Christopher Nolan az Oscar-díjas „Oppenheimer” után eddigi legmerészebb vállalkozásába fog: Homérosz eposzát viszi vászonra. Lenyűgöző, mégis mintha hiányozna belőle valami…
A legtöbb rendező visszariadna attól, hogy Homérosz Odüsszeiáját filmre vigye.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A görög mitológia eposza lényegében egy balsorsú harcos hazatérésének történetére egyszerűsíthető, ám a Kr. e. 8. századból származó, 24 énekből álló költemény, amelyben emberek istenekkel és szörnyekkel csapnak össze egy évtizedeken át tartó, veszedelmes kaland során, olyan maradandó elbeszélés, amelynek mérete és tágassága az irodalmi fikció egészének alapmintája lett.
Christopher Nolan azonban kivétel. A rendező, aki nemrég még az atomfegyver születéséről szóló, Oscar-díjas, háromórás életrajzi filmjével aratott sikert, most talán pályája legvakmerőbb vállalkozásába fog. Úgy teszi ezt, ahogyan Batman esetében is: a realizmushoz ragaszkodik, és a mítosz helyett inkább az embert állítja a középpontba.
A földközelibb történethez a kivitelezés is igazodik. Hat országban forgatták, teljes egészében IMAX-re vették fel – elsőként a filmtörténetben, állítólag 2,1 millió láb nyersanyagot használva –, és a számítógépes trükkök tömkelege helyett praktikus effektusokra támaszkodnak (a trója ostromát például mintegy 2000 statisztával vették fel). Az Odüsszeia Nolan részéről valódi elköteleződés: ezúttal igazán mindent egy lapra tesz fel.
Csakhogy, ha az emberi sorsok kerülnek az előtérbe, annak megvannak a maga buktatói.
A történet egy „látszólagos varázslat korában” játszódik, amint azt a nyitó felirat közli, a néző pedig azonnal egy cselekményben és szereplőkben sűrű történet kellős közepébe kerül. A trójai háborúban aratott győzelme után Odüsszeusz (Matt Damon) nyomtalanul eltűnik. Feleségére, Pénelopéra (Anne Hathaway) marad, hogy visszaverje a kérők közeledését, akiket az álságos Antinoosz (Robert Pattinson) vezet, s akik az elhagyott ithakai királynő kezéért versengenek.
Fia, Télemakhosz (Tom Holland) elszántan igyekszik elűzni a kérőket, és Spártába indul, abban bízva, hogy Menelaosz király (Jon Bernthal) tud apja hollétéről.
Közben az Ogygia szigetén a nimfa Kalüpszó (Charlize Theron) egy emlékezetkiesésben szenvedő Odüsszeuszt ápol vissza az életbe. Ahogy lassan visszatérnek az emlékei, kiderül, mi sodorta a hajótörött harcost társai nélkül a szigetre: egy vérszomjas Küklopsz, emberevő laisztrügónok, a Szirének veszedelmes éneke és Kalüpszó csábító főztjei...
Mindezt 173 percbe sűríteni nem kis feladat. Nolannek sikerül, lendületes tempóval, amelynek azonban ára van.
Az Odüsszeia első felében párhuzamos idősíkok futnak egymás mellett – ez Nolan, a linearitástól irtózó rendező esetében aligha meglepő. A film gyorsan váltogatja Odüsszeusz emlékképei és Télemakhosz küzdelmeit, ahogy igyekszik Ithakát apja uralma alatt tartani. Ennek következtében a harcos kalandjai kapkodónak, furcsán elnagyoltnak hatnak.
Sokan mondhatják, hogy Odüsszeusz különféle fenyegetésekkel való találkozásainak epizodikus jellege logikus, hiszen Homérosz költeménye is epizodikus felépítésű, és hogy ezek a jelenetek széteső emlékfoszlányok, amelyek lassan egésszé állnak össze. Ám még ha a tempó miatt nincs is üresjárat, Jennifer Lame vágása eltereli a figyelmet, sőt helyenként már-már árt a történetmesélésnek.
Alighogy megpillantjuk a Küklopszot vagy találkozunk a Szirénekkel, a történet máris továbblép, alig hagyva időt a feszültség felépítésére vagy arra, hogy megrettenjen az ember a fenyegetéstől – még kevésbé arra, hogy átérezzük a tétet, illetve azt a nyugtalanságot, amelyet azok a férfiak élnek meg, akik olyan veszélyekkel néznek szembe, amelyek nemcsak az akaratukat, hanem állítólag ingatag istenek kénye-kedvére bízott helyüket is próbára teszik a világegyetemben.
Az Odüsszeia ezen része olyan, mint egy kapkodva összevágott film, amelyben kevés az igazán kielégítő folytonosság – különösen, amikor a gyors vágásokkal tálalt csaták és sietve elmesélt kalandok (még ha ez a szerkezeti váltások velejárója is) alig időznek el az igazán izgalmas, feszült vagy véresebb részleteken ezekben a látványos jelenetekben.
Még a film csúcspontja, Samantha Morton Kirkéjével való találkozás is szenved néhány meghökkentő vágási döntéstől. Ez Nolan eddigi leginkább (test)horrorba hajló jelenete, Morton pedig lebilincselő alakítást nyújt, amely – ismét – túl hamar véget ér. Miért nem maradunk tovább ebben a mélyen nyugtalanító közegben, hogy érzelmileg is bevonódjunk, és valóban fontos legyen számunkra a főhősök túlélése, ahelyett hogy fejvesztve rohannánk a következő látványos jelenet felé?
Csak a záró felvonásban, amikor a cselekmény jelen időbe ér, áll igazán össze a film.
Odüsszeusz végre visszajut Ithakába, újra találkozik feleségével és fiával, majd szembeszáll a durva kérőkkel. Ebben a szakaszban az Odüsszeia fókusza letisztul. Damon remekel, mint traumatizált férfi, akit nemcsak az tör össze, hogy a háború abszurditása szétrombolta a férfiak közötti törékeny kötelékeket, hanem az is, hogy maga is részese volt a pusztulásnak. Hathaway, Pattinson és John Leguizamo vak szolgája, Eumaiosz szintén lehetőséget kapnak az utolsó órában, hogy igazán emlékezetesek legyenek – ellentétben a megmagyarázhatatlanul mellőzött Zendayával és Lupita Nyong’óval.
Előbbi mindössze egy, a trauma által megidézett Athéné cameoszerepére szorítkozik, utóbbi pedig alig kap játékidőt, pedig egyszerre alakítja Trója Helénáját és nővérét, Klütaimnésztrát.
Nolan monumentális vállalkozásában rengeteg a csodálni való, ahogyan elszakad a homéroszi világtól, és inkább olyan történetet mesél, amelyben a természetfölötti szférák háttérbe szorulnak, hogy teret engedjenek Odüsszeusz lelki világának modernista értelmezésének.
Noha a puristák közül néhányan bizonyára vitatni fogják ezt a megközelítést és a párbeszédekben tett anakronisztikus kitérőket (néhány trágár angol „F-bomb” kifejezetten idegenül hat), az Odüsszeia mégis eloszlatja a kételyeket azzal, hogy elképesztő technikai teljesítményt nyújt. Ez elvárható egy Nolanhez hasonlóan aprólékos rendezőtől, csakúgy, mint négyszeres operatőrétől, Hoyte van Hoytemától – és nem szabad megfeledkezni a nagyszerű Ludwig Göranssonról sem, aki elementáris, lüktető zenét szerzett a filmhez. Elvárható, de korántsem magától értetődő.
Mégis hiányzik valami. Nem a filmes virtus vagy az ambíció, hanem az, hogy időnként megálljunk egy pillanatra levegőt venni és érzelmileg is reagálni arra, ami sokszor csak kötelességtudó α–β–γ utazásnak tűnik az Alvilágba és vissza.
Talán túl sokat várunk, amikor azt szeretnénk, hogy Homérosz hömpölygő eposza beleférjen három órába? Nolan mindenesetre a lehető legtöbbet és legnagyobbat hozta ki belőle, és a filmet bizonyára elárasztják majd a „remekmű” jelzők. Az Odüsszeia azonban különös módon mégis egy kapkodó, háromórás látványosságnak érződik, amely ugyan ámulatba ejt, de érzelmileg keveset mozdít meg.
Az Odüsszeia már a mozikban látható.