Vannak interjúk, amikor leülsz, felteszed a kérdéseidet, aztán az idézetekkel távozol. És vannak beszélgetések, amelyek inkább egy pillanatnak érződnek. EMIN-nel a Sea Breeze-ben ilyen volt a találkozás.
Már az érkezésem pillanatától kezdve EMIN melegszívűen, barátságosan fogadott, olyan házigazdaként, aki azonnal oldja a feszültséget, mintha nem először találkoznánk, hanem egy régi baráttal beszélgetnénk tovább. Maga a környezet is nyugodt volt, a Kaszpi-tengerre nézett, de igazán a nyitottsága adta meg a hangulat alaphangját.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ahogy a zongorája mellett ültünk, az új albumáról, a Maybe Tomorrow-ról beszélgettünk, egy dalgyűjteményről, amelyet a legendás David Foster producerelt. Ahogy azonban haladt a beszélgetés, gyorsan kiderült, hogy számára ez az album jóval több egy stúdióprojektnél. Mélységesen személyes.
„Szerintem fontos, hogy időtálló dalokat dolgozzunk fel” – mondja. – „És ezek azért időtállóak, mert van bennük valami DNS, valami tartalom, ami miatt mindegy, ki énekli őket. Meghallod a dallamot, és rögtön tovább akarod hallgatni. Egyre többet akarsz belőle.”
Amikor a legkorábbi zenei hatásairól kérdeztem, a szó Elvis Presleyre terelődött, arra az előadóra, aki először lángra lobbantotta benne a zene iránti szerelmet.
„Szerelem volt az első hangra. Azt hiszem, az első dal, amit tőle hallottam, a That's Alright The Mama volt, mint a világ nagy részének. Ezzel kezdte, ez volt az első kislemeze, azt hiszem, én pedig úgy 13 éves lehettem. Azóta eltelt 33 év, most 46 vagyok.”
Elvis örökké
Elérzékenyültnek tűnt, amikor azokról az emlékekről mesélt, amelyek nyilvánvalóan a felszínre törtek a beszélgetés közben.
Egy pillanatra már nem is interjúnak tűnt a találkozó, inkább olyannak, mintha valaki élete egy nagyon személyes fejezetét idézné fel, miközben félhangosan Elvis-slágerek sorait dúdolgatta.
Az igazi szenvedélye azonban az, amikor olyan Elvis-felvételekre bukkan, amelyek nem feltétlenül lettek világszerte ismertek. Azt mondja, a barátai gyakran kérik, hogy ne rágódjon ennyit a bálványán, miután túl sokáig magyarázza nekik, miért rajong érte ennyire.
„Még most is, amikor autót vezetek, amikor a barátaimmal ülök, vagy ha kicsit ittam, mindenkit ráveszek, hogy ezt hallgassuk, mind a mai napig.”
„Az elmúlt 23 évben rengeteg új zene jelent meg, de én akkor is azt mondom: ezt a Hurtöt nem hallottad. Nem hallottad a hetvennégyes élő felvételt. Hihetetlen. Elvesztél? Nézd meg ezt a vicces Elvist, nézd meg... és én csak...”
Aztán bevallja: „az emberek mindig azt mondják, hogy hagyjam abba. Egy óra múlva már úgy vannak vele, hogy na jó, elég volt Elvisből. Én meg csak annyit mondok: még egyet. Szinte olyan, mint egy drog.”
Duettek, David és én
Térjünk vissza az albumhoz, amelyen néhány izgalmas duett is helyet kapott – egy Amanda Holdennel és egy Andrea Corrral.
Azt kérdezem tőle, hogy ha már olyanokkal állt színpadra, mint J-Lo, Nile Rodgers vagy Nicole Scherzinger, miért éppen Amanda Holden?
„Ez David ötlete volt, és azt mondta, már egy ideje barátok Amandával, fantasztikus, és imádni fogod. David számára az emberek fontosabbak a zenénél, és mindenkivel, akit bemutatott nekem, barátok maradtunk: Nicole Scherzingerrel, Amandával, sok más művésszel.”
„Azt mondta, szeretné, ha legalább egy férfi–női duett lenne az albumon, aztán majd meglátjuk, melyik dal illik rá.”
„Elküldte a Something Stupidot, amit persze nagyon jól ismertem. Sosem énekeltem korábban, de azt mondtam: David, ez számomra teljesen egyértelmű, csináljuk” – meséli.
„Utána bemutatott Amandának. Mindketten külön vettük fel a vokálunkat, aztán találkoztunk Londonban, elmentünk vacsorázni, együtt lógtunk. És tényleg nagyszerű, hihetetlenül jó fej.”
A stúdiójában jól látszik, hogyan változtatja meg a zene. Mintha egészen másképp kelne életre, megváltozik a levegő, és a szenvedélye még látványosabbá válik.
Nyilvánvaló, hogy számára a zene nem pusztán hivatás. Ez az a nyelv, amelyen a legtermészetesebben fejezi ki magát.
Körülötte is ugyanez a melegség volt érezhető. A stúdió munkatársai oldottan mozogtak körülötte, mosolyogva, láthatóan kedvelik az előadót, akivel nap mint nap együtt dolgoznak. Valódi ragaszkodás lengte be a teret, olyan, amelyet nehéz volna megjátszani.
Az album egyik kiemelkedő darabja a „You Are So Beautiful”. Megjegyzem neki, hogy ebben a dalban különösen jól szól a hangja, mintha kifejezetten rá szabták volna.
„Ez David kedvenc előadásom.”
Majd hozzáteszi: „A vicces az, hogy 2012-ben, azt hiszem, csináltunk egy közös koncertet Daviddel egy PBS-műsor felvételére, amelyet Amerikában sugároztak, és Szentpéterváron volt, a Téli Palota előtt, a palota volt a színpad háttere. Akkoriban a You're So Beautiful a műsorom része volt, az egyik feldolgozás, amit énekeltem.”
„Azt mondta, csináljuk meg. Nekem ez a dal már kicsit aludt, mert egy ideje együtt éltem vele, állandóan előadtam. Aztán mégis elénekeltük, technikailag nem volt nehéz számomra, de valamiért David szerint ez az album legjobb vokálja az összes közül. Amivel én nem értek egyet.”
Ahhoz képest, hogy közel két évtizede ér el nemzetközi sikereket, szerepel világszerte televíziós műsorokban, és dolgozik együtt a zenei élet legnagyobb neveivel, EMIN meglepő könnyedséggel és melegséggel viselkedik.
Megkérdezem, kivel készítene álomduettet.
„Az egyik kedvenc előadóm Sade, imádom Sade-t” – mondja.
A leginkább mégis az tűnik fel, hogy nem a karrierje mérete az, ami igazán fontos neki, hanem az, ami még előtte áll.
Úgy beszél a zenéről, mint aki még mindig most fedezi fel: lelkes a közös munkákért, lelkes a kísérletezésért, lelkes azért, hogy egyszerűen csak énekelhessen.
Talán ez az igazi szellemisége a Maybe Tomorrow-nak.
Nem puszta cím. Sokkal inkább ígéretnek hangzik.