónokkal látja el az orosz hadsereget, ezzel pedig áttételesen, de részt vesz a második világháború óta legnagyobb európai háborúban. A döntés következményeként a nyugati országok még ellenségesebben fordulnak Iránhoz, mint az ukrajnai háború kitörése előtt.
Trumpnak nem áll szándékában az, hogy Európának túl nagy szerepet adjon a tárgyalóasztalnál, de ettől függetlenül elképzelhető, hogy fontos eredményeket tud elérni az európai diplomácia. Feltéve, hogy közelebb tudja hozni a felek álláspontját, például azzal, hogy gazdasági ösztönzőket ígér Iránnak a megegyezés esetére. Ez pedig kulcsfontosságú lenne az EU számára, hiszen az Unió országainak biztonsága erősen függ a közel-keleti helyzettől.
Európa lehetőségei azonban korlátozottak. Ha a tárgyalások elakadnak, és a helyzet végül oda torkollik, hogy az Egyesült Államok és Izrael megtámadja Iránt, akkor az EU nem fogja tudni megakadályozni a háború kitörését. Legfeljebb jelezheti, hogy nem örül a harcoknak.
A külföldi milíciák pénzeléséről is szó lehet egy új atomalkuban
Trump azt mondta, hogy akkor lesz hajlandó tárgyalni Iránnal, ha Teherán teljesen leállítja a nukleáris programját. Sőt, még azt is kijelentette, hogy minden egyes golyóért, amint a jemeni húszi lázadók kilőnek, Iránt teszi felelőssé.
Az amerikai elnök ezzel behozta az egyenletbe azt a proxyhálózatot is, amit Irán kiépített a Közel-Keleten az elmúlt évtizedekben. Egy újabb atomalku így várhatóan nemcsak nukleáris és gazdasági kérdéseket fog taglalni, hanem érinteni fogja a más országokban működő, Iránhoz hű milíciákat (és az ország rakétaképességeit is).
Az iráni rezsim szempontjából megoldhatónak tűnik az, hogy engedményeket adjon az atomprogramot illetően, például csökkentse az urándúsítás szintjét. Az már viszont kérdésesebb, hogy Teherán hajlandó lenne-e jelentősen csökkenteni a milíciák, például a libanoni Hezbollah támogatását. A Trump-kormánynak pedig éppen az lenne az érdeke, hogy a Hezbollah ne kapjon több olyan rakétát, amit aztán izraeli településekre lő ki, vagy a húszik olyan fegyvereket, amelyekkel a Vörös-tengeren zajló nemzetközi kereskedelmet támadják.
Eközben az is biztosnak tűnik, hogy Irán nem bírja sokáig az olajexportja ellehetetlenítését. A pisztáciából, a perzsa szőnyegekből, de még a rakétákból és drónokból sem képes hasonló exportbevételekre szert tenni az állam, mint a kőolajból. A gazdaság továbbra is túlságosan függ az energiahordozók eladásától, így a Földben lévő, a fejlődés zálogát jelentő ásványkincsek egyben az ország kilátástalanságának okozójává is váltak.
Tehet bármi mást az iráni rezsim, minthogy kiegyezik Trumppal?
Igen. Lemondhat az úgynevezett ellenállás tengelyéről, azaz a külföldi milíciák pénzeléséről, és az atomprogramjáról is, cserébe pedig olyan pályára állhatna, mint a zavartalanul fejlődő közel-keleti arab olajmonarchiák. Ezzel a lehetőséggel azonban Teherán nem hajlandó komolyabban foglalkozni.
Úgyhogy marad az, amiben az iráni rezsim már jelentős gyakorlatot szerzett: a status quo fenntartása, az amerikai nyomás mérséklése és közben az alkudozás. Ez azonban most nehezebb feladatnak tűnik, mint korábban, Trump ugyanis kijelentette, hogy két hónapon belül egy aláírt nukleáris megállapodást szeretne látni az asztalán.
A megegyezés tető alá hozását az is nehezíti, hogy Irán a 2015-ös atomalkuba a gazdasági előnyök reményében ment bele, de a három évvel későbbi amerikai kilépés csökkentette a Nyugattal való megegyezésbe vetett bizalmat a teheráni tisztviselőkben. Így lehet, hogy a rezsim ezúttal csupán egy óvatosabb, lépcsőzetes megállapodást tart majd elfogadhatónak, és erősebb garanciákat követel majd azt illetően, hogy az USA nem fogja újra otthagyni az egyezményt.
Egy biztos: a háború nem áll Irán érdekében, mert nem nyerheti meg azt. Már csak azért sem, mert ha célba veszi a közeli arab országokban található amerikai bázisokat, vagy ha a húszik lezárják a Hormuzi-szorost vagy a Vörös-tenger legszűkebb pontját, akkor az iráni hadsereg nemcsak az Egyesült Államokkal, hanem az arab országokkal is szembetalálja magát. Oroszország pedig nem fog a segítségére sietni.