Egy új tanulmány szerint abból, ahogyan a gyerekek a stresszes, nehéz eseményekről beszélnek, következtetni lehet későbbi mentális problémáikra.
A Stanford Egyetem kutatói arra jutottak, hogy az, ahogyan egy gyermek a stresszes vagy nehéz eseményekről beszél, jobban előre jelzi a jövőbeli mentális egészségi kockázatokat, mint az, hogy miről is beszélnek.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A szerzők szerint a korai életszakaszban elszenvedett stressz komoly közegészségügyi kihívás, amely világszerte az összes felnőttkori pszichiátriai diagnózis akár egyharmadáért is felelős, miközben kevés eszköz áll rendelkezésre annak megállapítására, kik a legsebezhetőbbek.
„Ez a tanulmány meggyőző bizonyítékot szolgáltat arra, hogy olyan, nagy mértékben skálázható eszközöket fejlesszünk, amelyek már a diagnózis felállítása előtt azonosítják a kockázati markereket” – mondta Chase Antonacci, a tanulmány vezető szerzője, a Stanford Egyetem Bölcsészet- és Természettudományi Karának munkatársa.
Antonacci hozzátette, hogy a serdülőkor az az időszak, amikor a depresszió és a szorongás a leggyakrabban megjelenik, és ha ezek a zavarok egyszer kialakulnak, hírhedten nehezen kezelhetők.
A szerzők arra is felhívták a figyelmet, hogy nem minden olyan gyermeknél alakulnak ki mentális és viselkedészavarok, aki korán kedvezőtlen eseményeket él át, és sokan közülük kifejezett rezilienciát mutatnak.
Ez a változékonyság jelentős, úgynevezett „előrejelzési rést” eredményez, ami megnehezíti annak azonosítását, kik sodródnak maladaptív pályára – írták.
A kutatók több mint 200, kilenc és 13 év közötti gyermeket kérdeztek ki stresszes élményeikről. MI-alapú nyelvi elemző eszközökkel pusztán a használt nyelvezet alapján meg tudták jósolni, mely gyerekeknél alakulnak ki később olyan problémák, mint a szorongás és a depresszió.
A vizsgálat több olyan árulkodó beszédjegyet azonosított, amelyek a későbbi mentális nehézségek fokozott kockázatával jártak együtt.
Ilyen volt például az elöljárószók gyakoribb használata, amely a történetmesélés nagyobb bonyolultságára utal, és a későbbi internalizáló problémák egyik fő előrejelzőjének bizonyult.
Egy másik, kockázattal összefüggő stílus a „bizonyosság”, vagyis az abszolút megfogalmazások használata volt, például olyan szavaké, mint »mindig« vagy »soha«.
Ezzel szemben az a beszédstílus, amelyben gyakoribb volt a harmadik személyű névmások (she, her, he, him, they) használata, ami a másokra és a külvilágra, nem pedig kizárólag önmagukra irányuló fókuszra utal, alacsonyabb kockázattal járt együtt.
Tartalom és stílus
A kutatók a gyerekek elbeszéléseinek tartalmát is megvizsgálták, és azt találták, hogy bár a klinikai zavarok megjelenésének előrejelzésében kevésbé bizonyult hatékonynak, mint a stílus, a tünetek súlyosságának becslésére jól használható volt.
Kockázattal járó témának számítottak azok a történetek, amelyek a konfliktusra, a gyötrődésre és a félelemre összpontosítottak, és olyan szavakat tartalmaztak, mint „verekedés”, „félelmetes” vagy „megtámadtak”. Ezekben gyakran nyers leírások szerepeltek fizikai erőszakról, súlyos társas kirekesztésről és erős érzelmi felindultságról, például sikoltozásról.
Ezzel szemben az olyan elbeszélések, amelyek pozitív tevékenységekre és hobbikra koncentráltak, és olyan szavakat használtak, mint „játszani”, „foci” vagy „kutya”, alacsonyabb kockázathoz kapcsolódtak – csakúgy, mint a strukturált, rutinszerű helyzetek érzelmileg semleges leírásai és a mentális egészségügyi ellátás közvetlen említése.
A szerzők megállapították, hogy az, amit a résztvevők elmondtak, a stresszort vagy a gyermek életét érintő konkrét részleteket tárta fel, míg az, ahogyan elmondták – vagyis a stílus –, azt mutatta meg, miként szervezik és keretezik ezeket az élményeket.
A beszéd olcsó és könnyen skálázható eszköz – mondta Ian Gotlib, a tanulmány rangidős szerzője. „Egyszerű, könnyen hozzáférhető, és erősebb előrejelzője lehet a problémák kialakulásának, mint bármelyik másik tényező önmagában.”