„Fennáll a veszélye, hogy Churchill tisztán ikonikus státuszt kap, és ezzel elveszti emberségét” – véli a Churchill Központ igazgatója. Szerinte a brit miniszterelnök „hihetetlenül bonyolult, ellentmondásos és az emberi lénynél nagyobb teremtmény, aki élete során az ellentmondásaival viaskodott”.
HIRDETÉS
„A történelem kegyes lesz hozzám, mert szándékomban áll megírni” – a gondolat annyira churchilli, hogy neki tulajdonítják, bár nem pontosan így hangzott el.
„A magam részéről úgy vélem, minden fél számára jobb lesz, ha a múlt megítélését a történelemre bízzák, kivált ha azt javasolhatom, hogy azt a történelmet én írjam meg” – egészen hitelesen így reagált Winston Churchill a munkáspárti Herbert Morrison felszólalására, aki 1948 januárjában a brit alsóházban a konzervatívok háború előtti külpolitikáját ostorozta.
Churchill – jóllehet két ciklusban is Nagy-Britannia miniszterelnöki tisztségét töltötte be, 1940 és 1945, illetve 1951 és 1955 között – elképesztően termékeny író volt. Két leghíresebb műve A második világháború című hatkötetes, illetve Az angolul beszélő nemzetek történelme című négykötetes emlékirat.
A „történelmi és életrajzi leírások mesteri munkájáért, valamint a kiemelkedő emberi értékek védelmében nyújtott ragyogó szónoki képességéért” a svéd bizottság 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntette ki.
Több mint két évtizede a BBC A száz legnagyobb brit című sorozatának nézői Sir Winston Churchillt tartották a legjelentősebbnek, pedig Darwin, Shakespeare és I. Erzsébet voltak a riválisai.
Képes volt átfogóan látni a helyzetet, és határozottan vezetni országát a válságos pillanatokban is – emlékezik az államférfira az Egyesült Királyság budapesti nagykövete. Paul Fox, aki Churchill hagyatékának kutatója, az államférfi leglenyűgözőbb tulajdonságának a zsarnoksággal – a fasizmussal, a nácizmussal vagy a kommunizmussal – szembeni megingathatatlan álláspontját tartja. „Churchill irányítása a második világháború idején nem csupán formálta a történelem menetét, hanem emlékeztetője is a bátorság és az egység szükségességének a demokratikus értékek védelmében” – véli a diplomata.
Víziói tették nagy államférfivá
Az 1874. november 30-án született, jómódú, arisztokrata Spencer család amerikai felmenőkkel is rendelkező sarja, Winston Churchill 34 éves korában már miniszter volt, majd fél évszázadon át a legbefolyásosabb tisztségeket mondhatta magáénak Nagy-Britanniában.
A legemlékezetesebb időszak életében persze a második világháború volt, amikor eltökélten szembeszállt a náci Németországgal, puszta energiájával és személyisége erejével pedig arra inspirálta ideges és tétova hazáját, hogy soha ne adja fel. Valószínűleg igaza van a múlt kutatóinak, akik szerint az egész világ történelme más irányba sodródik, ha 1940-ben nem ő kerül hatalomra Nagy-Britanniában.
Churchill már 1934-ben felhívta a figyelmet a Németországban uralomra jutott nácik veszélyességére, de szavai akkor süket fülekre találtak. A Csehszlovákia sorsát megpecsételő 1938-as müncheni egyezmény után ezeket a profetikus szavakat mondta Neville Chamberlain kormányfőnek: "Önnek a háború és a szégyen között kellett választania. A szégyent választotta, s mégsem fogja elkerülni a háborút." Miután Nagy-Britannia 1939. szeptember 3-án belépett a két nappal korábban kitört második világháborúba, Churchill az Admiralitás első lordjaként tagja lett a háborús kabinetnek.
Amikor a németek 1940. május 10-én Hollandián és Belgiumon keresztül megtámadták Franciaországot, ő lett a kormányfő, május 13-i híres beszédében "vért, verítéket és könnyeket" ígért a nemzetnek. Bár akkor még nem bízott a győzelemben, végsőkig folyó harcot hirdetett, a megadásnak a gondolatát is elutasította. A francia összeomlás után, az Anglia feletti légicsata idején, amikor Nagy-Britannia egyedül állt harcban a hitleri Harmadik Birodalommal, ő éltette az ellenállás szellemét. Az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélynek Hitler és a fasizmus győzelmét tartotta, ezért amikor a nácik 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót is, rögtön szövetséget ajánlott az általa annyit ostorozott kommunista államnak.
Habár a nácizmussal szemben vívott harc terén érdemei elévülhetetlenek, hibátlannak azonban nem lehetett nevezni Churchillt. A húszas években – tapasztalatlan pénzügyminiszterként – újra az aranyhoz kötötte Nagy-Britannia monetáris politikáját, ami John Maynard Keynes, a nagy közgazdász szerint a nagy gazdasági világválság előidézésének legfőbb tényezője volt.
Makacsul támogatta az elvált amerikai nőbe szerelmes, sosem megkoronázott VIII. Eduárdot, még akkor is, amikor már mindenki előtt világos volt, hogy teljesen alkalmatlan az uralkodói tisztségre.
A sorsfordító pillanatban azonban, 1940 májusában Churchillnek tökéletesen igaza volt - a harmincas években Hitler Németországába látogatott, és a saját szemével győződött meg a gonosz jelenlétéről, akit csak összefogással lehet legyőzni.
„Illúzió azt hinni, hogy retorikus fickóként egyszerűen csak átgázolt a problémákon. Mélyen elmerült minden részletben, még a műszakiakban is. És ez segített neki a helyes válasz megtalálásában” – írta a volt brit miniszterelnök, Boris Johnson a Churchill tényező című könyvében.
A történészek szerint Churchill tisztességes és tiszteletreméltó ember volt, egyben elbűvölő. Közismert dacossága mellett ezek a tulajdonságok, valamint víziói tették nagy államférfivá.
„Az óriások kora véget ért” – állapította meg Sir Arthur Bryant történész, amikor Churchill 1965. január 24-én elhunyt.
Ő volt az utolsó politikus Nagy-Britanniában, akitől állami temetésen vettek búcsút, amelyen 112 nemzet vezetői képviseltették magukat.
Emberségéhez tartoztak ellentmondásos tulajdonságai
Érdemei elismeréséül lovaggá ütötték, bár ő is csak ember volt minden hibájával és gyarlóságával egyetemben.
„Fennáll a veszélye, hogy Churchill tisztán ikonikus státuszt kap, és ezzel elveszti emberségét” – szögezte le a Cambridge-i Churchill Központ igazgatója. „Ő az a hihetetlenül bonyolult, ellentmondásos és az emberi lénynél nagyobb teremtmény, aki élete során az ellentmondásaival viaskodott” – mondta Allen Packwood.
Sir Nicholas Soames, Churchill unokája a végsőkig felháborodott, miután 2014 áprilisában egy munkáspárti jelölt azt tweetelte, hogy Churchill „rasszista és fehér felsőbbrendű”. A Munkáspárt azonnal elhatárolódott a megállapítástól, a posztot pedig törölték.
Pedig a vélemény nem volt teljesen megalapozatlan.
„Nem ismerem el például, hogy nagyon rosszat tettek volna Amerika rézbőrű indiánjaival vagy Ausztrália feketéivel. Nem ismerem el, hogy rosszat tettek volna ezeknek az embereknek azáltal, hogy egy erősebb faj, egy magasabb rendű faj, hogy világosan fogalmazzak: egy bölcsebb faj érkezett, és átvette a helyüket” – ezt jelentette ki Churchill 1937-ben a Palesztinai Királyi Bizottságban.
Churchill minden bizonnyal hitt a faji hierarchiában és az eugenikában (Az eugenika vagy eugenetika olyan társadalomfilozófiai irányzat, mely az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti- a szerk.) – írta John Charmley, a 'Churchill: Egy dicsőség vége' című könyv szerzője. Churchill nézete szerint a csúcson a fehér protestáns keresztények álltak a fehér katolikusok felett, az indiánok pedig megelőzték az afrikaiakat. John Charmley szerint „Churchill önmagát és Nagy-Britanniát a szociális darwini hierarchia nyertesének tekintette”.
Ugyanakkor Churchill faji nézetei összehasonlíthatatlanok voltak Hitler faji hierarchiájának gyilkos értelmezésével – véli a Churchill birodalma című könyv szerzője. „Bár Churchill úgy gondolta, hogy a fehérek felsőbbrendűek, ez nem feltétlenül azt jelentette, hogy helyesnek tartotta embertelenül bánni a nem fehér emberekkel” – vette védelmébe az államférfit Richard Toye.
Churchill rasszizmusát néhányan nem bocsátottak meg. Szobrát vörös festékkel öntötték le 2007-ben Londonban, 2021-ben pedig a kanadai Edmontonban.
Ugyanakkor amint azt a budapesti brit nagykövet is kifejtette a Habsburg Ottó Alapítvány által rendezett Churchill 150 konferencián: kulcsfontosságú, hogy Churchill örökségét történelmi kontextusában tanulmányozzuk. Paul Fox az Euronewsnak elmondta: a múlt a jelen értékei alapján történő megítélése a megértés torzulásának kockáztatásával jár. Churchill korának embere volt, nézeteit az a társadalom formálta, amelyben élt, és amelyek közül némely már akkor is elavultnak számított. A kiegyensúlyozott megközelítés teszi lehetővé, hogy tanuljunk Churchill erősségeiből és gyengeségeiből egyaránt – véli Fox.
Napjainkban is zajlik a vita nézeteiről
„Nem értem ezt a nyavalygást a gáz bevetésével kapcsolatban” – így reagált Churchill háborús miniszterként 1919-ben arra a kérdésre, hogy vegyi fegyvereket alkalmazzanak-e – elsősorban a kurdok és afgánok ellen. „Határozottan támogatom, hogy mérges gázt használjanak a civilizálatlan törzsek ellen” – érvelt Churchill.
Ezt a nézetét az amerikai filozófus és nyelvész, Noam Chomsky sem hagyta szó nélkül.
A Cambridge-i Egyetem egy kutatója azonban védelmébe vette Churchillt. „Amit bevetni javasolt, az a könnygáz volt, nem pedig a mustárgáz” – állította Warren Dockter, akit a „civilizálatlan” jelző különösebben nem zavart.
Valóban, Churchill feljegyzésében úgy folytatta: „Olyan gázokat is lehet használni, amelyek nagy kellemetlenséget okoznak, és élénken terjedve terrorizálnak anélkül, és hogy komoly és maradandó hatást fejtenének ki az érintettek többségére”.
A dühöngő második világháború ellenére 1943-ban a címoldalakon számoltak be a „bengáli éhínségről”, amely Churchill miniszterelnöksége idején tombolt, és amelynek hárommillió áldozata volt, köztük gyerekek is.
Tudósok szerint az éhínséghez nem csupán az akkor jelentkező szárazság, hanem a brit politikai döntések is hozzájárultak.
India akkoriban még brit gyarmat volt. A miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy az éhező ország rizst exportáljon, a bevételből pedig a hadi kiadásokat finanszírozták. „A háborús kabinet elrendelte a búzakészlet felhalmozását az európai civilek élelmezésére, így a 170 ezer tonna ausztrál búza az indiai silókban állt, miközben éhezett az ország” – írta Madhusree Mukerjee, a Churchill titkos háborúja című könyv szerzője.
Churchill ráadásul az indiaiakat hibáztatta az éhínségért azt állítva: „úgy szaporodnak, mint a nyulak”.
A Churchill birodalma című könyv szerzője, Richard Toye is elismerte, hogy ez az egyik legsötétebb folt Churchill múltjában, amit azzal magyarázott, hogy a kormányfőt lefoglalták a harcok az európai hadszíntéren.
Churchillnek határozott és dölyfös véleménye volt arról a férfiről is, akit ma világszerte az indiai önrendelkezés békés élharcosaként tisztelnek.
„Riasztó és émelyítő látni, hogy Gandhi, az ügyvéd fakírként viselkedik... és félmeztelenül felkapaszkodik az Alkirályi Palota lépcsőin” – mondta Churchill a spirituális vezetőről, akit a brit birodalom egyik legnagyobb ellenségének tartott.
"Ha mindenkit abban a korszakban a 21. századi politikai korrektség mércéi alapján ítélnénk meg, mindannyian bűnösek lennének"
„Nem állt tőle távol nemzedékének és osztályának lappangó antiszemitizmusa” – ezt rótták fel neki, amikor Jeruzsálemben 2012-ben felmerült egy Churchill központ alapítása.
Ennek némileg ellentmond, hogy hivatalos életrajzírója, Sir Martin Gilbert azt állítja: „Ismerte a cionista eszméket, és támogatta a zsidó állam létrehozását.”
Ugyanakkor antiszemitának lenni és cionistának lenni nem összeegyeztethetetlen – véli John Charmley, egy másik könyv szerzője. Szerinte Churchill „minden kétséget kizáróan buzgó cionista volt”, és híve annak, hogy a zsidó népnek joga van saját államára. Charmley szerint viszont osztozott „osztálya alacsony szintű, alkalmi antiszemitizmusában”. Ha mindenkit abban a korszakban a 21. századi politikai korrektség mércéi alapján ítélnénk meg, mindannyian bűnösek lennének – jegyezte meg Charmley.
Az államférfinek az iszlámról még lesújtóbb véleménye volt. „A fanatikus őrjöngéshez, amely ugyanolyan veszélyes az emberre, mint a veszettség egy kutyára, félelmetes, fatalista apátia társul” – írta Churchill egy még 1899-ben megjelent könyvében.
Faji zaklatás gyanújával, több mint egy évszáddal később letartóztatták Paul Weston EP-képviselőjelöltet, aki felolvasta Churchill néhány gondolatát a próféta híveiről.
Mai mérce szerint ráadásul Churchill kenőpénzt, ötezer fontot fogadott el 1923-ban, amikor a Royal Dutch Shell és az Angol-Perzsiai Olajcég, a későbbi BP arra kérte fel: képviselje őket a kormányhoz benyújtott egyesülési kérelmük elbírálásában.
Churchill, akinek a British Petroleum krónikája szerint „politikai karrierje akkoriban a mélyponton volt”, elfogadta a pénzt parlamenti befolyása fejében.
„Megvesztegetésnek mégsem nevezném” – mondta Toye, aki szerint manapság ilyenért kizárnának egy képviselőt az alsóházból. „Akkoriban ezek a szabályok még nem voltak érvényben” – magyarázta.
A szavak ereje
Sir Winston Churchillt mégsem a ballépései, hanem eltökéltsége alapján ítélte meg a történelem. Szavaival tömegeket volt képes megmozgatni.
„Az emberi tehetségek közül egyik sem olyan értékes, mint a szónoklás ajándéka. Aki él vele, nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a király” – jegyezte le már 22 évesen.
Ő maga nem volt született rétor, beszédkészségét folyamatosan csiszolta. Szavai döntő szerepet játszottak a háború megnyerésében. Sok időt töltött a felkészüléssel, és csak állandó gyakorlással volt képes leküzdeni már fiatalon jelentkező lámpalázát.
Beszédírókat nem alkalmazott. A nyelvezete érzelemdús volt, metaforákat szőtt a gondolataiba, amelyeket olyan tekintéllyel adott elő, hogy a nemzet eltökéltségét a legsötétebb órákban is fokozni volt képes.
Elsajátította az alliteráció művészetét, gyakran ismételgette ugyanazokat a hangzatos szavakat a maximális hatás érdekében.
A vitathatatlanul legemlékezetesebb beszéde 1940. június 18-án hangzott el, miután Franciaország eleste után Nagy-Britannia magára maradt a háborúban.
„Oratóriumot alkotott a lélekölő pillanatokban” – mondta a Churchill Archívum igazgatója. Allen Packwood szerint a kézzel rótt megjegyzéseinek tömkelege bizonyítják, hogy a miniszterelnök mennyi időt töltött a megfogalmazással.
Az alsóházban egyesek fanyalogtak Churchill beszéde után. Felszólalását este közvetítették a nemzetnek.
A hallgatók „bátornak és reménytelinek” tartották, a miniszterelnök népszerűsége pedig egyik pillanatról a másikra az addig valószínűtlen 88 százalékra ugrott fel.
Csaknem öt évvel később, 1945. május 8-án rövid győzelmi beszédét sosem látott tömegek ünnepelték Londonban.