„Most kell emlékezni arra, milyen fontos szabadságaink és a szabad beszéd védelme.” Az Euronews Culture az idei Lumière Filmfesztiválon Todd Haynes filmrendezővel beszélget.
Az idei év egyik díszvendége a lyoni Lumière filmfesztiválon nem más, mint Todd Haynes, a kortárs amerikai filmművészet egyik legfontosabb és leginkább egyedi hangja.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Távol a mennyországtól, az I’m Not There, a Carol és a May December rendezőjeként és forgatókönyvírójaként ünnepelt alkotó úttörő munkájáról ismert, amelyet az 1990-es évek elején kibontakozó New Queer Cinema irányzathoz szokás sorolni. Később olyan filmekkel vívott ki elismerést, amelyek a társadalmi elnyomás érzelmi következményeit és a marginalizált tapasztalatok révén felszínre kerülő, ki nem mondott vágyakat vizsgálják.
A Lumière fesztiválra azért érkezett, hogy bemutassa rendezői bemutatkozása, a Poison (1991) restaurált változatát – ez a film provokatív módon vizsgálja az AIDS-korszak percepcióit. Szintén elhozza a Julianne Moore főszereplésével készült pszichológiai drámát, a Safe-et (1995); e két alkotás most először kerül ismét francia mozik vásznára eredeti bemutatásuk óta.
Az Euronews Culture a fesztivál ideje alatt beszélgetett Todd Haynesszel a Poison és a Safe időtálló aktualitásáról, a hollywoodi ökoszisztéma átalakulásáról alkotott véleményéről, valamint készülő filmjéről, a De Noche-ról.
Euronews Culture: Milyen érzés a Lumière filmfesztiválon lenni Lyonban, a mozi szülővárosában?
Todd Haynes: Elképesztően „szülőhelyi” élmény! Nem, komolyan: rengeteget hallottam erről a fesztiválról az évek során. Valóban a filmek minden fajtájának, minden műfajának, minden korszakának ünnepe. Restaurált kópiákat mutatnak be, alkotókat tüntetnek ki, és ez egy igazán rendkívüli hely és hangulat – ahol minden a filmkészítésről és magukról a filmekről szól.
A fesztiválon életmű-retrospektívet is kap, benne a Poison és a Safe frissen restaurált változataival. Hogyan tekint vissza ezekre a filmekre, és mit gondol arról, hogy a fesztiválon olyan nézők is lesznek, akik most látják ezeket először?
Ott voltam a Poison vetítésének bevezetőjén. Megkérdezték a nézőket, kik látják most először, és szinte minden kéz a magasba lendült! A terem pedig zsúfolásig tele volt, ami jól mutatja, milyen érdeklődés és kíváncsiság övezi mindazt, amit Lyonban vetítenek, és milyen lelkes a közönség.
Szóval ez hihetetlenül sokat jelent. Ez a két első nagyjátékfilmem. Nagyon, nagyon különbözőek. A Poison az AIDS-korszak csúcspontján jelent meg, és az elsők között volt azoknak a filmeknek a sorában, amelyek a New Queer Cinema részeként váltak ismertté. Nem hiszem, hogy mindez lehetséges lett volna az akkori politikai és társadalmi-gazdasági válság – az AIDS közegészségügyi krízise – nélkül. Bizonyos korszakokban az ilyen körülmények elengedhetetlenné teszik a film- és dokumentumkészítést, a tiltakozást, a szervezett ellenállást. Olyan sürgető erőt generálnak, amelyet a médiumunkban és a piacon nem mindig érzünk. Ez a Poison esetében teljes mértékben így volt. Aztán készítettem egy filmet (Safe), amely az én fejemben szintén elképzelhetetlen az AIDS-korszak keretezése nélkül. Olyan közegben játszódik, amely látszólag nagyon messze van a „csatatértől”, ha úgy tetszik, de mégis mélyen kapcsolódik hozzá. A betegséggel, a testtel, a világtól való elidegenedés érzésével foglalkozik…
Volt alkalmam újranézni mindkét filmet, és a Safe izoláltságérzete ma is ijesztően előrelátónak tűnik.
Ez mindig meglepő és egyben biztató visszajelzés. Értem, miért mondhatják ezt a nézők a Safe-ről. A filmet a Covid idején is sokan újranézték. Rengeteg írás és elemzés született róla, amelyeket elküldtek nekem. Szomorú módon ezek a kérdések ma is relevánsak, amikor olyan, mindent felkavaró jelenségekkel szembesülünk, amelyek életünk minden aspektusát megkérdőjelezik – és mindazokat a feltételezéseket, amelyeket a hétköznapi életünkről adottnak veszünk.
Mivel a Poison és a Safe expliciten és impliciten is az AIDS-válságról szól, Önt inkább reménnyel vagy aggodalommal tölti el, hogy ezek a filmek ma is ennyire aktuálisnak hatnak? Hiszen a Poison egy nagyon konkrét korszakban készült, és a meleg, transz és queer közösségek számos tagja ma is fenyegetve érzi magát, félelmeit fogalmazza meg…
Teljes mértékben. Időnként úgy érzi az ember, mintha egy ismétlésben élnénk, vagy akár visszacsúsznánk azokban a harcokban, amelyeket már megvívtunk. A reprodukciós jogok körüli küzdelmekben, a queer és transz közösségekkel szembeni tolerancia és elfogadás terén. A Poison különösen is azt a sebezhetőségérzést ragadta meg, amelyet a közösség az AIDS és a HIV ostroma alatt átélt.
Jean Genet – író, gondolkodó, költő és drámaíró, akit mindig is nagyon szerettem –, az ő attitűdjéből is rengeteg energiát merítettem. Fontosnak tartotta, hogy ha az embert a társadalom peremére sorolják… A cél nem feltétlenül az, hogy valaki visszakerüljön az asztalhoz, és pont olyan legyen, mint mindenki más. Az ő queersége egy bűnözői háttérből nőtt ki. Tetszett neki, hogy a homoszexualitásnak volt egy „kriminális” aspektusa. Ezt használta fel arra, hogy a domináns kultúrát radikálisan kritizálja. A Poison a nyolcvanas évek legvégén készült, és akkor nagy szükségünk volt egy ilyen hangra.
Örömmel láttam, hogy Jean Genet néhány könyvét a filmjei DVD-ivel együtt állították ki a Lumière-fesztivál piacterén…
Ó, ezt nem vettem észre. Ez fantasztikus!
Európai nézőpontból ma Hollywoodra tekintve nehéz nem visszafejlődést látni. Hogy csak egy friss példát említsünk: a Paramount és a Warner összeolvadása mintha veszélyeztetné a sokféle hangot megszólaltató filmek finanszírozását. Mit gondol a stúdiórendszer és Hollywood jelenlegi átalakulásáról?
Nyugtalanító, amikor azt látja az ember, hogy a hatalmas médiumok óriási konglomerátumokká válnak – és azt feltételezné, hogy ez elég bevételt és stabil alapot biztosít ahhoz, hogy a kockázatvállalás továbbra is lehetséges legyen. De sajnos, amit végül látunk, az ennek az ellenkezője. Most különösen nem érzem azt, hogy a nagy streamingszolgáltatók körében erős lenne a kísérletező kedv. Inkább az a szándék uralkodik, hogy megismételjék, ami legutóbb működött, és újra meg újra lemásolják azt, amire a közönség látszólag vágyik. Ez pedig nehéz helyzet.
Az utóbbi néhány filmemnél ezért másfelé fordultunk. A May December-t, a legutóbbi nagyjátékfilmemet végül eladtuk a Netflixnek – és ők fantasztikus partnernek bizonyultak, tele rendkívül intelligens emberekkel, akik valóban hittek a filmben. De a készítés módja az volt, hogy csak a feltétlenül szükséges, minimális befektetést fogadtuk el, amelyre szükségünk volt, hogy a film létrejöhessen, miközben megőrizhessük a kreatív szabadságunkat és identitásunkat. Ugyanezen az elven raktuk össze most készülő filmem, a De Noche finanszírozását is. Ennél a munkánál azonban mindenképpen olyan forgalmazót szeretnék, amely elkötelezetten támogatja a mozis bemutatót.
A filmről szóló diskurzus és magának a filmkészítésnek a tere ma veszélyben lévőnek tűnik. Idén például a Berlinalén is láthattuk ezt a Tricia Tuttle körüli vitában és a meghívott filmesek palesztinbarát beszédeiben. Tart attól, hogy a kulturális intézményekre egyre nagyobb politikai nyomás nehezedik majd, mint Berlinben?
Természetesen. Németország egyedi, sajátos, és bizonyos értelemben ellentmondásos hozzáállással és törvényekkel rendelkezik például Izraellel kapcsolatos megszólalások terén. Egyrészt azt látjuk, hogy a felszólalásokat szigorúan figyelik, korlátozzák, és sokak számára nehézzé válik kimondani, hogy a Netanjahu-féle – vagy bármely más – kormány politikájával van problémájuk, nem pedig a zsidó emberekkel.
Ugyanakkor az AfD erősödik Németországban… Teljesen ellentétes erők feszülnek egymásnak: az egyik oldal egy elképesztően traumatikus történelmi múlt hibáit igyekszik jóvátenni, miközben a másik hirtelen radikálisan más irányú változást akar.
Németország tehát egyedi eset, de az Egyesült Államokban is hasonló jelenségeket érzékelünk: a tartalmakra, az úgynevezett ideológiákra, nézőpontokra irányuló szigorodó ellenőrzést. Célkeresztbe kerül a média, a hírszolgáltatás, az egyetemek… Olyan időszakot élünk, amikor különösen fontos emlékeztetni magunkat: mennyire lényeges szabadságaink, a szabad beszéd lehetőségének védelme.
Hogy egy időre elmozduljunk a borús témáktól: elmondtam Önnek, hogy az első film, amelyet Öntől láttam, a Velvet Goldmine (1998) volt, és óriási hatással volt rám. Emlékszem, amikor először láttam az előzetest: Brian Slade tollas jelmezben a színpadon, a lövés hangja, majd T. Rex „20th Century Boy” című számának első hangjai… a mai napig kiráz a hideg tőle.
(Nevet) Óóó…
A film hamarosan 30 éves… Hogyan tekint vissza a Velvet Goldmine-ra, és kérem, mondja, hogy készül róla egy restaurált változat is!
A film számomra egy újabb olyan munka, amely lezárt és beteljesített egy rendkívül mély és jelentős alkotói korszakot – azt a korszakot, amelyet az a zenei világ és a hetvenes évek eleje jelentett. És nagyon izgalmas az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok közötti kölcsönhatás, amelyből ez a zene megszületett. A Criterion Collection éppen a Poison kiadásán dolgozik, amely egybeesik majd a harmincadik évfordulóval. Ennek mérhetetlenül örülök.
A zene fontos szerepet játszik filmográfiájában – gondoljunk csak Karen Carpenterre, Bob Dylanre, a The Velvet Undergroundra… Valahol azt olvastam, hogy dokumentumfilmet készít a The Cure-ról…
Tudja, ez számomra is újdonság volt! (Nevet) Valaki felhozta… Imádom a The Cure-t, meghatározó volt az életemben. A zenéjük, az, ahogyan lemezről lemezre változtak… De nem, ilyen projekten nem dolgozom, és nem is igazán tudom, honnan származik ez az információ! (Nevet)
Nem hibáztathatja az embereket, ha így próbálják „megidézni” ezt a filmet a valóságba…
(Nevet) Pontosan!
Örülök, hogy ezt tisztáztuk! Említette készülő filmjét, a De Noche-t… A forgatás már lezárult, igaz?
Befejeztük a forgatást, most az utómunka zajlik. A képvágásról épp a hangra térünk át. A teljes produkció Mexikóban készült. Ez a film különösen nehéz út végén jutott el idáig, ezért nagyon büszke vagyok rá.
Utalt a nehézségekre…
Nos, minden egy olyan színésszel (Joaquin Phoenixszel) kezdődött, aki megkeresett ezzel a projekttel, és együtt vágtunk bele. Két évvel ezelőtt már szinte a forgatás küszöbén álltunk, amikor nagyon hirtelen, váratlanul meggondolta magát, és kiszállt. A De Noche első változata így omlott össze. Ami viszont elképesztő, hogy a finanszírozók és befektetők, akik az első verzióban benne voltak, visszatértek, és hűséget mutattak a projekthez, ehhez a filmhez, amely mindannyiunk számára nagyon sokat jelent.
Örülök, hogy megszületett a második De Noche, Danny Ramirezzel és Pedro Pascallal a főszerepben. Ismét együtt dolgozott Jon Raymonddal, akivel korábban a Mildred Pierce minisorozaton működtek együtt. Nagy rajongója vagyok Kelly Reichardt-tal közös munkáiknak is, különösen az Old Joy és a First Cow filmeknek – utóbbit teljes mesterműnek tartom.
Teljesen egyetértek. Jon elsősorban regényíró, és azután lett forgatókönyvíró. Rendkívül büszke vagyok, hogy még ha csak kis szerepem is volt abban, hogy megismerkedjen Kellyvel, amikor Portlandbe, Oregonba költöztem. Ott találkoztak, és azonnal megtalálták a közös hangot. Kelly elsőként Jon novelláihoz fordult, amikor a nagyjátékfilmes pályáját próbálta újjáéleszteni, amelyet egy időre félretett. És lenyűgöző, hogy jóval azelőtt, hogy végleg a Csendes-óceán északnyugati részén telepedett volna le, Kelly és Jon már annak a régiónak, Portlandnek és tágabb környezetének a krónikásaivá váltak, a múltját és jelenét is rögzítették. Az én váratlan költözésem New Yorkból Portlandbe rengeteg ilyen váratlan hozadékkal járt. Jon azóta is az egyik legközelebbi barátom. Egyszerűen fantasztikus ember.
Már alig várom, hogy láthassam a De Noche-t. Elárul még valamit a filmről?
Nem tudom, láttam-e valaha ehhez hasonló koncepciót. Egy késő harmincas évekbeli detektívtörténetként indul, egy nagyon korrupt Los Angelesben. Az események és az a korrupció, amelybe ez a két szereplő belekeveredik, arra kényszeríti őket, hogy elhagyják Los Angelest, és Mexikóba meneküljenek. Kettejük között egy nehezen megmagyarázható, váratlan kapcsolat kezd kialakulni. Amíg idáig eljutnak, számos hatalmi és faji egyenlőtlenséggel kell megküzdeniük, amely kezdetben elválasztja őket, és ezeket lépésről lépésre, egymást felfedezve, szeretőként próbálják feloldani. Végső soron egy szerelmi történetté válik, amely – remélem – úgy hagyja Önöket, hogy vágynak a folytatásra, és azon tűnődnek, mi lesz e két férfival.
Végül: a Lumière fesztivál nyitóünnepségén azt mondta nekem, hogy az első film, amely igazán mély benyomást tett Önre, a Mary Poppins volt. Mi volt ebben a filmben, ami ennyire megérintette?
Egyfelől ez volt talán a Disney-kísérlet koronája, ami az akkori Disney-filmeket illeti. A zene egyszerűen csodálatos, a két főszereplő színész tökéletes, a film gyönyörűen megkomponált… Egy hároméves gyerek képzelete számára pedig van valami egészen különös abban, hogy egy anyai figura jelenik meg, aki különleges képességekkel bír, ugyanakkor fegyelmet is képvisel. Ez a személyiség több, első pillantásra ellentétes vonást egyesít. Azt gondolom, hogy mekkora élmény először nagyvásznon látni egy filmet, azt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az élmény puszta ereje… Mindez együtt tette ezt a filmet egyfajta megkerülhetetlen, meghatározó bevezetővé ebbe a médiumba.
Az idei év kedvezően alakult a mozinézőszám és a pénztárbevétel szempontjából is. Mégis, számos mozi küzd, és sokan tartanak attól, mekkora veszélyt jelenthet a mesterséges intelligencia a kreatív művészetekre. Bármilyen tág is a kérdés, Ön optimista a mozi jövőjét illetően?
Kénytelen vagyok optimista lenni. Mert ez egy olyan médium, amelyet egyszerűen imádok. A De Noche-t nem tudtuk filmre forgatni, mert nem engedhettük meg magunknak, de számomra a celluloid mindig a kiindulópont marad, valahányszor filmhez kezdek. És azt látjuk, hogy a fiatalok körében óriási vágy él, hogy kimozduljanak otthonról, otthagyják a képernyőiket, a telefonjaikat, és együtt, közösen nézzenek filmet egy moziteremben.
Eszébe juthat, hogy mindannyian azt hittük, a bakelitlemezeknek befellegzett a CD-k, majd az MP3 bevezetésével – aztán elindult egy ellenmozgás: „Nem, én kézbe akarom venni.” A vágy, hogy kézzelfogható legyen az élmény, hogy hallja azt a meleg, analóg rezonanciát, amikor a tű ráereszkedik a lemezre… Néha a legegyszerűbb technológia marad a legjobb és a legmélyebb hatású. Remélem, ez így is marad, és továbbra is láthatjuk ezt a folyamatot. Mindez a fiatalokról is szól, arról, hogy megismertessük velük, mit jelent ez az élmény: sötét moziteremben, közösségben átélni egy filmet.
Ezzel zárva, Haynes úr, nagyon köszönöm az idejét.
A Lumière filmfesztivált Lyonban, Franciaországban október 18-ig rendezik meg. Vetítik Todd Haynes restaurált Poison és Safe című filmjeit, valamint a Távol a mennyországtól és az I’m Not There alkotásokat. A Safe már elérhető a Criterion 4K UHD Blu-ray kiadásában.
Todd Haynes új filmje, a De Noche 2026 áprilisában fejezte be a forgatást, bemutatódátumát azonban még nem jelentették be.