Milošević bukása óta nem voltak akkora tüntetések Belgrádban, mint az elmúlt napokban. Egyetemisták kezdték, az újvidéki tragédia áldozataira emlékezve péntekenként 15 percre elfoglalták az egyetemeket. A tiltakozás átterjedt a középiskolákra, Belgrádban pedig már minden korosztály csatlakozott.
HIRDETÉS
„Az egyetemisták szelleme kiszabadult a palackból. Nagyszerű látvány volt ennyi fiatalt együtt látni” – így reagált a december 22-i belgrádi vádló tiltakozásra egy idősebb férfi.
A demonstrációk november elején kezdődtek Szerbiában azok után, hogy mindmáig nem tisztázott, csak feltételezett okok miatt leomlott a több szakaszban felújított újvidéki vasútállomás előtetője.
A száztonnásra becsült betontörmelék összesen tizenöt vétlen ember halálát okozta.
Több magas rangú tisztségviselő, köztük miniszter is hiába mondott le tisztségéről, sőt a kedélyeket azt sem csillapította, hogy őrizetbe kerültek.
A népharag rendületlenül erősödött.
Először Újvidék széles sugárútján vonult fel az elkeseredettek csöndes tömege, miközben az ellenzék a felelősségre vonást, a kormány távozását, és kínai kivitelezőkkel kötött összes szerződés titkosításának feloldását követelte.
A követelések kezdetben süket fülekre találtak.
A túlkapások
A hatalom könyörtelen keménységgel reagált.
Az újvidéki bíróság előtt, ahol az igazságszolgáltatás felgyorsítását sürgették, előállítottak egy 74 éves demonstrálót.
Azzal a gyanúval kísértek az őrsre, hogy paprikasprayt fújt az épületet védő egyik rendőr arcába.
Az idős Ilija Kostićot öten vallatták, ketten közülük súlyosan bántalmazták. Az egyik olyan erővel öklelte fel a férfit a térdével, hogy utólag, kórházi beavatkozással el kellett távolítani Kostić egyik heréjét.
Az öntörvényű rendőr, Slobodan Drmanac – mint utólag kiderült – korábban egy már eszméletlen férfit és egy fogyatékos fiatalembert is alaposan helybenhagyott.
A brutális rendőri túlkapás miatt az ellenzék rá és az újvidéki rendőrfőkapitányra is kiterjesztené a vizsgálatot, a belügyminiszterről pedig azt mondták, hogy alkalmatlan a tisztségére.
A gázolások
Ettől kezdve novemberben és decemberben minden pénteken pontban 11:52-kor az egyetemisták vették át a hatalmat az oktatási intézmények felett több szerbiai nagyvárosban, és 15 percre megbénították a munkát.
Az újvidéki tragédia pénteken következett be pontban 11:52-kor, a 15 perces szünettel pedig az áldozatokra emlékeztek.
Állj le, és emlékezz! – ez az akció jelszava.
Az egyetemi hallgatókhoz utóbb a középiskolai diákok is csatlakoztak ugyanezzel a forgatókönyvvel.
A megmozdulások szánalmas hőse az egyik újvidéki gimnázium igazgatója volt, aki a kényszerszünet alatt – egy pópa társaságában – térdre borult, és buzgón fohászkodni kezdett az iskola udvarában. Nem derült ki imájának tárgya, de korábban – annak ellenére, hogy egy világi intézményt vezetett – azt mondta: a diákoknak a templomban a helye, nem az iskolában.
A gimnázium bejáratát eltorlaszoló diákok körében derültséget keltett a direktor.
Másutt nem voltak ennyire elnézők a tiltakozókkal szemben. A belgrádi Színművészeti Akadémia előtt demonstráló hallgatókat hangosan becsmérelték, sőt bántalmazták látszólag dühös, sofőrnek látszó férfiak. Néhányat közülük később önkormányzati, azaz állami hivatalnokként azonosítottak.
Újvidéken egy Porsche terepjáróval gázolták a tüntetőket, akikre utóbb verőlegények támadtak.
Négyet közülük őrizetbe vettek.
A jelenet másutt is megismétlődött.
Az állami tulajdon
A gyermekek 18. életkorukig az állam tulajdonában állnak – így reagált a középiskolai tiltakozásokra becenevéhez méltón a Vučić vezette kormánypárt egyik parlamenti képviselője, akit sokan egyszerűen csak Bölénynek szólítanak.
Vladimir Đukanović annyira elvetette a sulykot, hogy a pártelnök, egyben államfő kénytelen volt kijelenteni: párttársa „súlyos hibát vétett”.
Aleksandar Vučić azonban nyomban az ellenzékre hárította a felelősséget, amely szerinte az elhibázott kijelentést az aktuális hatalom szándékaival azonosította, és álságosan „politikai pedofíliának” nevezte.
„Vér tapad a kezeikhez” – ezzel a jelszóval üzentek viszont a demonstrálók szinte a tüntetések kezdete óta, a vérvörösre festett tenyér pedig a tiltakozó megmozdulások nem hivatalos jelképévé vált.
A szorult helyzetbe került hatalom fűt-fát ígért a kedélyek csillapítására.
A hatalom ámítása
A belgrádi polgármester például kilátásba helyezte, hogy január 1-jétől ingyenes lesz a tömegközlekedés.
Az utasok nagy része eddig is jegy vagy bérlet nélkül utazott, ennek ellenére a szakértők szerint az ígéret pénzügyileg megalapozatlan és tarthatatlan – egyszóval populista intézkedés.
A diáklázadás megfékezése érdekében Vučić arra „kérte fel” a kormányt, hogy ajánljon fel kamattámogatott lakáshitelt a fiataloknak első otthonuk megvásárlására. A szerb elnök nagylelkűen belengette, hogy fiatalok lakásvásárlását a költségvetésből havonta 91, azaz hat év alatt 6552 euróval, napi árfolyamon 2,7 millió forinttal fogják segíteni.
Hasonló intézkedéssel a magyar kormány is a fiatalok kegyeit keresi.
A diákok
Az ígéretek nem hatották meg a szerb fiatalokat.
Az egyetemisták nem felejtenek – ezzel az üzenettel vonultak fel látványosan az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatói a városháza előtti főtéren.
Ezt megelőzően az oktatási miniszter váratlanul bejelentette, hogy az általános- és középiskolai diákok téli szünete az idén egy héttel korábban, a katolikus karácsony előtt kezdődik, holott a lakosság többsége a karácsonyt az ortodox naptár szerint január 7-én ünnepli.
A kormányt aggasztja, hogy a tiltakozás hangulata átterjedt az iskolásokra is. A lépést indokolja az is, hogy négy oktatási szakszervezet tanárai bejelentették: szolidaritást vállalnak diákjaikkal, és felfüggesztik a munkát.
A tömeg
Ilyen előzmények után vonultak az utcára a dél-szerbiai Nišben, és sokkal többen a fővárosban, ahol 15 perces csönddel, csak mobiljaik fényével emlékeztek az újvidéki tragédia 15 áldozatára.
„Elegen vagyunk” – üzenték némán, de fenyegetően a hatalomnak.
„Az egyetemisták szelleme kiszabadult a palackból, és nem fog visszatérni, amíg a változások be nem következnek, amíg maguknak és nekünk meg nem teremtik a méltóságteljes és jobb élet feltételeit” – nyugtázta a cikkünk elején idézett férfi, aki szerint a fiatalok szelleme késztette cselekvésre az idősebb nemzedéket is.
Jogállamiságra és biztonságra vágynak, arra, hogy saját munkájukkal, ne pedig könyöradományból tegyenek szert otthonukra – magyarázta a hozzájuk csatlakozó idősebb demonstráló.
Nem volt egyedül. Belgrádban az egyetemistákhoz minden korosztály csatlakozott.
Ezúttal is számháború dúlt a részvevőkről, de a felvételek önmagukért beszélnek.
„Belgrád újra a világ része” – üzenték egy utcaszéles molinón.
A szerb fővárosban utoljára a meggyűlölt Slobodan Milošević megbuktatása előtt gyülekeztek annyian, mint most.
A buldózer-forradalom
„Szerbia a demokrácia útján” – ezzel a címlappal jelent meg 2000. október 6-án az akkori legtekintélyesebb szerb napilap, a Politika azok után, hogy a kicsire zsugorodott Jugoszlávia elnöke televíziós beszédében kényszeredetten elismerte választási vereségét.
Slobodan Milošević bejelentette visszavonulását, és azt, hogy családjának szenteli idejét.
A szeptemberi elnökválasztás bizonyított csalásai késztettek az utcákra tömegeket. A tiltakozást szerbiai bányászok kezdték szeptember végén, október 5-én pedig az akkori jelentések szerint százezrek foglalták el a belgrádi utcákat.
A demonstráció hőse egy gerincbeteg férfi volt, aki buldózerével szinte egyedül rohamozta meg a Milošević hatalmi bástyájának tartott állami média épületét. A stúdiókat ezután gyorsan elfoglalták. Az élő adás napokig szünetelt, a demonstrálók pedig a megújhodás jegyében Új televízióra keresztelték át az intézményt.
Ezzel egyidejűleg a tüntetők behatoltak a jugoszláv törvényhozás épületébe, ahonnan nem sokkal később fekete füst tört elő, de az épületben komolyabb kár nem esett.
„Neki annyi” – ez volt azokban az időkben a tüntetők mottója, amivel Milošević hatalmának végére utaltak.
A decemberi parlamenti választásokon az ellenzék kétharmados többséget szerzett.
A következő év áprilisában az új vezetés kiadta a hágai törvényszéknek, amely háborús bűnökkel vádolta az elnököt. A családja – napjainkban is alkalmazott recept szerint, lásd: Aszad – Moszkvába menekült.
Slobodan Milošević nem érte meg az ítélethirdetést. Hónapokkal korábban, 2006 márciusában a Hága melletti scheveningeni börtön cellájában szívszélhűdés következtében elhunyt.