A jövő az autonóm robotoké, amelyek nagy távolságban, önállóan is bevethetők, és megkímélik az űrhajósokat a veszélyes feladatoktól.
A kanadai Montreal városa kultúrájáról és zenéjéről híres, de itt dolgoznak azok is, akik a Nemzetközi Űrállomás (ISS) robotjait irányítják, illetve akik a Hold- és Mars-járó járműveket fejlesztik. Velük beszélgettünk a sajátos feladataikról, arról, hogyan használhatunk robotokat a világűrben.
A robotok az ember nélkülözhetetlen társai a világűrben, nélkülük nem boldogulnánk odafönt.
Az egyik legkeményebben dolgozó űrrobot a Canadarm 2 a Nemzetközi Űrállomáson. Gazdái, a Kanadai Űrügynökség (CSA) munkatársai Montrealból irányítják. Ők tervezték és építették meg a robotokat, és ők tanítják a használatukat is.
A vezérlőből Mathieu Caron kormányozza a Canadarm 2-t, vagy az űrhajósokat látja el instrukciókkal, hogyan irányítsák a robotot.
Mathieu Caron: – Néhány hónap múlva a Canadarm2-nek egy Dragon kapszulát kell elkapnia, amely utánpótlást szállít. A kapszula nem képes magától dokkolni az űrállomáson. Mintegy 10 méterre közelíti meg az űrállomást, az űrhajósok pedig bentről, a Canadarm2 segítségével kapják el a SpaceX kapszulát. Gyorsan kell elkapniuk, máskülönben akár a legkisebb zavar is hirtelen eltérítheti a járművet.
Kanada már a hetvenes évek óta az Európai Űrügynökség (ESA) partnere. Az első Canadarm űrrobotot 1981-ben állították munkába egy amerikai űrsiklón.
Stéphane Desjardins, a CSA fejlesztési igazgatója: – A NASA megrendelésére gyártottunk egy kart az űrsiklóhoz, a tervezés és a kivitelezés is kanadai volt. Attól kezdve mindegyik űrsiklónak volt saját karja, és ezeket a legtöbb küldetésen használták is. Később, amikor tervezni kezdték az ISS-t, Kanada javasolta, hogy készítsünk új kart, a Canadarm 2-t, az űrállomás számára.
Ez, illetve a Dextre, a mobil karbantartó robot azóta is nagy siker a világűrben.
Chris Hadfield, űrhajós: – Kanada építette a Canadarm 2-t, a Canadarm 2 építette az űrállomást. Nagyon büszkék lehetünk rá.
Minden európai és amerikai űrhajósnak kötelezően tanítják a kanadai robotok kezelését. Az oktatás egy makettel kezdődik. A tanár pedig egy hölgy, Kumudu Jinadasa mérnök.
Kumudu Jinadasa: – Hozzánk jönnek az asztronauták, és ezeken a modelleken tanulják meg, hogy használják őket. Megtanulnak bánni a csuklós elemekkel, forgatni, hajlítani, mozgatni az egyes részeket. Kialakítják a kezdeti konfigurációkat, és ők fogják használatba állítani az űrállomáson is. Lényegében a kar mozgatásával végzik majd a munkájukat. Ez fontos, mert el kell kerülni az összeütközéseket a világűrben. Mindenfajta ütközés a robotok között, az egyes elemek között vagy az űrséták során katasztrofális következményekkel járna. Még az állomáson belüli koccanások is a nyomás gyors csökkenését okoznák, ez pedig nagyon súlyos veszélyhelyzetet jelentene.
A kanadai fejlesztőmérnökök másik büszkesége egy holdjáró.
Jean-Claude Piedboeuf, a CSA tudományos és technológiai igazgatója: – Ezt a járművet frissen terveztük egy kanadai cég közreműködésével. Jelenleg éppen azt vizsgáljuk, hogyan használhatjuk égitestek feltérképezésére. A Holdra és a Marsa szánjuk ezt a járművet. Tehát a kerekeknek ellen kell állniuk a rendkívüli hidegnek, hiszen akár mínusz 150, mínusz 200 Celsius fok is lehet – a gumiabroncs tehát szóba sem jöhet. Le kell győznie minden akadályt, és nagyon szívósnak kell lennie.
A hosszú távú elképzelés szerint fúróberendezéssel is felszerelik majd a holdjárót, hogy segítsen erőforrásokat keresni a világűrt meghódító emberiségnek.
Jean-Claude Piedboeuf: – Ha vizet találnánk a Holdon, akkor a Holdat bázisként használhatnánk, ahol üzemanyagot és oxigént állítunk elő. A víz nyomait már megtaláltuk. Ha tehát lenne vizünk, a következő lépésben megvizsgálnánk, hogy képesek leszünk-e kinyerni megfelelő mennyiségben. Ilyen jellegű missziókra is felkészültünk, és ez lehetővé tenné, hogy új lökést adjunk a holdkutatásnak.
Ember és robot eddig együtt dolgozott a világűrben. Ám a jövő az autonóm robotoké, amelyek nagy távolságban, önállóan is bevethetők, és megkímélik az űrhajósokat a veszélyes feladatoktól.
Mathieu Caron: – Ha valamit meg lehet oldani robotokkal, akkor minket kérnek meg rá. Például thermotakarók vágására és mozgatására, doboztetők lecsavarására, pányvák feldarabolására, a csövek irányítására és a műhold feltankolására, és ez így igazán ígéretes irány a jövő robotjai felé.
Hosszabb távon a cél az, hogy a kutató berendezések elhagyják a Föld közvetlen környezetét, mélyebben hatoljanak be a világűrbe, és ott hozzanak létre űrállomást.
Stéphane Desjardins, a CSA fejlesztési igazgatója: – A következő lépésben tovább merészkedünk. Egy ciszlunáris állomásról gondolkodunk, vagyis egy bázisról, amely a Föld és a Hold között helyezkedik el. Ha pedig valóban létrehozunk ott egy űrállomást, akkor egészen biztosan szükségünk lesz ott űrrobotokra is.
Irány a Mars!
A robotok után következzék szokásos helyzetjelentésünk az ExoMars misszióról. Az űrhajó jelenleg úton van a vörös bolygó felé, és ha odaért, metánt fog keresni, mert ez a gáz az élet jele is lehet, vagy jöhet egyéb forrásból is. Lássuk a részleteket, Irány a Mars!
Nick Thomas, a CaSSIS projekt felelőse: – Én felelek egy speciális berendezés, a nagy felbontású kamera működéséért az ExoMars misszión. Ezt a berendezést arra tervezték, hogy dinamikus folyamatokat vizsgáljon a Mars felszínén. Vagyis: azt, ami van, változik vagy történik a bolygón. Léteznek olyan vulkáni mechanizmusok, amelyek metánt produkálhatnak, és ennek az adott esetben vajmi kevés köze van az élethez. Tudjuk, hogy a Marson meteoritbecsapódások nyomai láthatók. Ez pedig lehetőség arra, hogy a felszín alatti anyagokat is megvizsgáljuk, amelyek különféle gázok, például a metán nyomait tartalmazhatják. Lavinák nyomait is megtaláltuk. Elképzelhető, hogy ezekből gázok maradtak vissza, és bekerültek az atmoszférába. Ki tudja, hátha sikerül a nyomukra bukkannunk az eszközünkkel. A metán nem szükségszerűen az élet bizonyítéka, más folyamatok is járhatnak metángáz fejlődésével. Szóval az életet keresni nem unalmas, bizonyítani pedig nagyon nehéz.