A tét a tenger alatti kábelek, az atlanti útvonalak és a brit atomfegyverek védelme. A macska-egér játék évtizedes., de a technológia új.
Az ellenséges tengeralattjárók felderítése és elpusztítása már az első világháborúban is a haditengerészetek egyik legnehezebb feladatának bizonyult, és több mint egy évszázadnyi technikai fejlődés után is az maradt. A kihívás: hogyan találják meg azt az ellenfelet, amelynek legfőbb fegyvere a rejtőzködés?
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A brit királyi haditengerészet most érzékelőkből, tengeri drónokból és mesterséges intelligenciából épít őrséget az atlanti vizekre. A cél az, hogy az óceán különböző pontjain összegyűjtött észlelésekből olyan kép álljon össze, amiből kiderülhet, hogy valami elhaladt egy érzékeny térségben, merre tart, és érdemes-e utána küldeni egy vadászt.
A tengeralattjáró számára veszélyes pillanat, ha valaki meghallja, felismeri, majd követni kezdi. Egy hadihajó, amelynek legfontosabb védelme a rejtőzködés, ezzel elveszítheti legnagyobb előnyét.
Mi épül valójában?
Az Atlantic Net a tágabb Atlanti Bástya program első pillére. Utóbbi a brit haditengerészet és légierő hajóit, tengeralattjáróit, járőrgépeit és új autonóm eszközeit fogja közös rendszerbe. A brit kormány 2025 decemberében mutatta be az elképzelést. A fejlesztés szerint a különálló érzékelők és fegyverhordozók gyorsabban adnák át egymásnak az információt, hogy a felderítést mielőbbi követés, szükség esetén pedig fegyveres fellépés követhesse.
A kiválasztott ipari partner szerint az új megoldás autonóm, személyzet nélküli érzékelőkre, adatfeldolgozásra és mesterséges intelligenciára épül. A cég feladata ezek tartós üzemeltetésének megszervezése is lesz.
A Royal Navy novemberi közlése szerint az Atlantic Net első szakaszát már hónapokon belül szeretnék működésbe állítani. Az érzékelők pontos elhelyezkedését, teljesítményét és a lefedett területet a nyilvános bejelentésekből nem lehet megállapítani.
Miért éppen itt keresik az ellenfelet?
Bár az óceán hatalmas, a földrajz erősen szűkíti a lehetőségeket, és egy tengeralattjáró sem hajózhat bárhol, ahol kedve tartja. A katonai szaknyelvben GIUK-átjárónak nevezett tengeri térség Grönland, Izland és Nagy-Britannia között húzódik, és ez köti össze az északi vizeket a nyílt Atlanti-óceánnal. Ezért már a hidegháborúban fontos feladat volt az itt áthaladó szovjet tengeralattjárók megfigyelése, amiben az izlandi Keflavík támaszpontnak kiemelt szerep jutott.
Az új brit rendszer értéke nem csak azon múlik majd, hány robotot tud vízre tenni. Az is döntő, hol helyezik el őket, meddig képesek követni egy észlelt célt, és át tudják-e adni azt egy másik érzékelőnek vagy hadihajónak. Az óceánban a hang terjedése különösen fontos. A víz hőmérséklete, sótartalma és a mélységgel változó nyomás befolyásolja, hogy merre és milyen messzire jut el. Ennek felderítésére szolgálnak a víz alatti mikrofonok, a hidrofonok.
A mesterséges intelligenciától azt várják, hogy segítsen feldolgozni azt az adattömeget, ami az óceánban hemzseg, és kiválogatni belőle a katonailag releváns effektusokat.
Volt már egyszer lehallgató háló az óceán alatt, és a szovjetek is reagáltak
Az amerikai haditengerészet az 1950-es években kezdte kiépíteni a SOSUS néven ismert hangfelderítő rendszert. A tengerfenékre helyezett hidrofonokat kábelek kötötték össze a parti feldolgozóállomásokkal. A cél az volt, hogy a szovjet tengeralattjárókat nagy távolságból észleljék. A rendszer történetét az amerikai haditengerészet ma már nyilvánosan ismerteti.
Az egyik korai érzékelősor 1952-ben került a vízbe a Bahamákhoz tartozó Eleuthera közelében. Negyven hidrofon sorakozott egy nagyjából háromszáz méter hosszú vonal mentén. A beérkező hangok frekvenciaképéből az elemzők jellegzetes mintázatokat kerestek. A rendszer kezdetben olyasmit is hallott, amit az üzemeltetők nem tudtak megmagyarázni. Az egyik rejtélyes hangforrást „Jezebel-szörnynek” nevezték el. Később kiderült, hogy kék bálnák és közönséges barázdásbálnák alacsony frekvenciájú hangjait fogták.
A SOSUS sikerére a másik oldal is reagált: a szovjetek dolgozni kezdtek tengeralattjáróik zajának csökkentésén, így a hidegháború végére a nagy távolságú követés nehezebbé vált. Ezért az elcsendesedés versenye tovább folytatódott, és az Atlantic Net ennek a küzdelemnek egy újabb fejezete.
Mi köze mindehhez az atomfegyvereknek?
Nagy-Britannia nukleáris elrettentése a tengeren járőröző, ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárókra épül. A brit kormány szerint 1969 óta folyamatosan van legalább egy ilyen hajójuk rejtett őrjáraton. A túlélőképesség lényeges része annak, hogy egy ellenfél ne számíthasson a brit válaszcsapási képesség egyetlen támadással történő megsemmisítésére.
Az Atlantic Net feladatai között London kifejezetten megnevezi a nukleáris elrettentés védelmét. A hálózatnak tehát a kábelek mellett azokat a tengeri műveleteket is támogatnia kell, amelyek a brit rakétahordozók biztonságát szolgálják.
A britek szeretnék jobban látni és hallani az ellenfél tengeralattjáróit, miközben saját legfontosabb hajóiknak továbbra is némának kell maradniuk.
A döntő próba ezért az lesz, képesek-e a különféle eszközök együtt dolgozni a valós tengeren. Egy robot észlel valami gyanúsat, egy másik megerősíti, egy repülőgép leszűkíti a keresést, majd egy hadihajó átveszi a követést.
Ha ez sikerül, az Atlantic Netnek már békében is lehet katonai hatása. Egy ellenséges tengeralattjáró parancsnokának ugyanis akkor is számolnia kell a hálózattal, ha nem tudja biztosan, hogy észrevették-e. A rejtőzködésre épített hadviselésben az ellenfélben keltett bizonytalanság is fegyvernek számít.