Egyre több gyerek kerül utcára az angolai fővárosban. Máról holnapra élnek kiszolgáltatva rivális bandáknak, emberkereskedőknek, keménykedő rendőröknek. Michel Dos Santos riportja.
Angola nem könnyű terep egy kisgyereknek, ha nem gondoskodó családba születik. Nagyon sokan kerülnek utcára, és élik a hajléktalanok keserves életét a fővárosban, Luandában is. Köztük járt az Euronews riportere, Michel Dos Santos.
HIRDETÉSEgy újabb éjszaka az utcán. A kölykök itt későn kelnek. Mire felébrednek, Luandában már javában zajlik az élet - egy újabb hétköznap kezdődik. Mint minden nagyváros, Ruanda fővárosa sem veszélytelen éjjelente, főleg azoknak a gyerekeknek, akik az utcán élnek. Feltűnhetnek idegenek - az emberkereskedelem ott nem mesebeszéd -, és ami talán gyakoribb, rivális bandák is jelenthetnek veszélyt. Az összeverődő utcagyerekek versengése természetes, az életük része. Az viszont nem, hogy a rendőrök, akiknek védelmet kellene nyújtaniuk, nagyon gyakran visszélnek a helyzetükkel. Bántják, dolgoztatják őket.
Egy kamasz srác azt meséli, hogy álmukban csapnak le rájuk, megverik, kocsiba rakják, és beviszik őket az örsre. Ott aztán felmosatják velük a padlót, és kitakaríttatják a vécéket.
Legutóbb ez a May Day kapitányságon történt, Luanda belvárosában. Azt mondják a gyerekek, hogy nem először fordult elő. Úgyhogy megkérdeztük, mit tudnak erről az országos főkapitányságon.
Mateus Lemos Rodrigues, az angolai rendőr-főkapitányság szóvivője: Ki fogjuk vizsgálni ezt az ügyet. Úgy gondoljuk, hogy általánosságban nem jellemző, úgyhogy konkretizálni kell a panaszt, hogy vizsgálatot tudjunk indítani, és aztán előírás szerint felelősségre tudjuk vonni azokat, akikről bebizonyosodik, hogy hibáztak.
Gyermekvédő szervezetek már többször is bejárták ezt az utat, figyelmeztették a rendőrség vezetőit ezekre a túlkapásokra, és sosem kaptak választ. Pedig szerintük csak az együttműködés hozhat megoldást erre a problémára. Egy tavalyi felmérés szerint 465 utcagyerek él Luandában, de azok a gyerekek, akikkel az Eurones riportere, Michel Dos Santos beszélgetett, úgy látják, hogy jóval többen vannak.
Egyikük szerint "régen kevesebb gyerek volt, de most egyre több van, és az a baj, hogy lopnak, betörnek, aztán rákenik a többiekre az egészet."
_Az utca törvénye könyörtelen, és a bántalmazáson túl még az is súlyosbítja, hogy a rendőrök állandóan bűnözőket keresnek köztük. Kétségtelen tény, hogy az erőszak és a kábítószer mindennapos dolgok, a gyerekek nagy része pontosan tudja, hol juthat hozzá különféle drogokhoz. A legegyszerűbb eszköz, amivel elmenekülhetnek a valóság elől, csillapíthatják fájdalmaikat, vagy egyszerűen csak majmolhatják a többieket, a gázolaj. _A háború alatt, vagyis körülbelül 20 éve, a gyerekek Luandában kerestek menedéket a vérontás elől. Ez ma másképp van.
Adjaime De Freitas, a szalézi rend egy nemzetközi hálózatának helyi koordinátora: A legtöbben úgy kerülnek utcára, hogy megvádolják őket valamivel, boszorkányüldözés indul ellenük. A másik ok a szegénység. Nagyon sok család él elképzelhetetlen szegénységben. De a legnagyobb probléma, hogy szétesnek a családok.
_Marad a reménykedés. Vannak gyerekek, akiknek sikerül kijutniuk ebből a helyzetből, fedél kerül a fejük fölé, és gondoskodnak róluk. Egy olasz segélyszervezet, a szaléziekkel együttműködő VIS több programot is indított a felkarolásukra. Több százan kaptak esélyt az olasz püspöki konferencia, az Olasz Együttműködés és az Európai Unió pénzügyi támogatásának hála.
_
De nehezen szoknak hozzá újfajta életükhöz, nem is mindnyájuknak sikerül. Az utcán azt csináltak, amit akartak, itt pedig korlátok vannak. Egy dolog van, ami majdnem mindig segít, a sport. Feloldja a bánatot és az indulatot - egyelőre. A Milan Inter Campus projektje elérte Luandát is: a legszegényebb negyedekből is érkeztek csapatok a tréningre, aztán bajnokság is volt.
Egy kisfiú azt mondja, rengeteg álma van. Először is rendőr akar lenni. Másikuk olajmérnök és focista. Egy nagyobb fiú tűzoltó lesz, egy másik gyémántokkal akar foglalkozni, mert szereti a matekot. Egy óvodáskorú kisfiú azt magyarázza, hogy énekléssel tartják el magukat. "Én szólózom, a haverom meg a vokál." Egy tinédzser azt üzeni azoknak, akiknek vannak szüleik, hogy nagyon becsüljék meg a szeretet, amit tőlük kapnak. Tiszteljék őket nagyon, mert nélkülük nagyon nehéz az élet.