Lényegében McDonagh bemutatkozó filmje, az „In Bruges” párdarabja a „Wild Horse Nine”, ezért kissé ismerősnek hat. John Malkovich maróan szellemes, olykor megható dialógusai miatt öröm nézni, és jó eséllyel pályázik a jövő évi Oscar legjobb férfi főszereplő díjára.
Ezen a ponton egy Martin McDonagh-film már elképzelhetetlen két magányos, diszfunkcionális lélek nélkül, akik egy kifacsart kapcsolatot keresnek egy olyan világban, amely mintha mindent megtenne azért, hogy veszélybe sodorja a megváltás lehetőségét.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Legújabb fekete komédiájában, a Wild Horse Nine-ban a brit ír író-rendező visszanyúl első nagyjátékfilmjéhez, az Erőszakik-hoz, csak ezúttal a Belgiumban civakodó bérgyilkos páros helyett a 1973-as chilei puccs előtti Húsvét-szigeten marakodó CIA-ügynök duó áll a középpontban.
Egy kis szünetet tartva a demokrácia szétzilálásában, a sokat látott, ám egyre feledékenyebb ügynök, Chris (John Malkovich) és társa, Lee (Sam Rockwell), aki gond nélkül megöl valakit hamburger majszolása közben is, nyaralni indul. Már amennyire. A furcsa páros azt tervezi, hogy bejárja Rapa Nuit, felkeresi az óriási kőfejeket, pardon, a Moai-szobrokat, és szóban felidegesít két, Salvador Allendét támogató egyetemistát (Mariana di Girolamo, Ailín Salas), akikkel folyton összefutnak.
Csakhogy semmi sem az, aminek látszik. Memento-szerű jegyzetei ellenére Chris szellemi leépülése oda vezetett, hogy elfelejtette, ez az út egyben az utolsó nagy dobása is. Nemcsak hogy kórosan sokat árul el magáról, és az általa megbuktatott rezsimek miatt érzett egzisztenciális rosszulléttel küzd, egy jó adag katolikus bűntudattal megspékelve, de ráadásul rákkal is küzd. Mivel nincs sok ideje hátra, korábban megkérte Lee-t, hogy az Egerek és emberekhez hasonló módon tegyen pontot az út végére.
Ezt a részletet ugyan elfelejtette, de azt nem, hogy az emlékirataival szeretne foglalkozni, amelyeket magnóra diktál. Ezek a kazetták komoly fejfájást okoznak a páros főnökének, a titkosszolgálatot irányító MJ-nek (Steve Buscemi), aki attól tart, hogy Chris indiszkréciói és vallomásai, különösen a „dallasi részek”, amelyek felfedhetik Chris szerepét JFK meggyilkolásában, veszélybe sodorhatják az ügynökséget...
Noha nem tér le a már bevált ösvényről, a Wild Horse Nine olyan, mintha McDonagh egy kielégítő „best of” válogatást állított volna össze, mivel az Erőszakik narratív vázát összeolvasztja a Három óriásplakát Ebbing határában F-betűs szavak iránti rajongásával, egy pimasz Tom Waits-kameóval, akárcsak a A hét pszichopata és a si-cu esetében, valamint a A sziget szellemei csendesebben megindító vonásaival. Ha mindez úgy hangzik, mint ami önnek szól, akkor remekül fog szórakozni.
Amikor ez az egyensúlyozás működik, a rendezőre jellemző maró humor és a megváltásról, illetve a halál elkerülhetetlenségéről szóló kedvenc témái keserédes egésszé állnak össze. Amikor azonban megbicsaklik, a forgatókönyv öncélú, ripacskodó monológok és logikátlan kitérőkkel teli mellékvágányok sorozatának hat, ami miatt korábban is érte már a vád, hogy darabos a cselekmény és önelégült a hangvétel.
Többnyire azonban McDonagh jól veszi az akadályokat, és erősségeire épít, miközben a szikrázó tirádákat némi mélységgel tölti meg. Például egy reggeli közben elmondott beszéd arról, hogy miért készítenek a „meleg országok” jobb sajtokat, mint az Egyesült Államok, nemcsak nevetést vált ki, hanem közvetlenül kapcsolódik egy kezdetben ígéretesnek tűnő kommentárhoz az amerikai intervencionizmus történelmi bűneiről és az amerikai külpolitika máig tartó borzalmairól.
Bosszantó módon a politikailag túlfűtött háttérhez képest ennél itt jóval többet is ki lehetett volna hozni, és a női szereplők sajnálatosan alulhasználtak maradnak. Kár érte, mert Mariana di Girolamo Monicaként a kevés játékidő ellenére is ragyog. Lényegében azonban arra kárhoztatják, hogy Chris régen elvesztett optimizmusának tágra nyílt szemű megtestesítője legyen, és ha több feladatot kapott volna, a karakterdinamika is erősebb lehetett volna, McDonagh pedig jobban kibontakoztathatta volna a felvillantott kritikai szálakat. Bár a zárófelvonás egy keményen megvívandó harc előtti átalakulásra utal, valami így is elsikkad.
Végső soron az élvezet kulcsa a két főszereplő között működő páros-játék kémiája, amelyből bőven jut, és amely nagyrészt Malkovich biztos vállain nyugszik. Évek óta tartó, könnyen felejthető mellékszerepek után a veterán színész most maximális fordulatszámon pörög, és a legjobb alakítását nyújtja A John Malkovich-menet óta. Vagy talán a Johnny English-ben Pascal Sauvage gonosz figurájaként, ami örökérvényű alakítás, és erről több szó nem esik.
Akár arról vall, hogy jobban érdekli a chilei molyok sorsa, mint a chilei embereké, akár hirtelen haraggal támad rá mindenkire, aki a közelébe kerül, akár azon töpreng, miért nincs több dal az öngyilkos madarakról, Malkovich minden egyes dialógussort ízlelget. Jellegzetes dikciója tökéletesen illik McDonagh prózájához, különösen akkor, amikor újra és újra gondosan kimondja a „cahoots” szót.
Micsoda remek szó... Tudta, hogy eredetileg a francia 'cahute' szóból származik, amely kis kunyhót jelent, és összebújó cselszövők képét idézi fel. Ki mondja meg, hogy ez valóban így van-e, de ahogy Tom Waits egyszer mondta: „A legtöbb embert nem érdekli, hogy az igazat mondja-e nekik vagy hazudik, amíg szórakoztatja őket.”
Ó, istenem, ez a szócséplős kitérő már teljesen McDonagh-i lett. Vissza Johnhoz...
Ahogyan Malkovich egyszerre mártja bele a lábát excentrikus, amorális, melankolikus és lírai tartományokba, olyan pesszimista költészetet teremt, amelynek nehéz ellenállni. A színész már elnyerte a legjobb férfi alakításért járó Volpi Kupát Velencében, ahol a filmet idén bemutatták, és ezen alakítása alapján jó eséllyel jövőre az Oscar-díjra is esélyes.
Az esélyeit az sem rontja, hogy legutóbb 1993-ban jelölték Oscar-díjra az In The Line Of Fire című filmért, amelyben a névtelen merénylőt játszotta, aki az Egyesült Államok elnökének meggyilkolására készül. Az Akadémia imádja a visszatérés-történeteket, és ki ne szeretne egy kis filmszerű szimmetriát, amely puszta véletlennek álcázza magát?
Így hát, még ha a Wild Horse Nine ismerős terepnek is tűnik, minden esély megvan rá, hogy a díjszezonban még sokat fog hallani erről a szarkasztikus, időnként megindító történetről.
A Wild Horse Nine már a mozikban látható.