És a törmelékek közül szedegetik életük széttört darabjait.
HIRDETÉS
Bejrút kávéházairól, éttermeiről, divatüzleteiről ismert utcája, a Mar Mikhael romokban.
A libanoni polgárháború óta nem tapasztalt szolidaritás jeleként önkéntesek érkeznek takarítani, ételt, ivóvizet osztani a rászorulóknak.
Natalie a testvérével azért jött, hogy édesanyjuk lakásából összeszedjék azt, ami még menthető, használható.
Azt mondja, a húga és ő már nem lakik itt, hanem saját családjukkal élnek. Az anyjuk egyedül lakott itt, de gyakran látogatták. A robbanás napján, amikor hallották, hogy mi történt a kikötőnél, azonnal iderohant. Amikor megérkezett, már voltak a lakásban néhányan, együtt húzták ki a törmelékek alól az anyukáját.
Miként a legtöbb libanoni, Natalie is dühös, és a politikusokat okolja azért, amilyen helyzetben van az ország, és az ott élők.
"Mit mondhatnék, nézzen itt körül! Nehezen tudnám szavakba önteni, milyen ez az ország. Még meg sem szabadulsz az egyik nehézségtől, máris jön egy újabb! Élni születtünk, nem azért, hogy nap mint nap, mindig valami mással gyilkoljanak minket. Ha nem tetszik ez nekik, húzzanak el! Magunktól is tudjuk hogyan éljünk. Ehhez nincs rájuk szükségünk. Belefáradtunk, fásultunk már ebbe. Gyermekeink sem élhetnek szabadon, biztonságban. Minden egyes alkalommal, amikor kilépnek a házból, rettegek. Miért? Beszéljek róla? Nem tudok többet mondani..."
Három nappal a robbanás után már érkeznek a nemzetközi segélyek Bejrútba, de ebből még nem sokat láttak a helyiek. A kormányzati segítségből még annyit sem.
A libanoniak egyelőre csak egymásra számíthatnak, miközben a törmelékekből szedegetik életük darabjait.