rendkívüli hír
Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Vértelen minipuccs és békepipa - Jordánia túllép véres múltján

II. Abdullah király és Rania királyné kézben tartja a hatalmat és egyensúlyoz Nyugat és Kelet között
II. Abdullah király és Rania királyné kézben tartja a hatalmat és egyensúlyoz Nyugat és Kelet között   -   Szerzői jogok  KURT STRUMPF/AP
Betűméret Aa Aa

Húsvét vasárnap izgatott hírek érkeztek a többnyire csöndes Jordániából, hogy ott valami puccs vagy trónviszály robbant ki. Rövid nyugtalanság után az uralkodó bejelentette, hogy nem Game of Thrones lesz, hanem Game Over. II Abdullah király szilárdan tartja a hatalmat. Ezek után lehiggadva érdekes lehet felidézni e fiatal ország véres előtörténetét.

Ősbűnben fogant, de nem tehet róla

A most 101 éves monarchia (a Hásemita királyság) létezése az 1. világháború egyik következménye volt. Mivel Törökország (az Ottomán Birodalom) a vesztes oldalra került, a békekötési végzet őt is elérte. A hatalmas test, ami csúcspontján vetekedett a Római Birodalom méreteivel, kimerülve és kiterítve feküdt a győzők boncasztalán.

A kérdés az volt, hogy hány felé szabdalja az a két nagyhatalom, akik évszázadok óta epekedtek a zsákmányra: Nagy-Britannia is Franciaország. Persze Olaszország is benyújtotta igényeit, de őt nem vették túl komolyan.

A felosztás tervét már 1916-ban elkezdte tákolni két úriember: a francia Francois-Georges Picot és a brit Mark Sykes. Borzalmas munkát végeztek. Az általuk kreált titkos paktum mindmáig a csalás, az árulás és az elfogadhatatlanság szinonimája az arab világban. Egyáltalán nem véletlen, hogy megalakulásakor az Iszlám Állam deklarációja ennek a szerződésnek a lerombolását helyezte céljai élére, mondván, hogy a Kalifátust az egykori török birodalom visszaállításával, de már arab uralom alatt kell létrehozni. Persze az ő vezetésükkel, és a kalifa személyéről is majd ők gondoskodnak.

A máig ható egyezmény történetét az Economist látványos videója foglalja össze.

Sykes és Picot torzszülött államai

Mi ez a 'bullshit'?

– kérdezte Woodrow Wilson amerikai elnök, amikor először elébe tárták a Közel-Kelet felosztásának titkos térképét, amit ő – finom fordítással – zagyvaságnak nevezett. Nagyon rossz néven vette, hogy az Egyesült Államokat teljesen kihagyták a rendezésből, pedig az USA-nak döntő szerepe volt abban, hogy európai politikusok akár csak álmodozhassanak az Ottomán Birodalom további sorsáról.

Zavarta az is, hogy miközben ő a Népszövetség eszméjén dolgozik, mely szerint „a nemzetek nyílt és becsületes nemzetközi összeköttetést tartanak fenn”, ez a lázálomszerű terv összevissza hajigálta a népeket és a határokat, és volt képük még az oroszokat is bevonni. A tervben szerepelt magának Törökországnak a felszabdalása is, de azt már Kemál Atatürk fegyveres ellenállása meggátolta. A győzteseknek nem volt se kedvük, se erejük a Törökök Atyja ellen hosszan háborúzni, mert az új főellenség már Szovjet-Oroszország lett. A maradék zsákmány is bőven elég volt.

A felbőszült Wilson elrendelte, hogy egy amerikai bizottság kérdezze végig a hatalmas körzet lakosságát arról, miként képzelnék a saját jövőjüket. Az derült ki, hogy egységes arab államot üdvözölnének, lehetőleg damaszkuszi székhellyel. A térségben élő emberek nem akartak új és kitalált nemzetekbe tagozódni, hanem a tömbben maradás eszméjét támogatták.

Erre a britek és a franciák vállat vontak és vitték tovább a szétszabdalási tervet. Belengettek önállósági és pánarab ígéreteket, de eszük ágában sem volt betartani, és nem is tartották be.

Vagyis a britek és a franciák – összevissza ígérgetéseikkel – becsapták a térségben élő arabokat, zsidókat, keresztényeket, kurdokat és minden más népet. Az agyvérzést elszenvedő Wilson elveszítette érdeklődését a zavaros ügy iránt. A kiváló világháborús győző a következő választást el is bukta, a szörnyszülött alakulatok viszont létrejöhettek.

AP
A terv, amiről Wilsonnak nem szóltakAP

A történelmi sors fintora, hogy végül éppen a Wilson dédelgetett Népszövetsége lett az, aki megbízást adott a „bullshit” végrehajtására a briteknek és a franciáknak, viszont maga az USA tagja sem lett az új nemzetközi szervezetnek.

Wilsoni eszme – Amerika nélkül. Végül annyit is ért, mint lehangoló története is bizonyította.

Amerika ezt később nagyon bánta, mert amikor amerikai mérnökök olajat kutattak és találtak Arábiában, jól jött volna neki egy erős politikai és katonai jelenlét a térségben. Mivel ezt elmulasztotta, le kellett nyelnie a gazdaságtörténet talán legelőnytelenebb üzletét. Ez az ARAMCO olajtársaság volt, amibe az arabok egy fillért se tettek be, de a haszon felét maguknak tartották. Ez a vállalat szilárdította meg és tartja az élvonalban mindmáig az akkor még csak kölyökkorú szaúdi királyságot.

Lett önálló jordán állam? Nem lett.

Ilyen állam a történelem során sosem létezett. A vidéket uralta Nagy Sándor, majd Pompeius Magnus vetette római fennhatóság alá. Rómát követte az első iszlám nagyhatalom, az Omajjádok. Abban az időben a mai főváros, Amman nem volt több, mint Damaszkusz katonai támaszpontja. Utánuk futott be a végső győztes, a hallatlan tempóban erősödő és terjeszkedő Ottomán Birodalom.

A törökök nagyjából békén hagyták az itt élő törzseket, és csak akkor mutattak erőt, amikor évente felkeresték őket az adó befizetésére. Közönyösségük majdnem bajt is okozott, amikor Arábia felől betörtek a wahabita szélsőségesek, de pár évnyi rémület után őket kiverték. Lakosság-pótlás is érkezett Oroszországból, ahol akkoriban kezdték üldözni a szunnita vallási közösségeket. Közülük sokan itt leltek menedékre, és utódaik ma is jelen vannak Jordániában.

Összességében a török korszak felvirágzást hozott a vidékre. Itt vezetett át a Mekka-Isztambul vasútvonal, erre haladtak keresztül a nagy kereskedelmi karavánok és zarándokmenetek. Az olykor kirobbanó kisebb felkelések sem váltottak ki súlyosabb bosszúlépéseket a Porta részéről. A kisvárosi lakosságot sokkal jobban bosszantották a beduinok sarcolásai, mint a törökök adói.

Az 1. világháború hozta el az alkalmat a függetlenedésre és valamilyen saját államalakulat létrehozására. Erre az itt élő beduinok, keresztények és az ide űzött cserkeszek szövetkeztek, erőteljes nyugati biztatással. Ez volt az első jelentős pánarab mozgalom, de ennek véget vetett a Sykes-Picot felosztás. A vidéket brit fennhatóság alá rendelték, akik kiadták albérletbe I. Abdullahnak, a körzetet pedig elnevezték Transzjordániának (a Jordán folyón túli területnek). A felügyelet jogát persze fenntartották, vagyis bábkirályságot hoztak létre.

AP
I. AbdullahAP

Önállóságról, állami szuverenitásról szó sem lehetett, még ha Abdullah királynak is neveztette önmagát. A mandátumterületek francia-brit katonai megszállás és közigazgatás alatt álltak, de nem csatolhatták őket a gyarmatbirodalmukhoz. Maga Abdullah – 1951-ben történt meggyilkolásáig – csak utolsó éveiben tekinthette magát szuverén uralkodónak. Állama 1946-ban a Transzjordániai Hásemita Királyság nevet kapta, tehát ekkor jött létre a ma ismert monarchia.

Volt előtte egy dermesztő közjáték

A pánarab törekvésekkel és az éledező arab nacionalizmussal párhuzamosan és ellentétesen a mandátumkorszakban bontakozott ki a cionista betelepülés is. 1917-ben a nevezetes Balfour-nyilatkozatban a brit kormány garanciát adott arra, hogy támogatni fogja egy zsidó nemzeti otthon létrejöttét az igazgatása alá kerülő körzetben. Ez alatt főként Palesztina volt értendő, de hatása kiterjedt a Jordánon túlra is.

A zsidóknak az arab világból való kiűzésén buzgólkodók főalakja Amin al-Husszeini, Jeruzsálem főmuftija volt. 1920-ban már ő az uszítója és szervezője a Nebi Musa-lázongásnak, aminek során zsidókat öltek meg, zsinagógákat és zsidó boltokat romboltak szét Jeruzsálemben. A négynapos konfliktus szinte előképe volt a nácik 18 évvel későbbi Kristályéjszakájának.

A 30-as években a helyi arab-zsidó ellentétek súlyosan kiéleződtek, egészen a fegyveres konfliktusokig, gyilkosságokig és merényletekig. A náci hatalom elől menekülő és a mandátumterületen letelepedő zsidók száma jelentősen megnőtt, gazdasági és politikai befolyásuk erősödött. Megszervezték saját védelmi és biztonsági alakulataikat is (Hagana, Irgun).

A brit-francia felügyelet ezeket a konfliktusokat jórészt lefogta, így nyílt polgárháború nem robbant ki arabok és zsidók között, de a lehetősége végig a levegőben volt. A főmufti úgy számolt, hogy ha a felemelkedő III. Birodalommal keres szövetséget, akkor két legyet is üthet vele: a briteket és a zsidókat. Ha felkínálkozik a náciknak és ők meghódítják a Keletet is, úgy ő lehetne a Sykes-Picot egyezményt felváltó egységes arab állam feje.

Bár a britek jól ismerték szélsőséges nézeteit, Sir Herbert Samuel főmegbízott (kormányzó) nem akart miatta törést az arabokkal. Ezért pótcselekvésként ide-oda száműzték őt a brit-francia mandátum különféle pontjaira, Bejrúttól Bagdadig, de mindenhol bajt kevert. Szíriában és Irakban felkeléseket szított (több ezer halottal), sőt mi több, fatwát is kibocsátott az idegen uralom leverésére. Ez azt jelentette, hogy aki megöl egy britet, az vallási felmentést nyer vétke alól.

A nyugatiak – máig érthetetlen módon – nem akadályozták barátkozását a III. Birodalommal. Előbb az Abwehrrel (Canaris) keresett kapcsolatot, majd a britek orra előtt tárgyalt 1937-ben Damaszkuszban Adolf Eichmannal, a Holokauszt későbbi főszervezőjével. Folyamatos levélváltásban volt Ribbentroppal is. Mi több, Mussolinit is megnyerte egy német-olasz-arab tengely tervének, építve az olasz diktátor mohó érdeklődésére Észak-Afrika iránt.

Hitler figyelmét még nem sikerült felkeltenie, mert Németország ekkor még nem akart tengelyt akasztani az angolokkal. Pedig a mufti minden vágya ez volt, mióta elolvasta és terjesztette a Mein Kampfot az arab világban.

Végül – miután újabb véres puccsot szervezett Irakban – a britek elunták és minden rangjától megfosztották. Előbb Iránba menekült, ahol olasz útlevéllel szerelték fel. De hamar égni kezdett a talaj a lába alatt ott is, mert már Sztálin is űzőbe vette, aki épp akkor tette be a csizmáját Perzsiába. Ezért kellett Mussolini kedvenc tábornokának, Rodolfo Grazianinak gondoskodni, hogy két tisztje átcsempéssze őt Európába, bár a menekülés érdekében szakállát hátra kellett hagynia.

Bőven megérte, amibe a borbély került

Első útja Mussolinihez vezetett, akinek megígérte, hogy a megálmodott nagy-arab állam fejeként átengedi neki a szíriai tengerparti sáv használatát és az iraki olaj-koncessziókat. A mendemonda szerint Ciano olasz külügyminiszter (Mussolini veje) egymillió líra zsebpénzzel bocsátotta útjára. Ez mintegy 50 ezer dollárt ért akkoriban és a tízszeresét ma.

Uncredited/ASSOCIATED PRESS
A főmufti és Adolf Hitler első találkozója, Berlin, 1941 december 10.Uncredited/ASSOCIATED PRESS

Ezután Berlinbe sietett, ahol a legmagasabb szinteken tárgyalt. A diadalmenet csúcspontja a Hitlerrel való első találkozója volt, ahol már náci karlendítéssel üdvözölte a Führert. al-Husszeini ekkor lett Hitler kedvenc sakkfigurája a Keleten. Németországot főként az arab olaj érdekelte, hiszen nagyban zajlott a Szovjetunió elleni invázió, ami zabálta az üzemanyagot. Találkozójuk pillanatában a németek már Moszkvát ostromolták, így volt okuk távlati terveket kovácsolni.

A Führer nem lelkesedett egy erős arab nagyállamért, viszont szüksége lett volna valami helytartóra, egy „arab Seyss-Inquartra” vagy Quislingre. Egy szolgára, aki féken tartja a saját népét és szállítja az üzemanyagot. Ez lett volna al-Husszeini. Nem király vagy kalifa, hanem afféle kormányzó, mint Lengyelországban Hans Frank.

Az Endlösung tervébe maga Hitler avatta be a főmuftit. Három találkozójukról tudni biztosan, de sűrűn egyeztetett az SS/Gestapo vezetőivel, Himmlerrel és Heydrichhel is, akik már a népirtás ipari méretű megoldásán dolgoztak. Közvetlenül a hírhedt Wannsee-i értekezlet előtt vagyunk, ahol a végső megoldás tervére rákerült a pecsét. A főmuftit annyira elvarázsolta az elgondolás, hogy javasolta a módszer alkalmazását a Közel-Keleten is, amit Hitler meg is ígért.

A Németországgal való megállapodás alapfeltétele részünkről minden egyes zsidó kiirtása volt Palesztinában és az arab világban. Megkértem Hitlert, hogy segítsen ebben azokkal a tudományos eszközökkel, amiket a Birodalom kifejlesztett. Válasza az volt: 'a zsidók a maguké'.
Ami Isseroff és Peter FitzGerald-Morris
Az iraki puccs 1941-ben c. könyvéből

A mufti gázkamrákat akart a Szentföldön is

al-Husszeini kényelmes berlini életre rendezkedett be egy zsidóktól elkobzott villában, havi 62 ezer birodalmi márka apanázzsal. (A német átlagbér akkor 190 márka volt). Állandó szereplője volt Göbbels rádiójának, ahol a britek és zsidók elleni akciókra buzdította az arab népeket. al-Husszeinit többször is elvitték megszemlélni a koncentrációs táborokat. Auschwitzban is járt, ahol lelkesítő beszédet tartott a tábor őrségének.

Mi több, megbízták egy muszlimokból szervezendő SS-alakulat felállításával is. Bár ő egy önálló arab légiót szeretett volna, de csalódására Hitler nem óhajtott arabokat látni a német haderőn belül. Ezért a hadosztályt fiatal bosnyákokkal töltötték fel és a jugoszláv fronton vetették be. Belőlük szerveződött a 13. Waffen-SS „Handzar” hadosztály, ami partizánokat, szerb és horvát keresztényeket, és zsidókat gyilkolt. A háború végére a boszniai zsidóság 90%-át megölték.

A főmufti kezéhez vér is tapadt németországi tevékenysége során. 1942 végén Heinrich Himmler SS vezető engedélyt adott 10 ezer lengyel zsidó gyermek átengedésére, cserébe Palesztinában fogva tartott német hadifoglyokért. Az akciót a Nemzetközi Vöröskereszt hajtotta volna végre. Végül a terv al-Husszeini tiltakozása miatt megbukott, a gyerekek pedig gázkamrában végezték. Rá egy évvel blokkolni tudott egy hasonló tervet, ami további 4 ezer gyerek életébe került.

Befolyásos hátsó figurája lett a náci rezsimnek.

Bár al-Husszeini még 1943-ban is azt ordibálta a berlini rádió arab nyelvű adásában, hogy XII. Pius pápa zsidóbérenc, mert akadályozza a zsidók kisöprését Olaszországból, a háború után elkerült bármilyen számonkérést. Átsunnyogott a francia megszállási övezetbe, majd onnan Kairóba szökött.

Izrael megalakulását őrjöngő haraggal fogadta, de az új arab hatalmak már nem osztottak neki lapot, mert veszélyes bajkeverőnek tartották.

Jordániának akkor már volt szuverén uralkodója, aki visszazavarta őt Egyiptomba. Ott még nagy nehezen összetákolt egy dzsihádista milíciát, amit végül Nasszer elnök kergetett szét, őt magát pedig Libanonba deportálta. Ott is halt meg 1974-ben, és már nem hiányzott senkinek.

Szellemisége viszont megmaradt, és 2014-ben visszaköszönt az Iszlám Állam megjelenésével, és ugyanazzal a brutalitással, amit ő is képviselt 60 évvel korábban.

Hogyan tovább, királyság?

Az 1946-ban létrejött új állam és maga I. Abdullah kezdetben nem volt túl népszerű saját népe szemében. A beduin törzsek és sivatagi klánok – miként a múltban – most sem óhajtottak maguk fölé semmilyen közhatalmat, mások viszont inkább a pán-arab vágyakat dédelgették. Ezért az uralkodó hatalmának fő támasza jó ideig az Arab Légió maradt.

AP
Brit vezetésű Arab Légió-egység 1941-benAP

Ezt a katonai egységet még a britek hozták létre, képezték ki és fegyverezték fel. Az új királyság megtartotta a haderőt, sőt annak brit parancsnokát is. Az Arab Légió akkoriban a Közel-Kelet leghatékonyabb katonaságnak számított. Figyelemre méltó, hogy az ifjú Izrael ellen indított első háborúban (1948) Jordánia volt az egyetlen arab hadviselő, amely képes volt megtartani területeket; Ciszjordániát, beleértve Hebront, Nabluszt és Jeruzsálem Óvárosát is.

Tragédiák sorozata

A diadal ellenére a szent város végzetes ómennek bizonyult a király számára. A háborúban megtartott területeket koronájához csatolta, oda, ahová a többi arab rezsim egy palesztin államot képzelt maga elé. Emiatt a király közellenség lett szövetségesei szemében. Sistergő gyűlölethadjárat indult ellene, árulónak, Izrael csatlósának és az arab eszme gyilkosának nevezték. Ennek legfőbb szószólója a fentebb megismert nácibarát ex-főmufti volt, következménye pedig az, hogy 1951-ben a királyt a jeruzsálemi al-Aksza mecset bejáratánál egy fanatikus szabó agyonlőtte.

AP Photo
A gyanútlan királyt egy szélsőséges gyilkolta megAP Photo

Ki más is lehetett volna, mint al-Husszeini egyik fanatikus követője?

Erről a tragédiáról mondta később Husszein király, hogy Abdullah minden ellenségével ki tudott békülni, de a barátai tőrt döftek a hátába. A merénylet megrázta a korabeli világpolitikát, mert olyan szereplőt veszített el, akiben egy közel-keleti megbékélés kulcsfiguráját látták.

Mélységesen fájlalom egy olyan bölcs arab vezetőnek a halálát, aki sosem árulta el barátságát Britanniával, és aki tudomásul vette Izrael létezését is, még ha háborúzott is vele.
Sir Winston Churchill
brit miniszterelnök

Abdullah királyt Talal nevű fia követte – volna. Őt súlyos mentális zavarai miatt a parlament nem engedte trónra lépni. Néhány hónapra régensként testvére, Nayef következett (nem tévesztendő össze az előző szaúdi koronaherceggel). Végül 1952-ben Talal fiának, a 17 éves Husszeinnek fejére került a korona, és maradt is 1999-ig.

Az ő eseménydús uralkodását, benne több sorsdöntő háborúval, a következő videó foglalja össze.

A Hásemita királyság története

Az Izraeltől később elszenvedett vereségek, területvesztések és a palesztinokkal való véres leszámolás után (Fekete Szeptember, 1971), Jordánia uralkodója 1994 októberében kezet fogott Jitzak Rabin izraeli miniszterelnökkel Eilatban, és megszületett a két állam békeszerződése. A megállapodás jelentősége felmérhetetlen, mert Egyiptom után (1979) Izrael másik közvetlen szomszédja is a békesség útját választotta. Ezzel egy újabb (immár ötödik) katonai konfliktus közvetlen veszélye minimálisra csökkent, sőt, gyakorlatilag megszűnt.

Hullámzó kutya-macska barátság ez mindmáig, de a háborúnál mindenképpen jobb. Azóta közel-keleti államok nem viseltek hadat egymás ellen, viszont együtt tudtak működni a térségben megjelent terrorista csoportok leverésében vagy féken tartásában. 1970-től a PFSZ kiszorítása következett, amihez be kellett vetni az Arab Légiót is. A PFSZ ekkor Libanonba kényszerült áttelepülni, maga mögött hagyva másfél millió palesztint. Az arab terroristák a Fekete Szeptember gyászát úgy torolták meg, hogy a '72-es müncheni Olimpián meggyilkoltak 11 izraeli sportolót és egy német rendőrt.

Jordánia tiszteletre méltó szerepet játszott az Iszlám Állam elleni küzdelemben is, melynek során katonákat, határőröket és egy vadászpilótát is elveszített. Moaz al-Kasasbeh hadnagyot 2015 februárjában elevenen égette el az ISIS, és a szörnyű gyilkosság videófelvételét közzé is tette a Twitteren.

Nyugatos politikai törekvések - iszlám hagyományokkal

Az örökös II. Abdullah király modernizációs terveinek útjában leginkább az ország energiafüggősége áll. A mintegy magyarországnyi területen nem találtak jelentős szénhidrogénforrásokat, ezért Jordánia csak 7%-kal képes saját szükségleteihez hozzájárulni.

Alessandra Tarantino/Copyright 2019 The Associated Press. All rights reserved.
II. Abdullah és Rania királyné (1) II. Erzsébet brit uralkodó és (2) Angela Merkel német kancellár társaságábanAlessandra Tarantino/Copyright 2019 The Associated Press. All rights reserved.

A király új terve – ami jórészt zöld megoldásokon alapul – ezt 50%-ra kívánja javítani 2030-ig. Rendkívül ambiciózus. Sikere esetén az ország függetlensége erősödne az arab szomszédokkal szemben, és nagyon jelentős forrásokat takaríthatna meg más fejlesztések javára.

Ez döntő lehet a királyság további sorsára nézve, mert az energiaszámla olyan magas, hogy az ország nemzeti jövedelme még a libanonit vagy az egyiptomit sem éri el. Így Jordánia a Közel-Kelet egyik legszegényebb országának tekinthető.

Ez az állapot társadalmilag veszélyes, mert táptalaja a radikalizmusnak, ezáltal a nehezen kivívott szekuláris állam megóvása is egyre nehezebb. A helyzetet súlyosbítja, hogy a szíriai polgárháború mintegy 1,5 millió menekültet sodort Jordániába, duzzasztva a már évtizedek óta ott élő palesztinai arabok számát. Ez a tömeg immár a teljes népesség harmadát teszi ki, ami rendkívüli veszélyeket tartogat.

A király – oldalán modern szemléletű és politikailag is aktív feleségével – szilárdnak látszik a nyugati kapcsolatok megőrzésében, és ha kell, kemény kézzel lép fel az iszlamista visszarendezőkkel szemben. Emiatt gyakran meg is vádolják az emberi jogok megsértésével. A helyzetet most a koronavírus válsága is nehezíti, mert a lezárások és az oktatás szüneteltetése zavargásokat váltott ki.

A hatósági ellenlépések kemények, de nem égbekiáltók. Rövidebb időre őrizetbe vettek újságírókat és a pedagógus szakszervezet néhány vezetőjét, korlátozták pár civil szervezet működését, de súlyosabb válság nem alakult ki. Ennek a felizgatott helyzetnek volt egyik leágazása a király és féltestvére csattanása, ami riadalmat váltott ki húsvétkor. Hamza herceget megfosztották közösségi médiás megjelenéseitől és őrizetbe vették néhány munkatársát, de azóta a királyi család megbékélt, és ezzel a miniválság véget ért.

A herceget vélhetően felvilágosították arról, hogy további kapcsolattartása egyes iszlám szélsőségesekkel és törzsi vezetőkkel nemkívánatos, ő pedig ezt láthatóan tudomásul vette.

Az ügy tehát nem súlyos, de figyelmeztető.