A New York Times az idei év 10 legjobb könyve közé választotta a Hideg krematóriumot, amely 1950-ben született, de 2024-ben adták ki először Magyarországon. A poklot megjárt szerző olyan puritánsággal, mégis emberien mutatja be a haláltábor borzalmát és kegyetlenségét, mint talán senki korábban.
HIRDETÉS
„Amikor a topolyai táborudvarról nekiindultunk a vasútállomás felé vezető négy kilométeres útnak, a batyus, hátizsákos férfiak, a tipegő gyerekek, a fáradt asszonyok még nem tudtak Auschwitzról. De a szuronyos magyar rendőrök, akiket ötvenméteres térközökben a németek állítottak az országút két oldalára, már igen.
A rendőrök szemében gyűlölet parázslott. Az a gondosan palántázott gyűlölet, amelynek miértjét a vezényszóhoz idomított „közeg” nemigen keresi. Mégis akadt olyan, akinek józan, paraszti emberségét életre eszméltette az elképesztő élmény. Egy-egy fegyveres szobor szája szóra mozdult:
– Isten áldja magukat!”
Így kezdődik a főhős, egyben a szerző, Debreczeni József kálváriája 1944-ben, amikor sokan már a megváltásban reménykedtek, rájuk pedig az elhurcolás várt, majd „Jobb esetben: gázkamra. Rosszabbikban: állati robot, erőfogytáig”.
Az először 1950-ben kiadott Hideg krematórium a „klinikai, maró megfigyelés remeke” – méltatta a visszaemlékezést a New York Times, amely 74 évvel a megjelenése után az idei év legjobb tíz könyve közé sorolta Debreczeni Józsefnek a tényirodalom kategóriájába sorolt írását.
Végső soron az volt a célunk, hogy kiválasszuk azokat a könyveket, amelyek maradandó benyomást keltettek; olyan történeteket, amelyek bevésték magukat a szívünkbe és a lelkünkbe – érvelt a tekintélyes napilap, amely 2000 óta évente rangsorolja az irodalmi alkotásokat.
Debreczeni szemtanúja volt, és beszámolt az emberiség legjobb és legrosszabb dolgairól, és lehetővé tette, hogy ezt belátásunk szerint használjuk – indokolták döntésüket a tekintélyes lap kritikusai.
„Debreczeni József nevéhez fűződik a magyar irodalom szinte egyetlen autentikus táborregénye, a Hideg krematórium – ez a hideg forrósággal megírt riportkönyv Auschwitz borzalmairól. Előadásmódja puritán, közlése pedig csak fokozza ennek benyomását, s a legnagyobb írói diadalát abban kell látnunk, hogy emberi nyelven tudott szólni a haláltábor borzalmairól, amelyekről valóban nem lehet beszélni – a halál roppant súlya, egyetemes jelenléte miatt” – így vélekedett a műről több mint négy évtizede Bori Imre, az Újvidéki Egyetem tanára, irodalomtörténész.
A bűz
A szerző, Debreczeni felidézi, hogyan deportálták 39 éves korában Auschwitzba, majd onnan egy sor másik táborba.
Mindent, amivel találkozott az általa „Auschwitzországnak” nevezett „ürülékszagú kísértetállamban” – a robotra kijelölt területeket, a laktanyákat, a testeket, a tetemeket, az éhséget, a névsorolvasást, a munkát, az őrületet, a félelmet, a kétségbeesést, a furcsaságot, a reményt, a kegyetlenséget – elképesztően éles részletekben örökítette meg, ami rendkívüli megfigyelői képességről tanúskodik.
A táborok ennyire rideg borzalmával senki sem kényszerült szembenézni a Hideg krematórium olvasása előtt. Amit Debreczeni átél, karikatúraszerűen kegyetlen, és az erkölcs értelmezésével dacol.
„Giccs. A borzalom mindig giccs. Ha valóság, akkor is” – írta egy alkalmi, véletlenszerű kivégzés után.
Emberi mivoltukat gyorsan elvesztik, és hogy ez tudatosuljon a rabokban, neveik helyett számokkal illetik őket.
„Én ezután nem én vagyok, hanem a 33031-es” – vallotta Debreczeni.
Fogsága utolsó szakaszában osztották be a „hideg krematóriumba”, ahol a munkára túl beteg rabokat hagyták kiszenvedni. Ő itt a haldoklók és halottak közt lebegett, kollektív gyászjelentést fogalmazott, felvázolta társai emberi lényét, miközben maradványaikat mészgödörbe vetik.
A bűz kísérte mindenütt.
A nyomasztó tartalom
A 33031-es fogoly túlélte az éhezést, az ödémát és a hasmenést, pontosabban csak élt egy átvészelt tífusz után, amikor a szovjet hadsereg felszabadítja Dörnhaut, a tulajdonképpeni „hideg krematóriumot”, a munkatáborban kikészültek hospice intézetét.
A 33031-es szállása az A-blokkban van, egy egykori német-sziléziai gyár kitört ablakú, romos épületében.
Hatszáz férfi, többségük meztelenül, kettesben, hármasban hevertek a faforgácsos priccseken – a végső megkönnyebbülés reményében.
Naponta körülbelül kétszázan haltak meg, és helyükbe azonnal új, magatehetetlen szállítmányok érkeztek. Ez a mindennél szörnyűbb „hideg krematórium”, amelynek leírása finnyásoknak nem való.
Sokan túl gyengék voltak még ahhoz is, hogy a latrináig vánszorogjanak. A priccseken és a köztes folyosókon a vizelet bűze terjengett, és folyton emelkedett az ürülékdomb magassága.
A nyomasztó tartalom dacára annyira lebilincselő, hogy nehéz letenni – írta a Jerusalem Post.
„A Hideg krematórium ma is időszerű olvasmány, felejthetetlen és a feledéstől megmentő emberi dokumentumok magasrendű írói megfogalmazása” – vélekedett a könyvről szintén évtizedekkel ezelőtt egy másik vajdasági irodalomtörténész, kritikus, Szeli István professzor.
Az infernót megjárt ember
Az 1905. október 13-án Budapesten született Debreczeni Józsefet Brunner vezetéknévvel anyakönyvezték. A szüleivel au első világháború után, a fehérterror éveiben költöztek a mai Vajdaság területére, Zomborba, és az ottani gimnáziumban érettségizett.
Egyetemi tanulmányait feladta, hogy szenvedélyének, az újságírásnak hódolhasson. A szabadkai Napló munkatársa volt 1925 és 1932, majd a budapesti Ünnep képeslap szerkesztője 1933 és 1938 között. A zsidóellenes törvényekre hivatkozva menesztették, 1941-től pedig hittársaihoz hasonlóan munkaszolgálatos lett.
Három év munkaszolgálat után deportálták a koncentrációs táborokba, és ott szerzett szörnyű élményei alapján született meg a Hideg krematórium.
A második világháború után Belgrádban telepedett le, és a jugoszláviai magyar lapok, illetve a folyóiratok, a többi között a Magyar Szó és a Híd közölte írásait. Ő maga műveivel rendszeresen szerepelt az Újvidéki Rádióban.
Alkotói nevét Debreczenire változtatta, édesapja, Brunner Fábián ugyanis Egyeken született, a közeli Debrecenben pedig a zsidók 1840 óta letelepedési joggal rendelkeztek.
Prózát, verset egyaránt alkotott, és műfordított.
Debreczeni József második világháború előtti tevékenységében kevés számottevő érték akad: egy-két ügyesen szerkesztett drámája, fejlett formaérzékről tanúskodó verse és regénye, s a Szentelekyvel együtt fordított szerb költői antológiája a maradandó abból a korszakból – áll az Arcanum neki szentelt fejezetében. A szerző 1933 és 1949 között alig publikált valamit – ami a vész(jósló)korszak miatt részben érthető –, de ez a több mint másfél évtized mélyreható változásokat hozott egész írói alkatában: „a cizelláltság, a stíluselegancia és a finom nyelvi lelemények költőjének a világában az Auschwitz infernóját megjárt ember nyersebb, brutálisabb élettapasztalatai kérnek szót, élményalapja kitágul, s írásaiban egy kritikaibb, tudatosabb írói magatartás jelentkezik”.
Hogy a „formája szerint napló, tárgyilagosan, majdnem hűvösen megírt, a tábori élet kis és nagy szenzációinak pontos regisztrálásából összeálló beszámoló szerzője” miért telepedett le a jugoszláv fővárosban, magvas életrajzaiból nem derült ki.
Emiatt viszont ott adták ki először – „Tito viszonylagos szabadságot nyújtó” országában –, egészen pontosan az újvidéki Testvériség–Egység Könyvkiadó gondozásában, 1950-ben a Hideg krematóriumot.
A múló évtizedek
Az ottani, már idézett irodalomtörténészeken kívül szinte senki sem figyelt fel a kötetre annak ellenére, hogy az első kiadás után negyed évszázaddal az újvidéki Fórum egy évvel Debreczeni 1976-ban bekövetkezett halála előtt, majd 2015-ben kétszer újra megjelentette a megrázó történetet.
Debreczeni vallomása mintha egy távoli bolygóról érkező üzenetként jutott volna el hozzánk, szavai évtizedekkel azután érkeztek meg, hogy leírta őket – olvasható a Guardian és a Jewish Chronicle publicistájának előszavában azok után, hogy a Hideg krematórium a tavalyi év végén először angolul is megjelent.
Jonathan Freedland magyarázata szerint a „nyugati antikommunista gyomor nem fogadta be, hogy Auschwitz felszabadítójaként a Vörös Hadsereget dicséri, azt pedig, hogy hangsúlyozza, nem a »fasizmus áldozatainak« nehezen behatárolható csoportját, hanem a zsidókat akarták megsemmisíteni, a keleti sztálinisták nem tudták megemészteni”.
Amíg nem fedezték fel a Nyugaton, Debreczeni memoárját Magyarországon is közöny kísérte. Az idén jelent csak meg, a Jelenkor gondozásában.
A könyv csak az angol ajkú olvasók által dicsért, az év elején elhunyt Paul Olchváry közvetítésével tett szert nemzetközi sikerre. A Massachusettsben alkotó műfordító először Dragomán György, majd Debreczeni József külföldi hírnevét alapozta meg. Azt írták róla: „munkája és lelkesedése többet nyomott a latban, mint a magyar kormány százmillióiból működő projektek”.
A New York Times szerint „gördülékeny” fordítás jóvoltából állapíthatta meg Freedland, hogy a „Hideg krematóriumban leleplezésre kerülő események nagy részén még azok is megütköznek, akik úgy gondolják, nagyjából tisztában vannak a holokauszt tényeivel. „Mert mit tud a 21. századi átlagpolgár Auschwitzról? Körülbelül annyit, hogy a zsidók marhavagonokban érkeztek, majd bevezették őket egy zuhanyzónak vélt helyiségbe, ahol elgázosították őket, testüket hamuvá égették. Ez a beszámoló azonban a közelmúltban megjelent más vallomásokkal együtt rámutat, milyen hiányos ez a kép”.
A „márványos zománc”
Az angol fordítás fontosságát már a szerző öccse is felismerte. Mirko Bruner jugoszláv diplomataként az ötvenes években Washingtonban állomásozott, és kitartóan igyekezett felkelteni az amerikai kiadók érdeklődését a könyv angolra fordítása és publikálása iránt – de minden alkalommal visszautasították – emlékezett vissza fia, Debreczeni József unokaöccse.
Az apám hatására döntöttem úgy, hogy „elérhetővé teszem József könyvét az utókor számára” – írta Alex Bruner. A Hideg krematórium „mostantól világszerte tizenöt nyelven olvasható – és különösen helyénvaló, hogy hosszas halogatás után Mirko és József szülőhelyén, Magyarországon, Budapesten is megjelenik”.
A könyvet „kincsnek” nevezi a Wall Street Journal, amely szerint „Debreczeni emlékirata döntő mértékben hozzájárul a holokauszt-irodalomhoz, egy olyan könyvvel, amely kibővíti az auschwitzi »élet« megértését”.
A Washington Post felidézte: Debreczeni József, a Jugoszláviában élt irodalmár és újságíró azon több mint négyszázezer magyar zsidó egyike, akiket a koncentrációs táborokba deportáltak, miután Hitler megszállta Magyarországot, pribékjét pedig Budapestre küldte. Adolf Eichmann a tőle elvárt hatékonysággal és a magyar kormány segítségével három hónap alatt „megszabadította” az országot a zsidók nagy részétől.
Debreczeni stílusa ridegsége miatt hatásos – jegyezte meg az összehasonlító irodalom tiszteletbeli harvardi professzora a Washington Postban. Susan Rubin Suleiman Debreczeni könyvéből idézett, akinek egy újabb ágyszomszédja haldoklott:
„Eddig nyolc hullát kellett bekonferálnom reggelenként, ami – a többi között – azt is jelenti, hogy nyolc éjszakát töltöttem hidegülő tetemhez préselve. Mindent meg lehet szokni. A közelharcot a halottültetés jövedelmezte különfalatokért, meg azt, hogy minden haldokló maga alá piszkít végső pillanatában.
[...]
Feléje fordulok:
– Hasmenés?
Bólint, nem szól. Arcán megpillantom a tévedhetetlen bélyeget. Facies hyppocratica. Nagyon sok arcon látom mindennap. A halál jegye a pofacsontokon. Lárvás merevség a vonásokon, márványos zománc a bőrön.”
Schein Gábor magyar irodalmár és irodalomtörténész szintén feleleveníti a jelenetet, amikor egy német főbe lövi a legderekabb foglyot mondván, senki se gondolja, hogy élete értékesebb a semminél – ami után Debreczeni a már idézett velős mondataival megjegyzi, hogy a „borzalom mindig giccs”.
„A giccs a történés ürességének felnagyítása, és szándékán kívül éppen az esemény hiányát demonstrálja, semmi mást. Számomra Debreczeni könyve újabb megjelenésének idején, e kétségek és a rémület közepette, még inkább azt bizonyítja, hogy szinte eszköztelenül állunk szemközt a jövővel, és semmi másunk nincs, mint a nyelvi reflexió képessége. És erre szert tenni is milyen nehéz” – írta Schein.
A várakozás évtizedei
A történtekhez nem sok köze, de talán némi vigaszt szolgálhat, hogy nem a Hideg krematórium az egyetlen irodalmi alkotás, amelyre évtizedek elteltével figyeltek fel.
Paulo Coelho Alkimistáját 1988-ban adták ki, mégis csak az ezredforduló tájékán lett népszerű.
A Stoner – John Williams könyve – 1965-ben jelent meg, és csaknem fél évszázaddal később lett bestseller Európa-szerte. Senki sem tudja, miért. Hollandiában a megjelenés évében, 2013-ban több mint 125 ezer példányt adtak el belőle.
A Zabhegyezőt, a másik címe Rozsban a fogó – J. D. Salinger művét – 1951-ben adták ki, de csak évtizedekkel később ismerték el az amerikai irodalomban, akkor viszont középiskolai kötelező olvasmánnyá vált.
Francis Scott Fitzgerald regénye, A nagy Gatsby 1925-ben jelent meg, de csak a második világháború után lett az amerikai irodalom klasszikusa.
A szolgálólány meséje, Margaret Atwood 1985-ben megjelent regénye csak azután lett népszerű, hogy 2017-ben sorozat készült a történetből.